Mint a mókus fenn a fán... (1)
Dátum: 2013. július 23. 10:10Műfaj: NovellaCimkék: remény, élet, érzelem, szeretet |  |
Kapaszkodsz valamibe. Érzed, hogy csúszol lefelé, el akarod kapni, de mindig kicsúszik a kezeid közül. Most még megúszta a nyomorult, nem tudja, hogy elszánt vagy már, nem érzi, hogy elég volt. Nem ismer még, bele röhög a képedbe,...
A legkevesebb, amit bevezetőül kiadtam magamból. Ami bennem élt, már hosszú évek óta, az számodra elképzelhetetlen. És én itt vagyok. Még mindig itt vagyok és harcolok. Harcolok a rossz, a gonosz ellen, és nem hagyom, hogy uralja az életemet, életünket, de már csak emlékeimben.
Nem tudja, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy végérvényesen azt mondjam, Elég volt!!!
Amikor 1974-ben annyi hiábavaló várakozás után megkaptam végre ezt a lakást, a kertváros kellős közepén, azzal a biztos tudattal választottam a földszintet, hogy itt biztonságban tudhatom a lányomat, aki akkor még csak 4 éves volt. Tizennyolc éves koromig emeleten laktam. Erkélyünk is volt, amit nagyon szerettem. Nemegyszer harcot vívtam a tesómmal, hogy ki alszik az erkélyen, amikor nyár volt, meleg. Tiszta romantika! A bátyám, és köztem csak egy év volt, de ő volt a vetélytársam. Mindig, mindenben. Ő nem csak a jó helyet vívta ki magának olykor, de a madártejet is elette előlem. Pedig azt nagyon szerettem. Mindketten nagyon édesszájúak voltunk. És vigyáznom kellett, nehogy megelőzzön a spejzban, ahová anyám elrejtette, amíg tudta előlünk a tálat.
Jó gyerekek voltunk, amúgy, a magunk módján, de mint afféle kamaszok, nem mulasztottunk el semmit, amivel a másikat bosszanthatjuk. Tesóm kapott is ezért eleget apámtól, aki nem átallott odasózni a nadrágszíjával, amitől azért nagyon tartott. El is bujdosott pár órára, kivárva, amíg már nincs veszély, hogy hazasomfordáljon. Nem semmi volt, amit elkövetett, "lekurvázni, egy kislányt a házban?!" Az bűn! „A Boriska egy kurva!” Ennyi volt a felirat a ház falára, de még ő se hitte, hogy ezt megúszhatja. Ezért kivárt. Apám nem várhatott tovább, el kellett mennie, dolgozni. Állandó éjszakás volt a bányában és első volt a munka, a második mi. Ügyes volt az én bátyám, tudta, hogy amit tett több, mint helytelen, féltette a bőrét, de én meg az övét. A testvérek már csak ilyenek! Kis kakas volt a szemétdombon, szerette azt a kislányt, de ő nem vett róla tudomást. Indíték csak ennyi volt. De azt rendesen a tudomására hozta. Felírta a lépcsőház falára... Na ez tette be a kaput.
Milyen boldog voltam akkor, amikor végre beköltözhettünk abba a lakásba. Nagy volt, hatalmas, két szoba, konyha, fürdő, külön WC, a bejárati rész L-alakú. Pfúúúú! Maga a mennyország. És milyen nagy volt, tágas, világos! Fehérre meszelt falak, citromsárga sötétítő függönyök. Hatalmas hármas ablakokkal. Az utca népét nézegethettem keleten, nyugaton. Láttam a lerakott betontömböket, amin jártak az emberek. Van Isten! – gondoltam. Nekem sikerült! Hogy milyen áron, az egy más kérdés.
De itt voltam. Hosszú várakozás után, végre rám került a sor, és átvettem a kulcsokat. Felemelő érzés volt, mit mondjak? Már ott ismeretséget köthettem, miközben a sorban álltunk és vártunk a kulcs átadásra. Nem csak én vagyok, aki örül. Sokan voltunk! Negyvennégy család. A tízemeletes ház földszinti lakója lettem 1974. november valahányadikán!
A lányom, a párom és én. Tiszta Kánaán! Vége a nyomorúságnak. Vége az albérleteknek. Vége a megaláztatások veszélyének. Ez már az enyém! Papíron. A miénk!... Kértem,... jöjjön velünk. Próbáljuk meg, együtt!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
