Mint a mókus fenn a fán... (2)
Dátum: 2013. augusztus 15. 11:27Műfaj: NovellaCimkék: érzelem, élet, remény, szeretet |  |
Milyen boldog voltam akkor, amikor végre beköltözhettünk abba a lakásba. Nagy volt, hatalmas, két szoba, konyha, fürdő, külön WC, a bejárati rész L-alakú. Pfúúúú! Maga a mennyország. És milyen nagy volt, tágas, világos!...
Fehérre meszelt falak, citromsárga sötétítő függönyök. Hatalmas hármas ablakokkal. Az utca népét nézegethettem keleten, nyugaton. Láttam a lerakott betontömböket, amin jártak-keltek az emberek. Van Isten! – gondoltam. Nekem sikerült! Hogy milyen áron, az egy más kérdés. Mennyi utánajárás, mennyi megalkuvás?
De itt voltam végre! Hosszú várakozás után, rám került a sor, és átvettem a kulcsokat. Felemelő érzés volt, mit mondjak? Már ott ismeretséget köthettem, miközben sorban álltunk és vártunk a kulcsátadásra. Nem csak én voltam, aki örült. Sokan! Negyvennégy családfő. A tízemeletes ház földszinti lakás tulajdonosa lettem 1974. november valahányadikán!
A lányom, és én. Tiszta Kánaán! Vége a nyomorúságnak. Vége az albérleteknek. Vége a megaláztatásoknak. Ez már az enyém, a miénk! Papíron. Ekkor kértem, mert a boldogság nem fért egyedül el bennem, hogy jöjjön velünk. Ő, a férjem, akitől külön voltam már egy ideje… Próbáljuk meg, együtt! Hátha…
És jött… egy nagy teherautóval, felpakolva a szüleimtől kapott hármas szekrénnyel, két fotellel és egy, még csak ki sem húzható kétszemélyes ággyal, amit másfelesre szabtak. Persze akkor apróságok voltak ezek. Ez minden, amivel folytathattuk, de elindulhattunk új életünk felé. A hiányosságok nem érhettek fel azzal az érzéssel, amit jelentett akkor egy saját otthon. Szép lassan berendezkedtünk, ami hiányzott, pótoltuk. Boldogság és izgalom, ami akkortájt leginkább körüllengte a napjainkat. Az újdonság ereje elvarázsolt mindkettőnket egy ideig. A lányom mindebből persze csak keveset értett, mint egy kisgyermek, annyit érzékelt, hogy boldognak látja a szüleit. Hogy mit érzett ebből a párom?... és fordítva?... hogyan kovácsoltam össze az elkövetkezendő időre az otthonunkat, nem tudom, de az tény egyre kevesebbet voltunk együtt.
Idővel észrevettem, a saját hasznára fordított szinte minden fennmaradó időt, és energiát. Érthető módon, mert még tanulnia kellett. Ha be is láttam, hogy e miatt nélkülöznöm kell őt, mire vége lett, már késő volt. Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy otthont teremtsek, végre egyenesbe kerüljön az életünk, közben nem vettem észre, elkezdődött kettőnk között egy kiszélesedni képes szakadék. Nem tudta elviselni ugyanis, hogy nekem már nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem az érvényesüléshez, míg számára rengeteg megmérettetés várt. Ez a különbség kettőnk között benne egy bizonyítási kényszert is kiváltott, ami rengeteg időt vett el a családtól, tőlem, a gyerektől, egyre távolabb kerültünk egymástól.
Egy hirtelen ötlettől vezérelt meglepetése, amit nekünk szánt, akkor még nem volt olyan erős hatással rám, mintha együtt művelhettük volna az elkövetkezendő időszakban…
Folyt.köv.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
