Black Ice: Most miért nem nevetsz te költő?!
Dátum: 2012. január 18. 22:45Műfaj: VersCimkék: most miért nem nevetsz te költő black ice vers |  |
Ma-holnapod életbársonyod, ifjonti tegnap már súgná.
Oly harmatos emlékbőrt hordasz, így sír felé száraddá.
Sorvadva elenyész a test s az ész kiköltözik, rég öltözik.
Tündöklésigényi hazug igaíztükör soha, de te megtörik.
Mulandó sziromtalan földszagútvirág-elágazás, ő a gaz.
Irgalmatlanságlánc a ránc, álmélkodásigény, mily igaz.
Életnedűszívósáé a lét ő szül, őszülő angyalszárnytalon.
Reumás-márványcsonthúsosan finálé, az életszínpadon.
Tétova-távoli nyughatatlankodásnyi hit, a látomáskacaj.
Növekedésorientáltatást magadra vélsz, fel, félszói sóhaj.
Emlékezet remegőkezesgörcse hej, ha elfelejtve hull a haj.
Mint minden hant felé haladó, halandó, maradandót akar.
Nemzeti kincs-vagy-nemzett kincseket s mégse nincstelen.
Elvetté sulykát lét-e, léte tán magva mely, ősteremtéselem.
Vezekelési porráfoszló-béklyólényoma, lenyomta bélyegét.
Emberpalántának szentilluzionistásai, hantahant s néma rét.
Törd magad humusszá őröl pergőidővasfogaként, sorskerék.
Szembe fénysugárnyűkönny veszt el, elszállva pára mindenét.
Zsigereinkben érződő káoszi-kezdeti végítélet, a végkezdete-e.
Talán az idő fölkapaszkodik maradék sorsnapjaid fölé eltemettet.
Elvesztett mosoly, nyitott szem, fenn-akadt kérdés, a vég mi lett?
Kérdésre válasz talánymagány nincs, el mondom senkinek, minek.
Örökzöld-mezőn tekert szivárványképletek peregnek életek, kinek.
Lelombozódna a felismeretlenségi út, lenne ösvénytelen a végtelen.
Talán megereszkedésemen részegen lesem csillagom lehull, édesen.
Ő nézz reám s válaszom másutt satun, vagy sutban vagyok édenem.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
