Múló másodpercek!
Dátum: 2013. február 09. 20:45Műfaj: NovellaCimkék: nyíracsád, postamester, vallás, múló, perc, percek, másodpercek, másod, isten, jézus, krisztus, feltámadás, élet, feltámad, halál, kereszt, húsvét, nagypéntek, szombat, vasárnap, csoda, segítőkészség, idő, templom, mária |  |
Ez a történet egy olyan emberről szól aki soha nem figyelt oda másra, csak magára. Ezért folyton állandóan késett, pedig minden másodperc fontos. Hisz nem tudhatjuk melyik lesz az utolsó. Elvesztette a hitét és arról szól a történet hogy hogyan talál rá. Érdekes megéri elolvasni ;)
Múló másodpercek!
"Miképpen győzhet a porszem,
a kőszikla felett?
És miképpen fújhatja messzire a szellő,
a tomboló szélvihar fergeteget?
Miként lehet az hogy teremtmény
ítélkezik teremtő felett?"
(részlet.. a műből)
Üdvözletem neked barátom, bárki is vagy, bárhol is élsz, te aki majd olvasod ezt a levelet. Te nem ismersz engem és én sem ismerlek téged, ezért ne is gondolkozz rajta miként került hozzád a levelem, valószínűleg a sors akarta hogy így legyen. Szeretném ha nem botránkoznál meg azokon amiket én ide most leírok neked, mert ez egy valódi történet. Az életemben, legalábbis ennek a részén amit most leírok olyan dolgok történtek amiknek egy normális egyszerű ember életében nem kellett volna megtörténniük vagy legalábbis nem velem. Elhiszem hogy majd amikor olvasod nem fogsz hinni a szemednek, sőt biztosíthatlak ha én olvasnék egy ehhez hasonló levelet, valószínűleg kiröhögném egyenesen, nem hinnék neki. Pedig pont ez volt a vétkem, már akkor is. Az-az hogy nem hittem! Hát nem is tudom igazán hol kezdjem. Először talán bemutatkoznék, Kovács János vagyok, egy Nyíracsádi kisváros egyszerű postamestere. Elméletileg katolikus, de gyakorlatilag életemben a keresztelésen és az első áldozáson kívül soha nem voltam templomban. Így ami velem történt, még nehezebben volt felfogható számomra is.
Valamikor régen történt, bár nem tudom miért írom ezeket most le, egyszerűen úgy érzem hogy el kell mesélnem azt amit láttam, az elejétől kezdve a végéig. Szóval egyszer, napi rutinomat követve a posta felé tartottam a Kossuth Lajos utcán a macskaköves járdán sétálva, sőt lassan már rohanva. (Nehéz elhinni mi? Postamester létemre a postahivatal felé tartottam. Pedig ez is igaz.) Azért rohanva mentem mert általában ez mindig megszokható volt nálam, mármint hogy mindig kések. Bármikor is kelek föl, és bárhova is tartok, ez mind nem számított soha, mert én mindig eltudtam késni bárhonnan. De tényleg, nem viccelek. Ha csak a szomszédba kellett menni vasárnap a friss tejért reggel 8-órára, én akkor is eltudtam késni, pedig ha ott egy percet késel akkor az öreg nénik és bácsik mint kobra nyelve a szájából és mint villám az égből úgy csapnak le a friss tejre. Akkor pedig utána nem marad neked semmi más csak az előző napi tej. Szóval akkor is úgy voltam, ismét késésben a munkából, ahogy mindig. De késésben viszont annyira pontos voltam hogy az órát hozzám állították át a környéken. Ez nem vicc, komolyan! Mikor reggelenként átsétáltam a Kossuth Lajos utcán, és az emberek az ablakból kinéztek lassú fáradt szemeikkel és megláttak engem, pontosan tudták hogy most 7-óra 17-perc van.
Így görbüljön meg az írásom ha nem így van.
Na jó, lehet kicsit hantáztam, szégyellem bevallani de én is jól tudom hogy pontosan mindig 7-óra 18-perckor járok azon az utcán. Akkor is így volt, szóval miközben sétáltam magam előtt láttam egy öregembert kb. száz méterre ahogy bicaját tologatta az eső áztatta járdán. Nehezen lépkedett, inkább sántikált, és mikor közelebb értem hozzá láttam ahogy megbotlik. Térdre rogyott, majd felállt és folytatta útját, aztán ismét térdre rogyott másodszorra is. Akkor is felállt már a következő pillanatban, bár másodjára már elég nehezen ment neki. Szó szerint megmondom, reszketett mint rögös úton a gyümölcs kocsonya. (Nálunk mellékesen, vándor kocsonyának hívják a gyümölcs kocsonyát, de csak az epreset és az erdei gyümölcsöset. Ez viszont most nem számít.)
Egy pillanatra átfutott az agyamon hogy odamenjek segítsek neki, de mikor már ott haladtam mellette inkább tovább siettem, még rá se tekintettem, csak mentem tovább. Leléptem a járdáról és akkor mintha megszűnt volna körülöttem a világ, mozdulni akartam, de nem tudtam menni semmilyen irányba, egy helybe megálltam. Akkor hallottam egy nagy csattanást, egy csattanást ahogy a bicaj a járdának verődött, és egy jajdulást.
Utoljára csak az időt láttam, ami pedig 7-óra 20-perc 18 másodperc volt. Ekkor átmenetileg megszűnt körülöttem a világ....
Első nap - Nagypéntek (Jézus kereszthalála)
- Jól vagy? - kérdezte tőlem, egy idegesítően vékony hang. Bele ordított a fülembe. "Ki ez?" - gondoltam. Mi történt? Nem értem. - Jól vagy János? Hallasz? - ismétlődött meg ismét ez az idegesítő hang ami lassan tisztulni kezdett és a végén már nem is olt olyan vékony és idegesítő, inkább kellemes, de a kérdésein elcsodálkoztam és még azon inkább, hogy a hang tudta a nevemet. Ekkor felkeltem, ugyanis a földön feküdtem, és válaszoltam neki fejemet megrázva - Igen jól vagyok.
- Hazudtam, nem voltam jól. Majd szétrobbant a fejem, mintha egy nagy b3-as téglával fejeltem volna kapuba, nem mintha tudnám milyen is az, bár volt róla gyermekkoromban egy rossz emlékem és így egy kis sejtésem, hogy milyen lehet. De a félelem nagyobb volt bennem és hatalmába kerített, álmodok talán? Mikor végignéztem magamon, a ruháimon és hallottam a saját hangom valami nem stimmelt. Hosszú volt a hajam és a szakállam, mintha legalább 10 évig nem voltam volna borbélynál, és még az arcom sem az a forma, amit reggelenként mosdásnál mindig végig tapogattam. - Ez lehetetlen, ez nem én vagyok! - A felismerés mint bomba, úgy robbant be elmémbe.
Ekkor megfordultam, és hirtelenjében megmarkoltam erősen, kemény elhatázottsággal az engem oly kétségbeesett szemmel figyelő ismeretlen ember ruházatát, és kérdőre fogtam.
- Ki vagy te? Honnan ismersz? - kérdeztem és kis várakozás után hozzátettem. - És hol vagyok?
- Mi történt veled? - őszintén elámult, láttam szemében az érthetetlenséget. De végül néhány másodperc múlva válaszolt, suttogva - Én Máté apostol vagyok, nem ismersz meg? Az Úr tanítványai vagyunk. - valami tényleg nagyon nem stimmelt a név, a hely, oly ismerős volt, és hogy az Úr tanítványai.... álljunk csak meg, az nem lehet!
- És hol vagyunk? - kérdeztem újra.
- Hát Jeruzsálemben... - de ekkor félbeszakította őt a népek kiáltása. - Ott jön, ott hozzák! - kiáltotta a tömeg.
Előretörtem a kiabáló tömeg között és ekkor megláttam... Őt. Ekkor volt az a pillanat mikor éreztem hogy meghaltam és pár másodpercre rá, mint porból főnix madár újjászülettem. Meg is égetetett, égetett legbelül az ami voltam. És most valami más kezdődött el. Egyre gyorsabban vert a szívem és nehezebben lélegeztem, alig kaptam levegőt. Nem hiszem el, alig kaptam levegőt! És ami a szemem elé tárult, hát az nem lehet igaz. Ámultam szótlanul. Ő volt az megkínozva és megsebezve a kereszt alatt meghajolva, Ő volt az, Jézus. Arcáról paptokban folytak a vércseppek a tövis korona alatt, és ütések nyomai keretezték végig egész megkínzott testét. S míg nehezen ment, egyszer csak megállt a kereszttel, mélyet lélegzett, először rám aztán egyenesen a lába elé nézett. Egy törött szárnyú madárka volt ott eltaposva. Nem értettem, miért állt meg? Megdöbbentem. Jézus fájdalmai közepette a hátán a nehéz kereszttel, mit sem törődve lehajolt közel a madárkához. Kezébe vette ajkához emelte, és életet lehelt belé. Elakadt a lélegzetem. Meggyógyította, és a madár pedig tova szállt. Körülnéztem, de a tekintetek körös körül üresek voltak, üresek akár egy kirakati bábunak. Mit sem vettek észre az egészből. Mindenki vak volt és csak én láttam az egészet. A türelmetlen és kegyetlen szigor pedig nem váratott magára, egy hatalmas ostorcsapással a fájdalom tüskéit verte Jézus hátába, melynek ereje egy halk nyögésig jutott csak benne, egy fél lépést tett és elmosolyodva felállt. Felismertem, tényleg Ő volt az. Az út mellett térdre rogytam és legszívesebben sírni akartam de nem tudtam. Hogy lehet? Nem értettem hogy lehet ártatlanul megölni valakit akinek a szívében ily jó lakik. Elcsendesülésemre a kiáltozó tömeg is figyelmes lett, üres és vak szemük reám borult és én futásra kényszerültem mert némelyek már kiáltották - Ott van az egyik ki vele együtt volt, kapjuk el. - Kiszaladtam a város szélére, és ott előttem terült el a Koponyák hegye a Golgota. Félelembe estem, nem tudtam mit tegyek?
A gondolatok az érzések oly annyira újak voltak nekem. A felismerés hogy idegen vagyok ismerős földön, és a halál borzasztó kellemetlen szaga, szörnyű érzés volt. Égetett akár csak a pokol tüze ismét, perzselte összeszűkült és felgyorsult szívemet, megégette újból már-már rettegő szívemet. Máshoz nem is tudnám hasonlítani. Nem akartam elhinni azokat amik történtek, nem bírtam tovább, el kellett szaladnom, úgy éreztem most jobb minél távolabb, távol a kesergéstől. Már szaladtam is, nem kívántam többé soha megállni. Süvített körülöttem a szél, borzolódtak a felhők. Egy pillanat múlva viszont hatalmas fájdalmak nyilallottak lábaimba, összeestem. Hátra fordultam és akkor már láttam hogy Jézus már a Golgota aljánál van, s bűntudat lett úrrá rajtam. Én egész életemben mindig csak futottam, most már elég, nem futhatok tovább. - Elég!!! - Kiáltottam s most már a Golgota irányába szaladtam. A fájdalmaim elmúltak, ám mégis egyre nehezebb volt ismét a lépések sora. Újra alig kaptam levegőt. Mire oda értem a Golgotához, azt gondoltam meghalok kínomban, főképp mikor hallottam egy hatalmas csattanást, és láttam hogy az első szeget éppen most verték bele, Jézus fáradt bal kezébe. Egy világ omlott össze bennem ekkor, hallottam, ahogy a kalapács csattan a szeg tetején, és hallottam ahogy a fájdalomtól felkiált Urunk, ahogy a szeg átsuhan a húson egyenesen a fába ütközve. Nem bírtam magammal, de nem kaptam levegőt sehogy, bármit is kívánnék tenni e szörnyűségek ellen. Az égbolt abban a pillanatban mikor ezek történtek, elsötétült és beborult, s a felhők halk morajlással suttogtak a levegőben. Az ég és a föld sem hitte amit lát. Az emberek pedig a szenvedő Jézusra figyeltek, és a fájdalmára ami arcán is megjelent. Ekkor, ismét az a kemény csattanás a kalapács és a szeg között, magamban éreztem szörnyű fájdalmának súlyát. S megtörtént e pillanatban, a második szeget beleütötték Jézus jobb karjába, és az engem is megsebzett, oly annyira hogy lyuk tátongott lelkemben. Kiáltani akartam, de nem volt már hozzá erőm, összeomlottam. Az égből szikrák szóródtak, láttam. Láttam ahogy az angyalok kiáltoztak a felhőkben és láttam ahogy sírnak. Sírnak, az ember bűnén. Én pedig reszkettem és féltem. Dörgött, dübörgött, háborgott az égbolt, szél támadt kelet felől. Elhomályosult lassan a föld, sötétség borult reá.
Reszkettem és féltem, miképpen győzhet a porszem, a kőszikla felett? És miképpen fújhatja messzire a szellő,a tomboló szélvihar fergeteget? Miként lehet az hogy teremtmény ítélkezik teremtő felett?
Ismét emelkedett a kalapács, a következő szeg, az utolsó, Jézus bal és jobb keresztbe tett lábfejét célozta meg. Ismét csak az emberek őrjöngő képére figyeltem. Mindvégig üres volt a tekintetük, csak az őszinte gonoszság hajtotta őket, a démon, én mégsem tőlük féltem. Nem miattuk reszkettem hanem a bűnük, az én bűnöm miatt amit cselekedtünk. A kalapács megindult, csak néhány másodpercem volt, én pedig felálltam, eldöntöttem nem hagyom hogy megtegyék. Láttam magam ahogy odaszaladok és kirántom a kalapácsot a kovács kezéből, de egy hang szólalt meg fejemben. "Ne tedd!"
A hang megszólított és azt mondta. "Ne tedd, ennek így kell történnie." Leborultam a földre tehát, és megjött az utolsó csattanás a szeg tetején, s követte őt a fájdalom hangja, rést szakítva a sötét felhőkbe, helyéről pedig szikre eső hullott. Életemben akkor hullattam könnyemet másodjára, mióta megszülettem. De nem egyedül sírtam, sírt velem az ég is.
Jézus keresztjét felállították, két másik kereszt közé, akiket szintén aznapon feszítettek meg. Két lator volt mellette, egyik bal másik jobb oldalán. Jézus keresztjére, feje fölé még egy táblát is szegeztek, amin ez állt. "Názáreti Jézus a zsidók királya". Emiatt a zsidó főpapok akik körül álltak felháborodtak, átakarták íratni a feliratot, de Pilátus így szólt.
- Amit írtam, megírtam, nem másítom meg. - Végül a főpapok annyiban hagyták.
A népek csak üres tekintettel figyeltek mindezekre és arra ahogy a főpapok gúnyolták Jézust.
A ruháitól megfosztott Jézushoz szólt az egyik lator, hogy pontosan mit azt nem értettem mert én a mellettem lévő katonákra figyeltem ahogy azok szétosztották maguk között Jézus ruháit, és megdöbbenésemre láttam ahogy köntösére sorsot vetettek. Miképpen régen egy ószövetségi jövendölésben olvastam, úgy történt meg előttem is. Szédülni kezdtem, ezért közelebb léptem a kereszthez. A kereszt alatt láttam egy szörnyen síró asszonyt, odamentem hozzá, megakartam vigasztalni, de szólni nem tudtam csak átéreztem fájdalmát. Akkor hallottam hogy milyen beszélgetés zajlik a latorok és Jézus között.
- Te vagy a Jézus nevezetű? Az Isten fia? Akkor miért nem szabadítod meg magadat, és minket? Szállj le a keresztről és hiszünk neked. - így szólt az egyik lator gúnyosan, kárörvendő fájdalom teli mosollyal az arcán.
- Nem félsz te Istentől? Hogy ilyeneket mersz mondani te bolond. - Vetette meg a másik lator szavait és folytatta. - Mosolyogsz de te is ugyanazt a büntetést szenveded mint ő. Mi cselekedetünkhöz méltóan kaptuk a keresztet. Ő mit ártott? Nem ártott senkinek - a feddés után a másik rádöbbent hogy még halála előtt is mifélét cselekedett, s többé nem szólalt meg, utolsó percéig hallgatott. Aki pedig a feddő szavakat szólotta így beszélt tovább de már Jézushoz. - Uram, bocsáss meg. Kérlek emlékezzél meg rólam uram szolgádról, midőn eljössz a te országodba.
- Vak voltál, s most már látsz. Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban. - szólt Jézus, és én csak bámultam őt. Bámultam felülmúlhatatlan megbocsátó képességét és jóságát.
S kimondtam magamban, halkan. "Bocsáss meg Istenem mindnyájunknak."
Jézus felkiáltott a haragos égre e szavakkal.
- Uram, ne vedd ezt nekik bűnül mert nem tudják mit cselekszenek. - Ekkor az ég elcsöndesült.
Jézus rám nézett és a mellettem lévő asszonyra. Így szólt.
- Asszony, ő a fiad.
- Fiú nézd, ő az édesanyád.
Ekkor értettem meg mindent, az asszony aki mellettem állt ő volt Jézus anyja, Szűz Mária. Minden úgy történt ahogy meg kellett történnie, minden beteljesedett. Akkor én nem Kovács János Nyíracsádi postamester voltam, hanem János, a szeretett tanítvány, aki ott álltam Mária mellett őt vigasztalván, ahogy a bibliában megvolt írva. Így vettem részt a beteljesedésben. Jézus pedig a kilencedik órában, nagy szóval felkiáltott. A körülötte lévők ecetet adtak neki inni.
Jézus így szólt:
- Beteljesedett.
És végül Jézus, kiadta lelkét....
Erre megháborodott az ég és a föld, az ég villámokat szórt és mint ahogy a kalapácsok szóltak úgy szóltak az ég dübörgő dobjai, harsonái. Ahogy a szegek átfúródtak a testen, a villámok úgy fúródtak át a környező fákon és épületeken, belefúródva a földbe 10 méter mélyre. Az ég már nem csak elhomályosult teljes sötétség volt, se csillagok se Hold nem ragyogott, semmi nem világított az égen. nem volt útmutató. A föld haragja is felébredt, sok helyen ketté szakadt így ejtve rabul sokakat. A zsidók templomának harangja is feljajdult. Egy villám csapott keresztül rajta, s a harang kettérepedt, jó ideig úgy állt, sosem javították meg. Mert mikor megpróbálták egy villám újra és újra kettétörte, egyre kisebb darabokra. A földrengés a templom kárpitját sem kímélte, az ablakok függönyeivel együtt mindet kettészelte. Az ajtók pedig darabokban a földre hullottak. Sokáig remegett akkor még a föld, és sokáig nem csillapodtak le az egek harsonái és a szelek. A halottak pedig kik a sírban voltak felkeltek és sokáig mutatkoztak a városban.
Amint látta ezeket a százados aki a katonákkal volt, el kezdte dicsőíteni az Istent ekképpen.
- Ez az ember, valóban Isten fia volt. - majd eltávozott.
Én pedig nem bírtam tovább. El kellett mennem, nem maradhattam tovább egy percet sem. Mikor már messze jártam, nagyon elfáradtam elkívántam már aludni. Találtam is egy elhagyatott kis házat, betértem és a földön elhelyezkedtem. De nem jött szememre álom. Amiket átéltem nem hagytak nyugodni, végig ébren tartottak a gondolatok.
- Miért kerültem én ide? Miért kellett ezt átélnem? Miért? Miért láttam mindezeket? Miért lettem része? - De kérdéseimre akkor még nem kaptam választ. Magamtól kellett rájönnöm.
Álmos voltam egyre jobban, de az alvás nem ment. Egy percnél tovább nem tudtam lehunyva tartani a szemem. Sokszor megpróbáltam abban reménykedve hogy végül a másik oldalon ébredek fel, otthon. Az én ruhámban, az én ágyamban és ami a legfontosabb... az én bőrömben! De persze semmi változás. Forgolódtam a földön, semmi. Volt a közelben egy kis szalma ott mellettem hát azt tepertem magam alá. Gondoltam na most, de akkor sem sikerült. Viszont, látomást láttam...
Láttam ahogy a Golgotán a nemrég keresztre feszített latorok lábszárát megtörték, és Jézust megvizsgálták. Mivel pedig úgy találták hogy Jézus már nem él, az Ő lábszárát nem törték meg, csak egy katona a sok közül átszúrta Jézus oldalát és ott víz és vér jött ki. Végül leszedték a halottakat, mert készület nap volt, húsvét közeledtének ünnepe. Jézust pedig láttam ahogy egy barlangba vitték, begöngyölték, és illatszerekkel, olajokkal bekenték. A sírt pedig egy hatalmas kővel lepecsételték és katonákkal őriztették. Ekkor véget ért a látomás. Kívántam hogy többé ne legyen részem ilyenben, mert ismét fájt nekem, és ismét nehezen jutottam levegőhöz. Égetett a bűntudat az enyém és másoké, mintha ezer másik emberért kéne felelnem.
Második nap - Nagyszombat (Jézus leszáll a poklokra)
Az első nap eltelt. Még mindig nem aludtam semmit. Nem bírok. A szemeim elnehezültek, olyanok voltak akár egy-egy kétmázsás kő. Aztán elkezdett egyre hangosabban dobogni a szívem. Egyre hangosabban mintha valahol valakit, vagy valakiket harcra szólítanának. Vad dobok és egyre erősödő csata kiáltások. S megjelent szemem előtt egy újabb látomás. Jézust láttam, ahogy leereszkedett egy mély szakadékon, egyre a föld magja felé. Már el is tűnt felette az ég, egyre lejjebb szállt. Hallottam a látomáson keresztül hallottam a vad dobogásokat, a föld mélyéből jött. A legmélyebbről ott ahol a sötét lakozik, a sötét a magány, az ármány, a gonoszság. Lehetett hallani egy halk de erősödő nevetést. Hallottam ahogy a föld mélyéről győzelmi éneket skandáltak. S a legmélyebb pont, egy hatalmas sötét barlang volt, oda szállt le Jézus. Hatalmas barlang és benne a pokol égett. pont olyan érzés volt mint amikor a bűn tüze égette bűntudatomat, amiért a legfontosabbról megfeledkeztem.
A pokol hatalmas várfalakkal volt körbevéve, és közepén egy hatalmas érc kapu ragyogott a környező tűzben. Fent a várfalon a Sátán nevetett győzedelmesen. Nevetett, úgy gondolta legyőzheti Krisztust, legyőzheti Istent azzal hogy Krisztus a halál elé veti, és akkor csapdába esik mint ahogy előtte mindenki az eredeti bűn következtében. Már annyira elvakultan hitt magában hogy biztos volt benne, ekkor végre Jézus dicső fénye elhalványul és többé már nem érhet fel hozzá. Elvakultan élvezte a bosszú édes ízét és egyre hangosabban nevetett, szemei kidülledtek és felkiáltott látván hogy Jézus már nem élő volt.
- Győztem, végre én győztem. - kiáltozott a Sátán.
- Add fel, tudod hogy soha nem győzhetsz. Add fel és hagyd eltávozni a fogvatartottakat. - parancsolta neki Jézus. Ami miatt az ördögnek máris lelohadt a mosolya.
- Még hogy nem győzedelmeskedhetek? Akkor hogy-hogy meghaltál és most itt vagy nálam?
- Nem győztél, Atyám így akarta hogy minden szó beteljesedjék. - A dobok elhallgattak amik eddig oly szívesen skandálták a győzelem áriáját. Mert ekkor Jézus megbénította a halál fullánkját, és szét tiporta. Újból ragyogó, dicső fényével összetörte az érckapukat. S letaszította a Sátánt a várfalról, az pedig elmenekült. Akik pedig ott voltak vele, kik az eredeti bűn miatt ott raboskodtak, mindet felemelte. Megnyitotta nekik és nekünk a mennyekbe jutás ajtaját. Ezért mondjuk hogy "hallállal megrontotta a halált". Mármint mikor keresztre feszítették és ő meghalt leszállt a poklokra és a halált magát legyőzte, feltámadt. Feltámadt Krisztus!
A pokol látván e csodát megrémült, falai remegtek, rettegtek az Úr erős haragjától. Mind jajveszékeltek. A pokol összeomlott, magába roskadt. Falai ledőltek, és az ördögök elbújtak sötét apró lyukaikba.
- Sátán, fény nem költözhet be hozzád már soha, marad neked a sötét rideg magány az otthonod! Mert az ellen szóltál és cselekedtél ki Urad, Istened. - így szólt Jézus.
Így aztán ki Jézus és aki vele volt mind feltámadtak....
Harmadik nap - Húsvét vasárnap
.... ezzel véget is ért a látomásom. És láttam ahogy felkel a nap, behajnalodott. Gyorsan útra keltem, de nehéz volt nyitva tartanom a szemem. Már három napja nem aludtam, és gondoltam, lehet miután ezek történtek velem többé el sem tudok majd aludni. De ha már ott voltam, mindenképen meg akartam nézni a saját szememmel. Ha már János a szeretett tanítvány testében voltam, gondoltam, legalább kikutatom hogy a látomásaim igazat mondtak-e?!
Mentem, szaladtam a barlang felé. Elhaladtam a Golgota mellett és láttam a keresztek már nem álltak ott. Jézus már nem volt ott, egyik látomás beteljesedett. Szaladtam tovább, igaz pontosan nem tudtam merre is kell mennem, csak követtem a hangot, ki ismét az elmémben szólt. "Gyere és kövess engem". Én pedig nem mondhattam nemet, érdekelt merre is tartok. Így jutottam el végül tehát a barlanghoz, és láttam a követ amit az első látomásomban, amit a sír elé helyeztek. El volt hengerítve, és a katonák akik látomásomban őrizték most nem voltak sehol. Csak tátottam a számat, aztán benéztem a sírba. Üres volt, csak azok a síri öltözékek voltak bent amiket Krisztusra tettek fel. A leplek maradtak csak, semmi más. Jézus eltűnt.
Egy pillanatra én is azt hittem hogy elrabolták a testét a sírból. Utána lépéseket halottam, megfordultam Ő volt az. Jézus volt az, láttam a sebeit amit neki okoztak. A szegek sebei, a tövis korona sebei és a dárda sebe az oldalán, letérdeltem és meghajoltam, erre Ő így szólt.
- Kovács Péter fia, Kovács János, kedves gyermekem. Láttad mindazt amit látnod kellett, most már többé ne légy vak a világra. Nyitott szemmel járj, és térj haza.
Akkor szerettem volna neki köszönetet mondani azért mert megmutatta dicsőségét. Szerettem volna mondani "Uram, hiszek benned!" De ő megérintett és megtörölte a szememet. Aztán otthon ébredtem fel.
Kikeltem az ágyból, még mindig hétfő volt. Pont aznap mikor elindultam a Postahivatal felé.
Reggel 6-óra 52-perc volt. Pontosan tudtam mit kell tennem. Emlékeztem egy öregemberre, igen, aki a bicaját tologatta 7-óra 18-perc-kor a Kossuth Lajos utcán. És mielőtt eltűntem volna e világról akkor hallottam ahogy valaki elesik és feljajdul, az pont akkor volt mikor a világ megszűnt körülöttem. Nem tudtam pontosan mit is jelenthet ez, de rosszat sejtettem. Így hát gyorsan felöltöztem, és már az Erzsébet utcán jártam ami csatlakozik a Kossuth Lajos utcába. Ám időm volt még bőven így mikor elhaladtam az Erzsébet téri templom előtt, inkább előbb betértem oda.
Üres volt a templom, én mégis bátortalanul léptem be. Lassan csak kis lépéseket tettem, míg az oltár előtti részhez érkeztem. Meghajoltam és egy olyan tettet követtem el amit már régóta nem, keresztet vetettem. Valamit mondani akartam de nem jutott eszembe semmi. Gondolkodtam, eltelt egy perc, hallottam a kattogását az órámnak ami nálam volt. Aztán eszembe jutott, pont tegnap volt Húsvét Vasárnap. Behunytam a szemem és egy énekbe kezdtem.
Feltámadási ének görögül:
Hristos anesti ek nekron,
thanato thanaton patisas,
ke tis en tis mnimasin zoin harisamenos. (3x)
Forditás:
Föltámadt Krisztus halottaiból,
legyőzte halállal a halált,
és a sírban lévőknek életet ajándékozott. (3x)
Miután elénekeltem észrevettem, hogy még 5 perc és 7-óra 18-perc lesz. Így gyorsan ki mentem a templomból és leszaladtam az Erzsébet utcán. Ami végül a Kossuth Lajos utcára vezetett. 7-óra 17-perc volt már ekkor és láttam az öreget, éppen akkor botlott meg először. Szaladtam, ahogy bírtam még távol volt tőlem de ő már az úttesthez közeledett, ekkor botlott meg másodjára. Nehezen de felállt. Már majdnem utolértem, egy kicsi hiányzott csak, és ő már az úttest mellett állt. Akkor botlott meg harmadjára. És láttam ahogy az öreg borul felfele. El kell kapnom!!!! Gyorsan, nem szabad hagynom hogy elessen! És akkor mikor már csak egy másodperc hiányzott hogy felboruljon akkor gyengéden megragadtam és felállítottam. Nem esett el végül. Én elmosolyodtam és ránéztem, megkérdeztem tőle:
- Jól van öreg bátyám? - ő is elmosolyodott őszintén és barátságosan.
- Hála a jó Istennek és neked hogy segítettél, így igen. Azt mondhatom jól.
- Nem tesz semmit. - segítettem neki felállítani a bicaját is, aztán pedig elköszöntem tőle, egy Isten óvjon köszöntéssel.
Megnyugodva folytattam tovább az utam, és gondoltam magamban "Végre irány a jó öreg postahivatal". Léptem volna lefele a járdáról de egy nagy hatalmas kamion zúgott el előttem. Majdnem elgázolt. mögöttem az öreg megszólalt.
- Hú de nagy szerencséje van fiatalember, az Úr Isten angyala megvédte önt, még jó hogy segített nekem mert ha nem segített volna, ha nem áll meg és nincs rám ideje akkor ez a kamion nem kímélte volna önt. Másodperceken múlott.
Lelassult a lélegzetem, ránéztem az órámra, és kirázott a hideg.
Az idő 7-óra 20-perc 20-másodperc volt. (Tényleg csak másodperceken múlott.)
VÉGE. Vagy mégse?
Írta: Pósán Ferenc
2013.02.09.
U.i.: Ismeretlen barátom, végül elérkeztünk életem kis történetének a végéhez, és leírtam neked mindent ami akkor velem történt. Örülök neki hogy elolvastál, és ha érdemesnek tartod akkor kérlek küldd tovább ezt a levelet. Hadd lepjen meg mást is, hadd ismerje meg más is, és váljon javára ahogy a tiedre is.
Most már tényleg VÉGE!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pósán Ferenc (#26651) | 2013. február 27. 08:06 |
Igen ez így van, köszönöm :) Amúgy nagyon megleptél :D Nem gondoltam volna hogy vki végig bírja olvasni itt ezen az oldalon, hisz elég hosszú, meg sajna ide nem tudom berakni normálisan megszerkesztett karakterekkel és így eléggé olyan ömlesztettnek tűnik... de nagyon örülök neki hogy te elolvastad :D Köszönöm még 1xer kedves Zsolt Éva :D | |
Válasz Zseva hozzászólására (#26534). |
|
2. Zseva (#26534) | 2013. február 14. 10:58 |
Ismeretlen barátom! Jót cselekedtél. Ez természetes, ha belőlünk fakad. Az elesetteken segíteni kell. De nem a jutalomért tesszük, azt már csak hozzá írjuk, képzeljük. Üdv. Éva | |
| |
