Nagymamám mesélte...
Dátum: 2013. szeptember 16. 15:19Műfaj: PrózaCimkék: mert a nagymamák különös meséket mesélnek olykor |  |
Az én nagymamám is ilyen volt - tudott különleges meséket, de csak ritkán mondta el őket, mert ezekben nem szerepeltek tündérek, királylányok, de még egy árva sárkány se volt bennük! Ezek a mesék az életről szóltak: az ő életéről.
Régen volt, olyan régen, mikor még apró gyerekként… nem értettem miért sírnak a felnőttek…?
- Mamikám, mesélj nekem! A Fekete Gabi mondta, hogy az ő nagymamájuk mindig mesél nekik, ha ott vannak náluk. Még sose meséltél nekem… kérlek! Adok egy puszit, előre…
Azzal lendületet vettem a dikóról, és nagymamám nyakát átkarolva, egy cuppanós, unokai puszit nyomtam az arcára.
- Jaj, te gyerek! Én nem tudok olyan történeteket, mint Eszti nénéd. Az ő beszélőkéje már gyerekkorunkban is jó volt, mert az ő nagymamája… – egy pillanatra megállt a mondandójával. Szeme elrévedt valahová, elvíve magával a gondolatait is. Talán, azokat a kastélyokban lakó királyokat, toronyba zárt királykisasszonyokat, és az ő szabadításukra induló legkisebb herceg fiakat kereste, amiket Eszti nénémtől hallott egykoron? Meglehet. Aztán, amilyen váratlanul abba hagyta, úgy folytatta:
- … az ő nagymamája nagyon sok mesét tudott. Ámulva, tátott szájjal hallgattuk, mi, gyerekek. Mert akkor még én is kislány voltam. Istenem, – sóhajtott egy hosszú, mélyet – de régen is volt!
- De egyre, legalább egyre emlékezz vissza mamikám… kérlek!
Úgy nézett rám, ahogy az emberek szemében láttam már, mikor a templomban áhítattal csüggnek a kereszten. Nem lehet leírni azt a nagymamai szeretetet, ahogyan ő melengetett a pillantásával.
- Na, talán egyre emlékszek, de nem biztos, hogy olyan jól el tudom mondani neked, én nem vagyok Eszti nénéd...
- De az én mamikám vagy, és a te szavaid nekem mindennél szebbek! – mondtam neki gyermeki lelkem őszinte szeretetével. Magához húzott, szorosan átkarolt, és megcsókolta a homlokomat.
- Akkor figyelj! Egyszer, még nagyon régen történt, mikor én is olyan forma lehettem, mint most te, a postás hozott nekünk egy papírost. Én még nem ismertem a betűket, így az anyukánk olvasta el, mi áll rajta. Szeme végig futotta a sorokat, és sírva fakadt. Nem értettük még akkor, hogy a felnőttek mitől rínak, hiszen ők nem estek el játék közben, nem verte meg őket az anyjuk, ha elcsavarogtak napközben, vagy nem végezték el a rájuk bízott munkát. Hát csak lestünk egymásra Mari nénéddel, hogy mi lehet az anyuval? Kötője zsebébe tette a cetlit, felkapta az asztal sarkán kendőbe csomagolt ennivalót, és elindult apukánkhoz a tanyák felé. Azt tudtuk, hogy apukáék kinn dolgoznak valahol a határban, és anyukám, a vasárnapot kivéve, minden nap visz ki neki enni a kis lábaskában, ami mellé nagy szelet kenyeret is kanyarít. Aztán az egészet begöngyöli a kockás kendőbe, amiben apu olykor haza hozza a madárlátta kenyerek, és elviszi ebédre, hogy meleg ételt ehessen, kinn a szabad ég alatt.
Sóvárgó szemekkel néztük, mert annak a szeletnek a vastagsága…! De hát milyen a gyerek? Arra is irígy, amiről még fogalma sincs… ilyen egyszerű még olyankor a világ.
Aztán… ahogy haza jött, látszott rajta, hogy valami igazán rossz lehetett azon a papíron, mert néha könnyet láttunk a szemében. De nem szólt semmit, csak, ha éppen ott őgyelegtünk körülte, magához szorított bennünket, olyan szorosan, mintha valami nagyon gonosztól óvna ezzel az öleléssel kettőnket. Nem sírt, de szomorú volt, hiszen nem dúdolgatott magában, mint ahogy máskor szokta mosás, vasalás, de még kapálás közben is. És sűrűn kiment a kiskapuba, elnézett arra, amerről az apu szokott haza jönni. Várta, nagyon várta haza.
Este, ahogy meghallotta, hogy beteszi a kiskaput - mert az mindig nyikkant egyet, hiába csukta valaki be óvatosan - éppen vasalt. Gyorsan a spórra tette a szenest, és két-három lépésből már kint is volt, hogy minél előbb találkozzon apánkkal. Vártuk, hogy bejöjjenek végre, de csak nem akartak megjelenni az ajtóban, hát… óvatosan kilopakodtunk, hogy lássuk, hová lettek?
Mari nénédet le se lehetett vakarni, mert mindig ott volt a sarkamban, még nagyobb korunkban is. Ő volt a legidősebb a testvéreim közül, akik utánam születtek, a legnagyobb kishúg!
A többiek nem is tegezhettek minket, – anyukánk megtiltotta nekik, ami abban az időben nem volt furcsaság! – csak mi ketten tegeződtünk, meg persze, mi tegezhettük az apraját.
Szóval, óvatoskodva kiosontunk a nyitott ajtón, és megbújtunk a szőlőlugas alatt. Látni nem láttunk az orrunkig se, mert olyan sötét volt odakint, mint mikor elfújták a petrólámpát, ha már aludni kellett, de értettük, amit szüleink suttogva beszélgetnek.
- Mi lesz velünk Mihály, hogyha téged most elvisznek? – hallottuk anyukánk hangját. Olyan szomorúság volt benne, hogy megijedtem.
- Margitom! Mindíg lesz valahogy, meglátod! Soha nem hagyott még az Isten magunkra, tudhatod. És nem azért megyek el, hogy ott maradjak! Vigyázok magamra, és visszajövök… mintha csak Füredre mennék, oszt estére már itthon is vagyok. - szólt apánk, anyánk aggódására. Vigasztalta, mint mindig, ha édesanyánk elcsüggedt. Mi is ijedten néztünk össze, bár nem sokat láttunk egymásból, inkább csak éreztük, hogy hol van a másik a sötétben.
Nem tudtuk hová kell mennie, és most ez miért okoz ilyen szomorúságot, hiszen mikor apánk elutazott valahová, mindig hozott egy kis… valamit, – ahogy ő mondta – és mi alig vártuk, hogy megjöjjön. Nem értettük, de hát mit is érthet egy öt és egy három éves apróság a felnőttek beszédiből?
Édesapánk a szokottnál többet vett ölbe bennünket. Érdes, napszítta kezével végig simította arcunkat, magához húzott, és felváltva csókolgatta fejünk búbját.
Gyengéden szorított, szinte óvólag, mindkettőnket. Miskát is fel-felvette a faragott bölcsőből, mert ő még nem volt egy éves se, aztán halkan beszélt hozzá:
- Drága kicsi fiam. Vigyázz a nővéreidre, meg anyátokra, míg nem jöhet haza apád! Megígéred nekem ugye, hogy nem lesz semmi baj, mert te, távol tartod a háztól? – csontos kezeivel ölelte magához, és simogatta éppen serkenő haját a tarkóján. Lehunyta apró, szúrós barna szemeit, és míg így állt az öcsénkkel, arcán egy nagy vízcsepp folyt végig, le a szája irányába. Azt hittük, csak a szobai melegtől, de, ahogy kezét szeméhez emelte és megtörölte vele, rájöttem, – én, mint nagyobb, „többet látott” testvér – hogy a mi apánk bizony sír. Odaszaladtam hozzá, persze jött utánam Marink is, és fejemet apánk derekához fúrtam. Amennyire csak tudtam magamhoz öleltem, nadrágjába kapaszkodva, és… és az én könnyeim is neki eredtek. Nem hangosan, nem teli torokból, ahogy néha előfordult, mikor valamit el akartam érni vele, hanem attól a különös érzéstől megrémülve, hogy – életemben először - sírni látom az apámat!
Majd, eljött az „idő”, ahogy nagyapánk mondta apánknak, mikor felancúgozva kiállt a verandára. Anyánk tartotta magát, hogy ne lássák könnyeit, legalább most ne, – mióta az a papír megjött éjszakánként felébredtem rá, hogy ő is itatja az egereket – de ahogy egyre közelebb értünk a vasútállomáshoz, anyánknak úgy fogyott el a kitartása. Amikor megálltunk a peronnál elengedte kezünket, és apánk nyakába borulva, szipogva, remegve zokogott. Nem tudtam honnét jött az a valami, de úgy éreztem, valami tekeri, csavarja az én sírókámat is. Odaszaladtam apánkhoz, és egymás nyakába borulva engedtük szabadjára könnyeinket. Marink csak bámult apánkra felfelé, az ő szeme is könnyben csillogott, de ő még csupán a többiek sírásán pityergett.
Ahogy feltünt a távolból a vonat füstje, minden asszony és lány a férje, kedvese nyakát szorongatta és… hullatta könnyeit. Akkor néztem körül, hogy rajtunk kívül még vagy tíz-tizenkét család feje, fia körül álldogálnak a hozzátartozóik.
Mindenkinek egyszerre kell itt hagynia szeretteit? Van ilyen, tudom, hiszen ha a hortobágyi nagyvásárba igyekeztek a férfiak, akkor is sokan csapódtak egybe, hogy mennél kevesebb kocsival kelljen menniük. De most miért vonattal, és miért Nyíregyházára? És miért ilyen fájdalmas mindenkinek, aki csak búcsúztatja őket itt, az állomáson? Ha vásárnak nem kerítettek ekkora fenekét – ahogy nagyapám mondta, ha valamit túlzásba vittek, szerinte – a búcsúzkodásnak! Egy puszi jobbról, balról, és… gyí, te! Már indult is a szekér, hogy késő este majd sűrű kutyaugatás jelezze a megérkezésüket.
A férfiak felmásztak a magas lépcsős kupéba, aztán igyekeztek az ablakokhoz, hogy még egyszer megfoghassák a kezét a kedvesnek, a hitvesnek, és adjanak egy csókot a feléje emelt gyerek arcára. Apánk is így tett. A lehúzott ablakon szinte derékig kihajolva nyúlt anyánk keze után, amiben ott kapálóztam én, és persze Mari is. Összecsókolt bennünket, aztán anyánk letett a földre mindkettőnket, hogy ő is kaphasson még egyet abból a szép szerelmes ölelésből, mint előző este… a pitvaron.
A vonat nagyot visított, óriási gőzfelhőt eresztett ki magából, majd nehézkesen, öregesen, mint a falu ezermestere, az öreg Szuláncki bácsi, neki indult, hogy elvigye tőlünk… apánkat.
Anyánk napokig hallgatott, szinte alig szólt valamit bárkihez is. Esténként a mosdásnál magához húzott, és… sírt, mindig csak sírt. Próbáltuk vigasztalni, ígértünk mindent, amit két alig gyerek ígérhet. Bólogatott rá szaporán, de mire válaszolhatott volna szavakkal… újra csak könny takarta a szemeit, és nem jött ki egy hang se a száján.
Nem tudom mennyi idő telt el, mikor egyik este, az asztalnál ülve, egy másik papírost vett elő a kötényzsebből.
- Miska, Szántó Jóskával, meg Tóth Ferivel együtt az… – hangja megcsuklott egy pillanatra, de lenyelte feltörő könnyét – …az orosz frontra kerül majd. Megmaradt egy kis kalendárium, amit anyánk akkor kapott a falu tanítójától, mikor apánkat elvitték arra az… orosz frontra. Az évszám ott állt az elejére festve, szép, dőlt számokkal: 1915
Apánk akkor került vissza a frontról, mikor már Miskánk is szaladt, és már egyszerűbb szavakat is kimondott. Ugyanott vártuk, mint ahol elköszöntünk tőle. A szerelvény most a másik irányból érkezett. Három-négy fejet lehetett látni az ablakon kihajolva, ahogy egyre közelebb ért hozzánk. Az apámé is köztük volt! Boldogan öleltük egymást, amikor a félig még mozgó vonatból szinte közénk ugrott. Miskánk kerekre nyitott szemmel bámulta a „bácsit”. Apánk felkapta a földről, vidáman pörgött vele, mint a sörgő, majd miután megállt, és megszorongatta a fiát…:
- Édes, drága kicsi fiam! Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk, ahogy megígérted nekem! Tudtam, hogy rád bízhatom a családot, míg én távol leszek, mert te, te az én fiam vagy, és egy Póser, nem ígérget a levegőbe!
Miskánk semmit nem értett ebből, de valahogy megérezte, hogy ennek a katonaruhás embernek valami köze van hozzá, mert, ahogy apánk befejezte a mondatot… a nyakába borult és úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
Apánk ismét lehunyta szemeit – mint akkor, mikor ígéretet vett a fián – és ölelte, csókolta, ahol érte.
Mikor kinyitotta, két apró, barna szeme tele volt könnyel. De mennyivel másabbak voltak ezek a könnyek, mint azok, amik akkor hulltak… három évvel azelőtt!
- Mamikám, te sírsz? – néztem fel rá, de választ nem vártam, hiszen láttam – Ez nagyon furcsa mese volt, mert téged ríkatott meg.
Nagymamám a zsebkendőjével, diszkréten a szemeit törölgette.
- Tudod kisfiam, az amolyan… életmese.
- És ez mit jelent?
- Az olyan, hogyha elmondod, úgy tűnik, mintha mese volna. Pedig, az maga az élet, ami mesébe illő dolgokat tud tenni az emberekkel.
A falon, keretben, egy megfakult fénykép lógott. Katonaruhában, cigarettával az ujjai között, bajszos férfi néz büszkén a fotómasinába. Ő volt az én dédnagyapám, aki három évig nem láthatta a családját, mert valahol, valakik úgy döntöttek.
De visszajött hozzájuk… csak azért is, mert a Póserek, már csak ilyen makacsak!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
