Őrangyalom
Dátum: 2015. május 25. 00:45Műfaj: NovellaCimkék: pósán, ferenc, történet, novella, dráma, baleset, őrangyal, angyal, nemes, jános, mentőautó, mentős, mentősök, riaszt, riasztás |  |
Nem mindig tudhatjuk mi vár ránk ha elindulunk. Az út mely előttünk áll, gyakran rejtegethet meglepetéseket. Rosszakat és kellemeseket egyaránt. Hol vagy most őrangyalom?
Mindenre nem emlékszem, olyan gyorsan történt az egész szinte még észbe sem kaphattam, egyszerűen már késő volt. Nem tudtam segíteni... nem tudtam segíteni.
Nemes János vagyok, volt mentőautó sofőr Debrinben. Ez egy kisváros Nyíracsádtól nem messze Észak-nyugatra, bent a Gúti erdő közepében. Ott éltem, ott házasodtam meg és ott temettem el néhány éve feleségemet és rá két hónap múlva egyetlen gyermekemet is. Miután ez megtörtént velem, sokáig azt sem tudtam mihez kezdjek magammal, a munkámnak éltem, de féltem attól hogy beleroskadok a fájdalomba, annyi bánat ült a szívemen, és mikor már végre felcsillant előttem a remény, hogy képes vagyok felejteni, hogy elmém polcait végre betudja a por fedni, és a pók hálózni, akkor a múlt kísértetei ismét feltűntek előttem.
Egy héttel ezelőtt, amikor még szolgálatban voltam kaptam egy sürgős riasztást. Éppen Nyíradonyból tartottunk visszafelé amikor a CB rádión a központos megkért, hogy menjünk gyorsan Nyíracsádra a Széchényi utcára, mert egy idős nő feltételezhetőleg szívrohamot kapott és mi vagyunk a legközelebb őhozzá.
Visszaszóltam hogy indulunk, bekapcsoltam a szirénát és már süvítettünk is. Egyik kanyart vettem a másik után, a sebességgel nem törődve, ahogy azt munkám mindig is megkövetelte tőlem, a többiek pedig feszült arccal, elmélyült tekintettel készültek fel lelkileg, hogy a leggyorsabban a legjobbat tudják adni, és hogy a legtöbbet segíthessenek. Engem viszont közben fájó gondolatok gyötörtek, mint az utóbbi időben minden alkalommal amikor megvolt az esély arra, hogy mire odaérünk már túl késő lesz. A halál mint félelmes szörnyeteg lebegett legtöbbször előttem, mái napig nem tudom elfelejteni hűvös közelségét, s nem tudom elfogadni létezését. Ámbár olybá tűnik mások sem. A legtöbb embernek én vagyok az őrangyala, de nekem ki? Senki, én magamra maradtam. Ki tudja? Lehet ez az öreg hölgy is, de mi van ha nem. Ha éppen most is könnyes szemekkel veszik őt körül, az ő drága unokái. Felzaklatott lélekkel zokogva, nem is bírnám elviselni ha így lenne, legfőképp ha nem tudnék rajta segíteni, mert akkor az unokák nagymama nélkül, és egy, vagy több gyermek pedig anya nélkül maradna.
Sietnem kell, nem késhetek - suttogtam magam elé halkan, amennyire csak tudtam. Nem akartam hogy meghallják a többiek -, várnak engem, segítenem kell.
Egyre inkább közeledtünk, éppen áthajtottam Asszonyrészen és már láttam a táblát is mely azt hirdette: "Üdvözüljük Nyíracsádon!" Amikor hirtelen szörnyű dolog történt. Amint átléptük Nyíracsád határát, a táblától 30 méterre egy labda gurult ki az útra, és amitől abban a pillanatban a legjobban tartottam, bekövetkezett, egy kis gyermek szaladt utána. Hiába szólt a sziréna, észre sem vette, mint másnap kiderült szegény hallás sérült volt. Én pedig már nem tudtam kellően fékezni. Elordítottam magam, majd éreztem ahogy a jármű nekiütközik valaminek - az ő védtelen feje volt az -, s éreztem azt is ahogy maga alá gyűri azt az apró testet. A mentőautó egy kicsit meg is ugrott miatta, végül pedig sikerült megállni.
Szinte mind egyszerre ugrottunk ki a járműből és egyből szaladtunk oda hozzá. Én értem oda először, de már késő volt, elkéstem. Hiába igyekeztem, nem volt sem pulzusa, sem levegőért nem kapkodott. Próbáltam újraéleszteni és szájon át lélegeztetni, de szörnyen elroncsolódott testén láttam hogy minden hiába, esélytelen. Szörnyet halt, én pedig leültem az út mellé és sírva fakadtam.
"Nem tudtam segíteni, nem tudtam segíteni!!!!" - zokogtam fel, fájdalmamban. Vigasztalhatatlan voltam, sokáig csak ott ültem. A többiek hozzám sem mertek szólni, majd mikor felemeltem a fejemet, egy furcsa arcot láttam az árok partján álló fák és bokrok között, melyek visszavezettek a Gúti erdőbe. Szóltam a többieknek hogy nézzenek oda, látnak valamit? De ők nem láttak semmit és mire én is jobban megnéztem volna, elájultam.
A következő pillanatban már valami furcsa álmot láttam, egy angyal jött oda hozzám. Egy angyal mely a kedvesemre emlékeztetett, igazából biztos vagyok benne hogy ő volt az. Odajött, és megérintette a melkhasomat, és azt mondta: "Nem a te hibádból történt, nyugodt legyen a szíved, a gyermek halála nem a te hibád!" Ekkor ébredtem fel, a debrini kórházban voltam és szörnyen éreztem magam. Egyik barátom és munkatársam ott ült az ágy mellett, és tájékoztatott a legfontosabb információkról, arról hogy az idős hölgynek végül semmi baja nem lett, hiába nem értünk oda hozzá időben - egy pillanatra nem tudtam miről beszél -, és arról hogy a gyermeket két nap múlva temetik, de jobb lesz ha azon mi nem veszünk részt, ki tudja mit váltana ki a szülőkből. Majd közölte azt is, hogy most neki mennie kell, majd holnap benéz. Elbúcsúzott, megfordult és kiment a szobámból.
Néhány nap múlva amint lábra tudtam állni, első utam a mentőszolgálathoz vezetett, beadtam a felmondásomat, és beültem a kocsimba majd elhajtottam arra a helyre ahol a balesetem történt. Közben az járt az eszemben amit az angyalom, az én őrangyalom mondott az álmomban:"Nem a te hibád!" Eleinte még nem akartam elhinni, elfogadni, háborgott ellene mindenem, de amikor megérkeztem arra a helyre. A fájdalom mellett éreztem valami mást is, valami kellemetlen rossz érzést, ekkor jutott eszembe az a fehéres arc, az-az ezüstös szomorú tekintet melyet én láttam, de a többiek nem. Megnéztem közelebbről a fát és a bokrokat ahol látni véltem és nem hittem a szememnek amit ott találtam. Egy ezüstös bohóc gombolyag volt a földön, felvettem és most már biztos voltam benne hogy tényleg láttam valakit. De mit keresett itt? Miért tűnt el, a baleset után? Mit akart? Hogy-hogy nem... nem értem.
Lehet hogy tényleg nem az én hibám volt? - Mondtam ki hangosan, nem kevés megkönnyebbüléssel.
VÉGE!
2015.05.19. 20:28
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pósán Ferenc (#30373) | 2015. június 10. 18:55 |
Ha látja valaki a kiírásomat.. örülnék a véleményeknek!!!! :D Nagyon kellenének minden nvollámnál, ugyanis hamarosan könyvre valót szeretnék gyüjteni belőlük! :) | |
| |
