Újra egyedül!
Dátum: 2013. március 14. 11:15Műfaj: PrózaCimkék: munka, emlékek, tavasz |  |
Ez már a múlt, amikor élvezettel vettem birtokba a kapott ajándék órákat, perceket… (Ha már nagyon összekuszálódnak a tennivalók bennünk, akkor érdemes előkapni egy régi cikket, ami eszünkbe juttatja, hol is hagytuk abba?...)
Emlékeztetőül:
2011. április 4-én végre visszataláltam régi önmagamhoz. Mindig is imádtam egyedül lenni. Olyankor körülvesz a csend, a béke, a nyugalom. Nem vágyom senkire, mondjuk ez könnyedén teljesül, hiszen nem jön senki.
Ahogy ott ülök az asztal mellett (most éppen nélkülöznöm kell) és hátamat forrón tűzi a nap, iszom a finom hideg sörömet, nem is kell más. Közben nézelődök. Fiatal még az idő, kicsit elódázom a munkát. Megvár. Felmérem a terepet, szemezek a kerttel. Még nem hasonlít arra, amit szeretnék, de végre ismerős érzések kerítenek hatalmukba. Mindig így szoktam. Körbenézni.
Csodálatos az idő. Élvezem a napsütést, a meleget. Egy szál trikó már elég. A csizma is lekerült végre a lábamról, nincs szükség már rá. A magam ura vagyok, én határozom meg mikor emelkedek fel az asztal mellől és fogom meg azt a nagy metszőollót és állok neki a fák metszésének. Nekem így is tetszenek. Már látszik rajtuk hol lesz a termés, ha lesz egyáltalán. Egy két nap és virágba borulnak. Rózsaszín az alma-, fehér a körtefa virága. Meseszép.
Most egy kicsit közelebb megyek. Felnézek a fa csúcsára és megállapítom, igen csak sok lesz a dolgom. De egyszer mindent el kell kezdeni. És tudom, addig nem állok meg, amíg be nem fejezem!
Szemembe süt a nap, de tűröm. Élvezem, ahogy a kezem nyomán valami változik. Nem lehet abbahagyni, mert akkor felemás lesz, és hogy nézne ki egy felemás almafa? Még nem végeztem, de már a körte fára tekintgetek. Még nem tartok ott, majd. Nem sürget senki. Van idő bőven. De azt már tudom, másra már nem fog jutni. - Ne légy elégedetlen! Megteszed, ami tőled telik - fegyelmezem magam.
Egy kis nehézségem adódik, amikor eljutok a közepéig. Ott a legmagasabbak az ágak. Nem érem el, akárhogy is nyújtózkodom. Kerítek egy létrát, és nekitámasztom a fának, hogy biztosan álljon, de bizonytalanul lépek fel az első fokára. - Ez nem fog menni, állapítom meg, nem elég biztonságos. Visszacipelem a tesómhoz - nem könnyű - és a jól bevált saját hokedli megint megteszi a nehéz létra helyett.
Felpattanok rá és minden megoldódik se-perc alatt, ami eddig elérhetetlennek tűnt. Megszabadítom hosszú távra a koronájától, ami már lassan eléri a vezetéket. Körbejárom a fát és megcsodálom a művem. Elégedett vagyok. - Igen, állapítom meg magamban, ezt jól csináltam. De még nincs vége.
Nem röstellem összeszedni a gallyakat, fontos tevékenység, útban lennének, mert gyorsan nő a fű.
Megyek a következő fához és már tudom, nem állok meg, amíg be nem fejezem.
Ugyanaz pepitába, csak egy kicsit másként. Ez egy körtefa, mások a szabályok. Emlékszem. Mint egy kehely, úgy kell kinéznie. Már kezd hasonlítani hozzá.
Csak elkezdeni volt nehéz, a többi már jön magától, vagyis tőlem.
Amikor a harmadik fával is végeztem, egy kicsit mintha elfáradtam volna. Nem hiába szoktam mondani, a munka nemesít, no és fáraszt. Ez a fáradtság viszont megérte, ahogy nézem a munkám eredményét és virtuálisan megveregetem a vállamat.
Remélem meg fogja hozni a gyümölcsét...
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#27012) | 2013. május 02. 14:51 |
Ti még nem éreztétek ezt a szabadságvágyat? Ezt a felemelő érzést? :-) | |
| |
