Vitaminhiány
Dátum: 2014. január 08. 22:30Műfaj: PrózaCimkék: unalom, depresszió |  |
A napok egybefolynak. Már semmi sem különbözteti meg egyiket a másiktól. Azt sem tudja milyen nap van éppen. Nem veszi a fáradtságot, ránézni se a naptárra. Nem érdekli már. Majd a rádió bemondja.
Mióta elromlott a tévéje folyton a rádió szól. A külvilággal egyedül azon és a számítógépen keresztül tartja a kapcsolatot. Leeresztett. Akit éppen bent talál, vált vele egy-két szót, aztán tovább lép. Már nem hív senkit. Őt sem hívják. Ha néha mégis megszólal a telefon, gyomra összerándul a hangjára. A csend, ami körülveszi mostanában. Sok lett belőle.
A kitörésen agyal, néha-néha eszébe jutnak azok a dolgos hétköznapok. Azt szerette. Nem is érti hogy jutott idáig. Nehezére esik még az is, hogy tegyen pár lépést a rádió és közte, hogy lehalkítsa, vagy éppen felerősítse, csatornát váltson. Már az is távolság. Ezért inkább maga mellé teszi az ágyra. Addig hagyja duruzsolni, halkan, míg el nem altatja.
Ünnepek előtt azért összeszedte kissé magát, de az is olyan rutin-szerű volt. Kedvetlenül állt neki mindennek. Nem is olyan alapossággal, mint ahogy szokta. Nem az igazi. Tette a dolgát, amit már senki nem kér számon tőle. Sütött, főzött, de kinek, és minek? Valami megváltozott benne is, nem csak körülötte. Tudja, nem kéne így lennie, elhagyni magát. Csak az a szikra...
Minden napja ugyanúgy kezdődik. Kibotorkál mezítláb, kapkodva szedi a lábát, mert a kőlap azért ha tiszta is, de hideg, aztán gyorsan, mint kinek ez hiányzik a legjobban, visszabújik a jó meleg takaró alá. De így sem tud maradni csak percekre, mert a radar működni kezd. A háta megfájdult, a torka kiszáradt. De az sem hiányzik mindent újra kezdeni, vagy folytatni ugyanúgy tovább.
Valamikor ő volt a középpont. Ott jöttek össze nála szenteste. Zajlott az élet. Sokan voltak. Mindig kitett magáért. Most meg? Ketten maradtak, egyedül. Nem kéne így legyen. Tudja jól, mégsem tesz semmit.
Az élettelen tér nem túl vonzó, ahogy kitekint az ablakon. A leeresztett redőnyök mögé képzeli a hasonló üres, életunt emberek sokaságát. Egy lélek sem járja még az utcát, ő mégis nekilódul, hogy valami értelmét megtalálja a reggelnek, amiért egyáltalán felkelt. A tükörbe sincs kedve belenézni, mert ahány szál haja, mind égnek áll. Nem tudja megregulázni. Elmaradt a hajvágás, ami azért segítene. Mindig karikás szemét, ha lehet, még inkább nem kívánja most újra látni tükörképében. Egy kis mosoly azért enyhít a groteszk ábrázatán. Grimaszol. Ettől picit jobb kedvre derül. Egy kis smink sem ártana, de csak ceruzájával húz vékony vonalat, hogy mutasson is valamit, legalább magának. Olyan úri színe van.
Most is meglepődik, amikor eléri a piacot. Az emberek ott érzik jól magukat, ahol többen vannak. Ugyanazokat látja, mint általában. Ők sem tudnak mit kezdeni magukkal? Ki tudja? Ezt az életet sem kívánná, hogy az ura ott koptassa a könyökét a pulton és már kapatosan térjen haza, hogy aztán ott aludjon el és lehelje ki a borgőzt a fotelba… és már csak annyit mondhasson neki: - Apukám. Húzd fel a papucsod, hazaérkeztél. Emlékszel? Ez az otthonod, nem a kocsma... Akkor inkább maradjon minden a régiben. Ezt az időszakát életének nem kívánja vissza.
Ráérősen néz körbe-körbe, a piac élénk forgataga kis időre érdeklődéssel tölti el, megnövelve az amúgy erre szánt idejét, lelassítja lépteit, különben hamar végezne. Nincs szüksége semmi másra, csak cigarettára. Az utolsó szál valamikor az éjszaka fogyott el, ha a hiányt pótolja, talán még a kedve is megjön. Átkozott bagó!
Szatyorja mélyén egy üres üveg landol, amit imitált vásárláshoz vitt magával. Hazafelé már a zsebébe, cigarettája mellé kerül. Most akár a kutyák is megugathatják. Szedi a lábait el onnan, minél előbb vissza haza. Megvan, amiért jött. Dereka köré tekert gumiöve egyenesen tartja még a gerincét, de már ebben sem igazán bízhat. Órák múlva jut eszébe. Már megint nem evett egy falatot sem. Mostanában semmi étvágya, viszont egymás után szívja a cigarettát, abban bízik, hátha végleg megundorodik tőle. Hirtelen feláll a gép mellől, tesz még pár lépést, majd megfordul körülötte a szoba. Arcából érzi, ahogy kifut a vér. Majd kiveri a veríték. - Rosszul vagyok! - mondja csak úgy magának. - Vitaminhiány - állapítja meg a diagnózist.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#29316) | 2014. február 19. 09:30 |
Abszolút közömbösség... Ez lesz a következő cikkem címe. :-) | |
| |
