A bizonytalanság hálójában
Dátum: 2008. május 10. 01:48Műfaj: PrózaCimkék: magány, kiútkeresés |  |
Mi, akik örök keresők vagyunk, sokszor lelkesedünk, majd csalódunk. Ismerjük a lent és a fennt szemszögét. Olykor majdhogynem belehalunk egy érzésbe, máskor lelkünk az egekig szárnyal. Számvetést készítünk magunkban múlt-jelen-jövő tükrében. Aztán jönnek a "miért"-ek. S a válasz? Idővel ránk talál!
Az élet tengerének hullámai közt fuldoklom. A lelkesedés és csalódás hulláma ez. Miként a viharos tengeren veszteglő hajótörött, - kit a hullámok hol elnyelnek, hol felszínre dobnak - akként sodródom én is a bizonytalanság felé. Hiába próbálom tekintetemmel a partot fürkészni, sehol egy sziget, sehol egy hajó, sehol semmi. Csak a nyílt, hatalmas, végeláthatatlan víz…
Egyedül vagyok. Tehetetlenül, kiszolgáltatva a vakszerencsének, a vihar erősségének.
Hirtelen végig fut előttem eddigi életem. Annyi minden érdekelt. Oly lelkesen szálltam vízre, hogy felfedezzem e hatalmas tenger titkait s a természet szebbnél szebb kincseit, megannyi szépségeit. Ám naivan ácsoltam hajót egymagam. S lám, nem számoltam e természet kiszámíthatatlan s néha kegyetlen erőivel. Bíztam abban, hogy kicsiny hajóm mindent kibír. Felszállhattam volna egy hatalmas utasszállítóra, ám idegenkedtem a luxustól. Ráadásul túl távolinak tartottam ama hatalmas méretű hajó fedélzetét a víztől. Én érezni szerettem volna a víz közelségét, lágy hullámait, hallani csobbanását, miközben végig simítja kis hajóm falát. Nem pedig magasról lenézve szemlélni azt, s közben édes kis csevelygéseket hallgatni és pohárkoccintások zaját ott fenn a fedélzet luxustársaságában, elnyomva ezzel a csobogás nyugtatóan lágy dallamát.
S most, íme, jól kibabrált velem a természet, melyet annyira szeretek. Közelségére vágytam, s most lehet, hogy örökre elnyel a víz.
Talán büntetés ez konok makacsságomért? Azért, hogy a magam útját járom, dacolva a könnyebb megoldásokkal, szokásokkal? Vagy netán azért, hogy felelőtlenül, egyedül indultam el? Talán bűn az, ha néha magányosan indulunk felfedezni az ismeretlen szépségeit? Ha vakon megbízunk érzéseinkben? Abban, amit (vagy akit) szeretünk? Hiszen ama hatalmas luxushajók is kerülhetnek egyszer vad viharba! Persze igaz, hogy felszereltségük talán nagyobb esélyt kínál a túlélésre.
Hol hibáztam hát? Túlélem-e vajon e kilátástalan helyzetet? Partra sodor-e még a tenger hulláma, melyet úgy tiszteltem, csodáltam, szerettem? Megpróbálom felvenni a hullámok ritmusát és valahogyan a felszínen maradni. Nem tudom, meddig bírom. Tekintetemet az égre szegezem, s várok. Igyekszem csitítgatni félelmeimet, kapaszkodni a reményben, amelyet viszont egyre inkább szaggatni kezdenek a vad hullámok. Közben kétségbeesve keresem, kutatom a választ miértjeimre, ám hiába. A bizonytalanság hálót sző gondolataim köré!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
