Ábrándok egy kávéházban
Dátum: 2008. március 27. 14:15Műfaj: NovellaCimkék: novella, cslódás, kávé, remény, fájdalom |  |
Itt fekszem. Itt fekszem darabokban, összetörve, megszégyenítve, megaláztatva. Fekszem akárcsak egy semmitérő, elhanyagolt tárgy, amire már senkinek nincs szüksége....
Itt fekszem. Itt fekszem darabokban, összetörve, megszégyenítve, megaláztatva. Fekszem akárcsak egy semmit érő, elhanyagolt tárgy, amire már senkinek nincs szüksége, s amit már rég a szemétdombon látnának szívesen. Fáj, hogy szétzúztak, hogy nem becsültek meg sem engem, sem pedig az álmaimat. Hogy semmibe vettek, s hogy látnom kell elguruló darabjaimmal, ábrándozásaim is szertehullnak, megszűnnek, mintha sohasem léteztek volna.Most látom csak az emberek gyarlóságát, nem gondolnak magukon kívül másra és annak az életét teszik tönkre, aki talán a legjobban törődött velük. Azokét, akik csupán azért éltek, rövid ideig ugyan, hogy egy csipetnyi boldogságot csempésszenek szürke, mosolymentes mindennapjaikba.
Én is csupán egy lehetőséget akartam, hogy valakinek vidámabbá varázsolhassam néhány órára is az életét. Hogy megmutathassam, a világon vagyok, és én sem áhítozom másra, mint egy kis figyelemre. Hogy bebizonyítsam, kicsiny termetem ellenére, mégis óriási dolgokra lehetek képes: Mosolyt csalni egy idegen ember arcára. De most már késő, minden elveszett.
Pedig ez a nap sem különbözött a többitől. A Nap ugyanolyan ólomsúllyal kelt fel a várost körülvevő dombok közül, mint a télnek minden más napján. A reggelt hirdető fénysugarak éppolyan lassan szöktek be a kis konyhába, mint tegnap, vagy azelőtt és azelőtt.
Éreztem, hogy a ma is unalmasan, új élményektől mentesen zajlik majd, magányosan a sötét polcok árnyékban, arra várva, hogy végre észrevegyenek. Ismét a nyüzsgés és a munka iránti vágy foglalkoztatott, de mint mindig, most is csak tartalék voltam, s egyedül, a gondolataimmal összezárva töltöttem végtelennek látszó, hosszú óráimat.
Vágyakozva figyeltem a fel-alá rohanó pincérek szorgos lépteit, s velük együtt társaim elégedettségét. Velük akarok lenni, ott akarok lenni közöttük. Én is nevetni szeretnék és átélni azokat az izgalmakat, melyekből ők minden egyes nap részesülnek, hogy aztán azzal a tudattal hajthassam álomra a fejem, hogy ma… igen ma én is tettem valamit. Valamit, ami mások érdekeit szolgálja, amivel elérhetem, hogy engem is hasznosnak és értékesnek tartsanak… De senki nem hallotta meg érzéseim feltörekvésének zaját. Egymagamban voltam. Én és a végtelen elégedetlenségem.
De aznap este, valami, valami egészen más lett. A nyüzsgés, mintha kétszer akkora lett volna, mint az átalagos szombat estéken. A színes kabátok, melyek rohanó embereket takargattak, csak úgy áramlottak be az ajtón. Követni sem tudtam tekintetemmel a tömegből összegyűlő lavinát, nemhogy megszámlálni őket. Csak jöttek és jöttek. Kicsik, nagyok, vidámak, komorak, nők, férfiak, akik hol párban, hol pedig magányosan telepedtek le egy-egy ital társaságában.
Néhol el-elkaptam némi morzsát különféle párbeszédekből: politikáról, szerelmi konfliktusokról, az aznapi TV műsorról, sőt még azt is megtudhattam, hogy egy mogorva bajuszos embernek tegnap meghalt a szomszédja.
Egy másik, kissé idősödő ember, unokájával sétált a pulthoz, hogy kávét és forró csokit rendeljen, majd megmutathassa a kis gyermeknek, miként kell szépen, illedelmesen süteményt enni egy kávéházban.
Tovább nézelődtem, figyeltem a mozgást, a sürgést, ahogy pincéreink folyamatosan csak arra törekszenek, hogy senki ne várakozzon túl sokáig a kávéjára.
S ekkor… ekkor belépett egy pár az ajtón. Egy magas, jóképű ifjú, óriási igéző kék szemekkel és sármos mosollyal. Léptei magabiztosságot és egyben bizonytalanságot is sugároztak. Láttam rajt, hogy még soha nem járt itt azelőtt, s így nem tudja, hogyan és miképp viselkedjen.
Ám, amint megláttam a kezében tartott másik kéz tulajdonosát, rájöttem, hogy honnan van az a nagy önbizalom hullám.
A lány gyönyörű volt, az arcát, mintha angyalok selyemből szőtték volna, s a szemei ugyan úgy ragyogtak, mint a késői holdfényben megcsillanó gyémánt.
Azonban valami megtörte szépségét… azt hiszem egyfajta nyugtalanság ült ki az arcára, s ezt támasztotta alá a folyton kabátját igazgató bal keze.
Leültek… Mindketten kávét rendeltek, ám a pincér sűrű elnézéskérés közepette elmondta, hogy várakozniuk kell, ugyanis telt ház van.
És abban a pillanatban történt életemben a nagy változás. A szekrény ajtaja kinyílt, s egy kéz siklott be rajta. Újabb csészéket pakolt a megüresedett tálcára és velük együtt én is ott találtam magam.
Ujjongtam, ugráltam örömömben. Végre, a kis Csészi is használható valamire. Végre bebizonyíthatom, hogy én is érek annyit, mint akármelyik hozzám hasonló kávéscsésze ebben az öreg, ódivatú kávéházban.
Elkapott az izgalom láza, hogy vajon, melyik asztalra kerülök. Vajon, melyik ember napjába csempészhetek egy kis melegséget?
A tálca magasra lendült a pult fölött, s olyan gyorsan mozgott, hogy nem is mertem élvezni a látványt, inkább behunyt szemmel élveztem a tálca lendületének sodrását.
Mikor már kimertem nyitni a szemem, hiszen biztos talajt éreztem a lábam alatt megpillantottam őket. A fiút és a még mindig a kábát ujjával babráló lányt.
Boldognak tűntek, ám, ahogy minél hosszabb ideje fürkésztem őket, egyre biztosabb voltam abban, hogy az előbb említett jelzőt inkább csak a fiatalemberre mondhatom.
Beszélgettek, s ahogyan ki tudtam venni az évfordulójukat ünnepelték ezen a kis helyen. Egy éve pontosan ebben a városban ismerkedtek meg, és akkor elhatározták, hogy egyszer biztosan betérnek ebbe a barátságos, füstös kis kávéházba.
Abban a pillanatban én is velük együtt örültem, és boldogság töltötte el a szívemet, hogy pont erre az asztalra kerültem először. Láthatom, miképp lesznek egyedülálló, magányos személyekből, összetartó, mindent legyőző szerelmes párok. Olyan emberek, akik soha nem hagyják cserben egymást és, akik minden nap minden egyes órájában csak a másikra gondolnak.
Ahogy kéz a kézben nézték egymást, láttam rajtuk a fáradtságot. Mindazt a fáradalmat, amit a mindennapos harcok és maga az Élet ragasztott az arcukra. S ugyanakkor tudtam, hogy mikor együtt vannak, mindez mintha már csak egy másik élet keserű emléke lenne. Csupán abban a pár órában, amit együtt töltenek, elfeledik a világ rohanását, fájdalmait és megpihennek egymás karjaiban.
De ekkor megváltozott valami… a lány keze egyre szorgosabban tűrögette felváltva a kabát ujját és a saját haját. A levegő megtelt feszültséggel, s az addigi forró vibrálás, hűvös szellővé vált, mintha mindig is ott lappangott volna, s csak most tört a felszínre. A hangszínük is váltott… Rideg, eleinte cinikusan gúnyolódó, majd egyre hangosabb lett. A szavak csak úgy záporoztak és nemegyszer előfordult, hogy egymás útjába is akadtak. Sajátjukon kívül egy harmadik férfinév is a felszínre került. Sokat emlegették. A lány lágyan és védelmezőn, a fiú, pedig haraggal és csalódottsággal. Gyűlölettel beszélt, s az eddigi sárm és felszabadultság nyomtalanul eltűnt az arcáról. Helyét a vak gyűlölség és düh vette át, ami nemcsak arcáról, de egész testéből sugárzott. Felpattant a kényelmes asztaltól és otthagyta a lányt, egyedül a kávézó forgatagában.
Ő tovább ült, s csak úgy potyogtak a könnyei, egyre gyorsabban és gyorsabban, majd a halk pityergést elkeseredett zokogás váltotta fel.
Tudta, hogy Ő a hibás. Megcsalta szerelmét, s csak most jött rá, hogy mekkorát is hibázott. Sóhajaiból tisztán kivehető volt a mérhetetlen fájdalom és a reménytelenség. A reménytelenség, miszerint talán soha többé nem látja viszont párját, s talán soha nem élheti át azt a boldogságot, aminek egy éven keresztül részese lehetett.
Sajnáltam. Annyira szerettem volna a fülébe súgni néhány kedves, bátorító szót. Megsimogatni a fejét vagy csak egyszerűen megölelni, azt sugallva, hogy: „nyugalom, nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön”
De én csak egy kávéscsésze vagyok. Egy piciny kis tárgy, aki csupán segíteni szeretne de, azt sem tud. Mindenképpen tenni akartam érte valamit. Gondoltam egy kis ital felmelegítené, kiábrándult szívét, így közelebb lopóztam, hogy észrevegyen. De ő csak sírt és sírt… Még közelebb csúsztam, hátha most már egyértelművé válik segítőkészségem.
Nem vett észre. Teljesen elmélyedt szörnyű gondolataiban. Dühös volt, Istenem mennyire dühös. Csupán saját magát átkozta, talán gyengesége, talán tehetetlensége miatt. Láttam, ahogyan eluralkodik rajta az érzés, és szemeiből elveszni készül a ragyogás és a szépség. Behunyta szemét, s mikor újra kinyitotta már nem látszott benn semmi csak a színtiszta méreg. Megfogta a fülecském, és én örültem, hogy sikerült észrevetetnem magam. Elégedettség töltött el, hogy végre beteljesedett a kívánságom. Végre én is fontos lehetek valakinek és én is segíthetek. Tudtam, hogy egyszer, akkor is bebizonyítom: érek valamit! S most tessék!
Örömmámorom hamar félbe szakadt. A lány, akiről azt hittem, hogy mindennél jobban rám szorul, nem viszonozta barátságom. Sőt! Nem a maradék italt akarta meginni… Nem. Megfogott és teljes lendülettel a fal felé hajított. A szilárdság kicsúszott alólam, s abban a pillanatban… abban az egy pillanatban minden dühét magamon éreztem. Minden csepp haragot, amit az évek során felhalmozott a lelke mélyén. Minden cseppjét magamba szívtam, s így, ilyen érzésekkel csapódtam a gyönyörű színes mintázatú falnak
Fájt. Iszonyatosan fájt. Darabjaim szemem láttára hullottak szét a padlón, azonban egy dolog egészben maradt bennem. A harag és a szimpla csalódottság. Én nem azt akartam, én nem így akartam, hogy vége legyen! Csupán segítő kezet szerettem volna nyújtani egy elesett, vigasztalásra áhítozó embernek. Miért olyan nagy baj ez? Talán valamiféle bűnt követtem el, hogy ezt érdemlem? Mit tettem? Mindössze egy óra jutott nekem a boldogságból. Egyetlen óra egy hosszú életen keresztül és azért is keményen megfizetek! Miért? Miért ilyenek az emberek? Nem becsülik, meg amit megadatott nekik az ég. Behunyt szemmel mennek el a boldogság mellett, pedig csak annyi lenne a dolguk, hogy megemeljék a kezüket, és érte nyúljanak. S azoknak, azoknak a keveseknek, akiknek megadatik, olyan hirtelen dobják el maguktól, mintha egy tüzes, égető labda lenne, amelytől minél hamarabb meg kellene szabadulni. Mérhetetlen a butaságuk. Mérhetetlen.
S most emiatt… emiatt a felfoghatatlan butaság miatt fekszem itt. Fekszem darabokban, összetörve, megszégyenítve, megaláztatva.
Itt fekszem akárcsak egy semmit érő, haszontalan, felesleges kávéscsésze.
