A dunai szél balladája

Szerző: HalacskaDátum: 2009. október 31. 11:58

Nagyot sétáltam az elmúlt éjjel,

a mólón végig, a két híd között.

A parton egy pár nézett az égre,

és (a széltől!) szemembe könny szökött.

Eszembe jutott, hogy hányszor ültem,

boldogan, titkokat sugdosva itt,

hogy megszünt a világ körülöttem,

csókra - csókok tárták ki szirmaik.

És azok a lázas vallomások,

a sok könnyes, szerelmes ájulás,

mélytüzű, ragyogó pillantások,

miktől úgy hittem, enyém a világ...

De hol vannak most azok a lányok,

kikért lelkem adtam volna, ha kell?

Elvitte a Duna a szép mámort,

s másnaposan várom a reggelt.

Jól ismert, keserű ízű reggel.

Már kegyetlen fénnyel jön fel a nap,

megmutatja durván a szememnek,

hogy ébredjek: nincs új az ég alatt:

semmi sem állandó, "minden folyik",

eltűnt a partról a szerelmes pár,

kidobva medréből szép álmait,

hordalék úszik a mocskos Dunán.

Ajánlás:

Egy csikket dobtam akkor a mélybe

(mert nem akadt kezembe senki más),

s hátat adva a fájó fénynek,

páratlan kopog léptem az utcán.

Eddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Halacska (#14343)	2009. november 05. 21:50
Az életben nagyon kevés dolog van, ami őszinte örömre ad okot. A szomorúságot igazságtalannak tartom és élesebben reagálok rá. Köszönöm, hogy elolvastál!
Válasz Nagy Évi hozzászólására (#14283).

2. Halacska (#14342)	2009. november 05. 21:48
A magány mindig szomorú. De jobb egyedül magányosnak lenni, mint kapcsolatban magányosnak lenni.
Válasz Marcipan hozzászólására (#14255).

3. Nagy Évi (#14283)	2009. november 05. 10:09
Valóban gyönyörű vers, csak kár hogy ilyen szomorú. Remélem, egyszer majd olvashatok egy vidám és egyben ugyanilyen gyönyörű verset Halacskától.


4. Marcipan (#14255)	2009. november 04. 13:11
Szomorúan gyönyörű és megható vers. :)