A Hóember
Dátum: 2011. február 03. 20:39Műfaj: PrózaCimkék: minden álom, csupán, meg kell hozzá álmodni is |  |
Ha olykor szinte a lelehetetlen is súrolja, ha úgy gondolod: el sose éred, de...talán...egy pillanatra megláthatod, amiről álmodozol, s akkor rájössz - az élet egy szép álom!
A Hóember az eget kémlelte.
Nagy szürke fellegek takarták az eget. Olyan volt a színük, mint a mosatlan, vasalatlan ciháé, amit csak úgy lekaptak a szárítóról és odavetettek valamit letakarni. Hűvös szél söpört végig a tájon, A Hóember nyakában levő sál libegett a suhanó fuvallat irányát mutatva.
„Még élhetek! Még az én időm jön, ott…messziről is!” – fordult meg a majdnem legkisebb hógolyóban a gondolat.
Széndarabokkal kirakott szája mosolyra húzódott. Fekete szemén boldogság csillant.
Mégis…egy igazán fontos gondolat foglalkoztatta, ami már régi eleit is: tavasszal, virágot, igazi kinyílott, illatos, tavaszi virágot szedni a rétről! A rétről, ami itt terült el alatta, és ameddig ellátott, nyílt tér volt előtte.
„Megvalósítani az ősök álmát, amit már én is sokszor megálmodtam, mióta a világon vagyok!”
Nagyot sóhajtott, és talán legyintett is volna, ha a kezét a gyerekek – akik őt megformálták, megalkották – kicsit hosszabbra eresztették volna fantáziájukat! De, mindössze egy pár szálból álló seprű meredezett beleszúrva egyetlen karcsonkjába…azzal pedig, nehéz legyinteni is.
Egy lélek nem járt arra már napok óta. A gyerekek se voltak, már egy hete, pedig az ő vidám kacagásuk mindig jókedvre derítette a magány hosszú napjai után. Szánkóztak, fogócskáztak, és ki tudja még mi minden játékot találtak maguknak ki…és estik, sötétedésig maradtak körülte! Azt se bánta, ha hógolyózáskor egy-egy találat az ő testén, arcán csattant el, mert ő volt a védelem, a fedezék olykor. Szeretett volna egyik vagy másik csapatban, mint tüzér részt venni…szaladni, nevetni és örülni, mert az olyan jó lehet!
A falu legszélső házát látta csak, abból is mindössze a ház egy darabját. Próbálta, hogy lehetne legalább a fejét elfordítani kicsit, hogy többet lásson az emberek világából, de legnagyobb erőfeszítéssel se sikerült megváltoztatnia eredeti helyzetét.
„Van, mikor az akarat, az elszántság is kevés, a legkisebb változás eléréséhez!?” – elmélkedett el olykor, mert csendes magányában erre is volt ideje.
A madarakat szerette. Volt, hogy egy galamb, egy veréb az orrába csípett, hiszen a répa csábította őket, de nem haragudott érte rájuk…a társaság mindenek előtt volt számára.
A napok kocsiverseny módon kergették egymást.
Egyiken…mert nevük és számuk oly mindegy volt a Hóember számára…arra lett figyelmes, hogy az ég színe megváltozik. Az eddigi piszkosszürkéből, tiszta, mélykék lett!
Hidegnek hideg volt, de valami olyan furcsa szagok kezdtek terjengeni a levegőben, amit a Hóember eddig nem érzett. A szél se volt már olyan borzongató, olyan fagyos leheletű, hanem valami cirógatásféle volt az egész.
A Hóember nem értette. Eddig minden fehér és hideg volt – ahogy ő szereti! Most mi történik, hogy mindez kezd megváltozni?
Csak nem???
A Nap kikandikált az egyik kósza, árva felhő mögül. Fénye vakítóan hatott a Hóember szemére. Csak hunyorgott a hirtelen világosba fordult tájra.
Ötödik napon a Hóember kezdett…fogyni! Gömbölyű hasa meglaposodott, összement, szinte mindene megapadt. Sapkaként funkcionáló fazeka kezdett a szemeire csúszni. A meleg érezhetően növekedett. Pár fokkal csak, de egyre érezhetőbben.
A tizedik napon a Hóember azt vette észre…a táj, amin őrködött…befeketedett! A környezetéből a fehér takaró egyszerűen eltünt!
„Hová lett, ki vitte el? Biztos éjszakánként lopkodták el, amikor elszundítottam! Tegnapelőtt még ott is, meg ott is volt egy nagyobbacska darab belőle, aztán mára…hmm!”
És…valahogy…mintha már nem látna el olyan messze se, mint eddig! A föld is közeledik a szeméhez?
A tizenkettedik napon arra lett figyelmes…valami kis zöld búvik ki a föld hasítékából, és szemlátomást növekszik! És…nem is egy! Megszámolta őket.
Tizenhét. Na de…mik ezek, amik itt, szinte a lába mellett kezdenek életre kelni?
Már nem látott az árok elülső partján levő töltés mögé, mert…mivel hasa alig volt …egyre jobban látta a földön levő dolgokat, és egyre közelebbről.
„De gyönyörűek vagytok! Biztosan jó az illatotok is, de a barátaim…már nem érzek vele szagokat, de…nem baj! Ó, ha megvolna még a kezem, legalább a seprűs, hogy megcirógassam vele a szirmotokat! Kik vagytok ti, miféle teremtménye a világnak?...” – a Hóember még szerette volna megtudni legalább a nevét ezeknek a fehér szirmú, zöld szárú, picinyke virágoknak!!! Mert … megvilágosodott előtte: ők a tavasz hírnökei! Az elsők, akik köszöntik a tél elmúltával serkenő új életet.
„Nekem se sikerült hát titeket csokorba szednem, mint ahogy még egyetlen előttem járt hóembernek se. De nem szomorkodom! Örülök, hogy láthattalak titeket, mert most már tudom…az élet egy kiszabott darab, a nagy végtelen, mérhetetlen ruhájából. Mindenki kap belőle egy kicsinykét, ami csak az övé, és úgy osztja be, ahogy jónak látja! Hogy mennyi öröme telik benne, elsősorban rajta múlik! Hogy észreveszi-e a legkisebb dolgokat is időben – vagy már csak akkor, ha a szemei előtt vannak?! – ehhez figyelem, szeretet és nyugalom kell…belső nyugalom. És, ha a végére érsz, majd kiderül: rászolgáltál-e ekkora darabra, jól használtad fel ami adatott…vagy csak…elkótya-vetyélted az idődet?!
Megyek, mert nekem már … mennem kell! Elfogyott az én darabom. De jönnek majd mások, akik majd újra megcsodálhatnak titeket, és talán…”
A Hóember végleg elterült a föld felszínén.
A kinyílt hóvirágok együtt rázták meg tiszta, fehér sziromfejüket, és köszöntek el a téltől, hogy helyébe léphessen a tarka, színes, lélekemelő, simogató napsugarú tavasz. És, ahogy egyre csak bólogattak, mintha ezer csengettyű egyszerre szólalt volna meg!
És Tavasz tündér mosolyogva vette át újra éledő birodalmát.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
