A kis kupak
Dátum: 2008. augusztus 28. 13:34Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Vajon mit érez MOST? Ő a MÚLT, a betegségeivel, s vele szemben ott állok én a JELENBEN az egészséges fiatalságommal. Mögötte a sok élettapasztalat, s előttem még a járatlan út. Mindannyian megöregszünk egyszer, mert ez az egész emberi létnek a lényege. Mi, akik megszületünk, meg is halunk egyszer. A
Egy kis műanyag dobozka tartalmát öntöttem ki magam elé a földre. Varrótűt kerestem e fa dobozkában. Már minden a kezem ügyébe akadt, csak az nem, amit kerestem. Gombok, gyöngyök, jelvények, kitűzők, s egy fehér színű műanyag kis kupak Mint mindennek ennek is története van. Évekkel ezelőtt, egy idős néni ápolása során került hozzám. Bekentem a lábait, a kiürült tubust kidobtam a szemétbe, a kupakját pedig eltettem a zsebembe, emlékbe.
Gyakorlati éveimből egy idős néni különösen nagy érzelmi hatással volt rám. Nyolcvan év körüli, zárkózott, mozgásában korlátozott, cukorbeteg asszony volt. Elmondása szerint, nem volt egy beszédes ember. Keveset szólt hozzám. Tanyán élte szorgos hétköznapjait, de az öregség beköszöntével jelentkező sok betegség következtében, már nem tudta magát s, a háza tájékát megfelelően ellátni. A férje kétkezi fizikai munkás volt, s a nénit nem engedte dolgozni, csak az otthoni házkörüli teendők elvégzését, s az állattartást engedélyezte. Mindig szeretett volna egy saját gyermeket, de a párja nem. Viszont a mostoha unokáját sajátjaként szerette. Örömmel mesélt róla, miközben reszkető kezei a fiók után nyúltak. Kivett egy fényképet belőle és felém nyújtotta, hogy nézzem meg. Boldogan, csillogó szemekkel mesélte el, amikor utoljára meglátogatták őt. A történet végére hangja ismét lecsendesedett és szemeiből tovatűnt a csillogás. A köztünk lévő csendet csak a fák ágain csicsergő madarak hangjai törték meg. Szólnom kellene valamit. Kérdezni. Megtörni a hallgatást. Próbáltam elképzelni, ahogy fiatalasszonyként dolgozik a tanyáján, két ügyes kezeivel főzi a munkájából hazatérő férjének a vacsorát. Vajon boldog volt-e egykor? Volt-e szerelmes? Tudom, hogy abban az időben minden másképp működött. És ott voltak még a háborúk lelkeket megnyomorító hatásai. Vajon mit érez MOST? Ő a MÚLT, a betegségeivel, s vele szemben ott állok én a JELENBEN az egészséges fiatalságommal. Mögötte a sok élettapasztalat, s előttem még a járatlan út. Mindannyian megöregszünk egyszer, mert ez az egész emberi létnek a lényege. Mi, akik megszületünk, meg is halunk egyszer. A két végpont között, pedig ott van a LÉT. Az ÉLET. Elmélkedéseimet a néni tüsszentése szakította meg.
– Mi a kedvenc időtöltése? – kezdtem bele egy újabb beszélgetésbe.
– Szeretek rádiót hallgatni – hangzott rövid válasza, szomorkás hangnemben.
– Szerettem régen újságot olvasni, meg tévét nézni, de amióta nem látok, már nem szoktam.
Rápillantottam az éjjeliszekrényén lévő kis Szent képre. Vajon megérezte, vagy csak a mozdulataimból következtethetett arra, hogy a kép felé nyúltam? Nem tudom.
– Nézze csak meg, azt a kis képet. Látja?
– Látom. Igen.
– Vallásos vagyok.
Megint néma csönd. Szomorúan tekintettem a nénire. Sok betegsége volt és szinte mozogni sem tudott már egyedül. Én is csak segítséggel tudtam átemelni a mosdató kocsiba. Fürdetését követően bekötöztem a lábát. S mivel a tubus kiürül, így kidobtam a szemétbe, s a róla leesett műanyag kupakot, pedig zsebre tettem emlékbe. Szerettem volna jobb kedvre deríteni valamivel.
– Tetszik szeretni a csokit?
– Igen – felelte csillogó szemekkel.
– Megígérem, hogy holnap fogok otthonról hozni magának kis diabetikus csokit, ami nem emeli meg a vércukrát.
– Előre is köszönöm – mondta hálálkodva.
Közben pedig neki álltam meghámozni a néni almáját, s a kezeibe adtam. Megkért, hogy adjam rá a szemüvegét. Mivel nagyon koszos volt az üvege, megpucoltam. Megköszönte és komoly hangon kijelentette, hogy sokkal jobban lát vele, mint tegnap.
Másnap, ahogy ígértem vittem neki három darab kis csokoládét. Amikor kezébe adtam gyermeki izgatottsággal állt neki kicsomagolni. Mosolygott. Ízlelgette az édességet. Megkért arra, hogy az utolsó darabot tegyem el a fiókja mélyére.
Időközben bekerült a néni a kórházba, ahonnan egy rossz hír hallatán, borzasztóan összetört lelkiállapotban érkezett vissza otthonába. Közölték vele, hogy valószínű el fogja veszíteni a lábát. Csak sejtettem, mit érezhetett az idős asszonyka. Leírhatatlan fájdalmat. Hogyan is tudnám leírni, milyen lehet elveszíteni azt, ami belőlünk egy darab. Minden egyes testrészünk hozzánk tartozik, a részünk. Egy bizonyos életkor felett sorba jönnek a betegségek, s ajtónkon nem kopogtat, csak beállít hívatlan vendégként megnyomorítva életünket. Az idős meg tűr, hogy mi jöhet még? Milyen érdekes az emberi élet szakaszai. Fiatalkorban a lakás, az autó az érték, s ha megöregszünk, teljesen átrendeződik értékrendszerünk. Egy idősnek az egészsége a legfontosabb, számára ez az érték.
Vacsoránál borzasztóan köhögött, sípoló légzéssel. Hálóingére borult a teája. Lecseréltem ruházatát, majd lefektettem, s kérésére odaadtam neki a múltkorról megmaradt ajándék csokim. Összebarátkoztunk. Megszerettük egymást. Ott tartózkodásom alatt próbáltam bátorítani, fényt vinni a kis szürke, megszokott hétköznapjaiba. S elérkezett a búcsú ideje.
– Holnap is jön? – kérdezte mosolyogva.
Ezt a bizalom első jelének tekintettem. Elfogadott. S már nem tűnt olyan szomorúnak, mint amilyen legelső alkalommal volt. Oldottabbá, mosolygósabbá vált.
– Nem. Készülök a képesítő vizsgáimra, de egy hónap múlva, amikor már befejeztem, megígérem, meglátogatom.
– Előre is köszönöm.
Később megtudtam, hogy meghalt a néni. Nagyon keresett. Mindenkitől azt kérdezte, hol vagyok, mikor jövök hozzá? Utolsó napjaiban borzasztóan magába fordult. Én is szomorú voltam, mert nem teljesíthettem be ígéretem. Nem tudtam meglátogatni többé, mert a néni örökre eltávozott a kis szent képével, szemüvegével… az egyszer mosolygó, máskor bánatos arcával.
http://mek.oszk.hu/06500/06569/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
