A kis rádió

Szerző: Evelyne LangerhDátum: 2008. augusztus 31. 09:52

Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek

Csak állt velem szemben, szájával nem beszélt, csak a szemeivel, miközben karjai nyújtották felém a kisrádiót. Csak EGY ilyen ember, csak EGYETLEN ilyen kisrádió létezik minden ember életében. Megöleltem és megköszöntem neki.

Életünkben jönnek-mennek az emberek. Vannak, akik felejthetőek és vannak olyanok is, akiket képtelenek vagyunk feledni, emlékeinkből törölni. Létünk folydogál lassan a megszokott medrében, és embertársaink ugyanúgy nyomot hagynak bennünk, mint a kis kősziklák a patak medrében. Sok ember megfordult már életünkben, talán én is mély nyomot hagytam valakiben, és az én lelkem mélyén is vannak mély nyomok a másik emberből.

Tárgyak, emlékek, szavak s egy kisrádió. Másnak talán semmi, nekem az egész életet jelenti ez az ,,apróság”, melyhez egy emlék, s egy férfi kötődik. Az életemben minden tárgy egy embert, s hozzá fűződő emlékeket jelent. Számomra ez a kisrádió elsősorban nem tárgy, hanem egy embert, egy emléket jelent. Talán ő az EGYETLEN, akire mindig számíthattam! Lelkileg mindig támogatott, meghallgatott a bajban, mellettem állt bánatomban. Őszinte volt velem, átsegített nehéz, bajos időszakokban. Becsületes, egyszerű, jószívű, akit mindenki szeret, mert Ő tiszta, jó ember. A mai világban már nincs sok ,,ilyen” személy. Egyszer adtam egy jelentéktelen, apró dolgot s, a következő alkalommal mosolyogva nyújtotta felém a kisrádiót! Nem az értéke számított, hanem az, ahogyan kezeimbe tette. Szeretettel, jó szívvel, adni akarással. Arca komoly volt, de szemei meleg mosollyal néztek rám. Nyújtotta keze a kis tárgyat, és jól esett szívemnek, ahogy szeretettel átadta nekem.

Emberséges, akire mindig számíthattam, akkor is, amikor elfoglalt, vagy sok tennivalója volt. Rám mindig szakított időt, figyelmes volt, törődött velem. Ritkán mosolyog, mert azt mondta, hogy ,,ilyen” a természete. Azonban Őt, így is mindenki szereti, tiszteli! Nagyon jólelkű, nyugodt, egyszerű, szótlan, okos ember. Csak állt velem szemben, szájával nem beszélt, csak a szemeivel, miközben karjai nyújtották felém a kisrádiót. Csak EGY ilyen ember, csak EGYETLEN ilyen kisrádió létezik minden ember életében. Megöleltem és megköszöntem neki. Tulajdonképpen a köszönet nem az ajándékának szólt, hanem a jóságának, emberségességének, szeretetének s ugyanakkor ez egy búcsúzás is volt.

Magammal hoztam a kisrádiót s vele együtt szívemben az ő jóságát, emlékét. Így hát most itt van mellettem ő is az asztalomon. Emléke, személye, pedig szívemben hagyott ÖRÖKRE nyomot, mint a kispatak mélyén beivódott kősziklák.