A kis könyv
Dátum: 2008. szeptember 05. 00:49Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Te nem válaszoltál, csak meredtél szomorkásan magad elé. Álltam veled szemben, néztelek, s benned a fél évvel ezelőtti önmagamat véltem felfedezni. Te akkor boldog voltál. Kiegyensúlyozott. Vidám. Én meg munka nélkül, szomorúan.
Emlékszem arra, amikor egy fárasztó munkanap után tekertem az úton hazafelé. Negyed kilenc lehetett, de ennek ellenére is borzasztóan nagy volt a forgalom. Magamban értékeltem az aznap történteket. Megint egy fárasztó nap, reggel nyolctól este nyolcig. S a múlt hónapban sem kaptam meg a nettó minimálbért. Katasztrofális, de mégis örülnöm kellene, boldognak lenni, hogy van munkahelyem. Ebből, hogyan lehet fenntartani egy albérletet, fizetni a gyógyszereket, bérletet, ennivalókat? Minden nap csak reménykedem, hátha történik valami csoda, s majd az elkövetkező holnapok könnyebbek lesznek. Tekertem csak tekertem, gondolataimban mélyedve, amikor rám dudált egy személygépkocsi vezetője. Ez megint egy félnótás ürge lehet, aki megdudál egy kerékpározó nőt. Néztem az utat magam előtt. Fülemen a zene, fejemben a gondolat, ajkamon a ki nem mondott szó.
Elképzeltem, ahogy tekerek az idő forgatagában. A forró nyárból egyenesen a hulló sárga falevelekkel fedett őszi úton, keresztül a hó lepte hideg fehér télbe. Hallottam magam körül hógolyózó gyerekzsivajt. Aztán észrevettem, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen besötétedett. Mindezek ellenére is gyorsan száguldó hangos kamionok haladtak el mellettem. Újabb dudaszó. És láttam magamat, ahogy bámulok a távolodó autó rendszáma után. Ekkor megpillantottam, az időközben buszmegállóban leparkoló autóból kiszálló rég nem látott kedves jó barátomat.
Köszöntünk egymásnak. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés, mivel picit szomorkás hangvétellel váltunk el múltkor egymástól. Elmeséltem a velem történt eseményeket. Panaszkodtam a munkanélküliségről, a nehéz munkahelyekről, a jelenlegi helyzetről. És mégis megállapítottam, hogy mindezek ellenére is boldog vagyok. Meg kell becsülni azt a keveset is, ami van. Te nagyon magad alatt voltál. Én csak beszéltem és beszéltem… és láttam velem szemben egy szomorú, bánatos arcot, s egy vékony testet.
– Te lefogytál? – kérdeztem.
– Igen. Nem eszem rendesen, nincsen időm. Lemondtam a munkahelyi ebédemet is. Elegem lett, hogy állandóan rohannom kell enni délben, félbeszakítva a munkát.
– Szakíts időt magadra! Kérlek. Egyél rendesen.
Te nem válaszoltál, csak meredtél szomorkásan magad elé. Álltam veled szemben, néztelek, s benned a fél évvel ezelőtti önmagamat véltem felfedezni. Te akkor boldog voltál. Kiegyensúlyozott. Vidám. Én meg munka nélkül, szomorúan. Gyenge s erőtlen voltam, akinek még az is nehézséget okozott, hogy kikeljen az ágyból. Erőtlenül, lefogyva támolyogtam depresszióm magányában, eltávolodva az emberektől. Eszembe jutottak a közös emlékeink, munkáink. Mennyit segítettél, s milyen sokat nekem. Amikor a szemedbe néztem, szembogaradban láttam önmagamat, ahogy a fürdőkádadnál állva mosogattam a mosószer habjai közt megbúvó alkatrészeket. A két kezem munkája által pedig a csap vize mosta le róluk a habokat. S eltelt fél év, fordult egyet a kocka, én felpörögve beszéltem terveimről, a Görögországi álomnyaralásról, nyelvvizsgáról s arról, hogy jelenleg informatikát tanulok, de mindezek ellenére még jut időm a napi egy-másfél órás sportolásra is. Lelkesen, felgyorsulva beszéltem s az egész beszélgetésünk, közös múltunk ráébresztett arra, hogy én most boldog vagyok. Beleéltem magamat terveimbe, álmaimba, a különféle célok megvalósításába. Ha a mágnes tulajdonságaival lehetne minket jellemezni azon az estén, akkor én voltam a pozitív, s te a negatív pólus. Két ellentétes tulajdonságunkkal vonzottuk, segítettük egymás, mert az én pozitív pólusom erőt adott neked.
– Gondolj arra, hogy a munkád által milyen sokat segítesz cégeknek, intézményeknek. Orvoslod az alkatrészek problémáit. Te fontos vagy, s a munkád is az.
– Jó ilyennek látnom téged. Örülök, hogy mindezek ellenére, amin keresztül mentél jó kedvű vagy. És ez erőt ad most nekem. Eszembe jutott, amikor valaki azt mondta nekem, hogy a legjobb segítők a legnagyobb megpróbáltatásokon keresztül ment emberekből lesznek. Elérzékenyültünk egy pillanatra, és megöleltük egymást. Odabújtál, mint egy jó testvérhez, mint egy anyához, mint egy baráthoz. S akkor én vigasztaltalak, ahogy te tetted ezt, a fél évvel ezelőtti önmagammal.
– Nyáron voltunk Görögországban, jöttél volna velünk? – kérdezted. Mosolyogtam, mert pont tervemben volt egy Görögországi út, amit abból a pénzből terveztem megvalósítani, amit az iskola sikeres vizsgájáért fog az intézet kiutalni nekünk.
– Szép barna vagy – állapítottam meg.
– Igen csak megvágtam a lábamat valamivel, és nem mehettem a vízbe – panaszoltad ismét szomorkás hangvétellel a történteket.
– Azért gondolom szép volt Görögbe?!
– Igen – jött rá a válaszod. Lógattad az orrodat. Próbáltalak vigasztalni, felvidítani téged.
– Sokat szomorkodsz? – kérdeztem.
– Abbahagytam a gyógyszerek szedését, ezért mindig olyan lehangolt vagyok. Neked volt igazad, hogy az antidepresszánsok szedése nem oldja meg a problémákat. Addig minden jó volt, míg szedtem, s aztán lekerül a rózsaszínű szemüveg rólam és marad a valóság.
– Képzeld el, amikor szomorú s erőtlen voltam, akkor rendszeresen jártam futni a vízpartra, és az adott erőt, hitet. Kikapcsoltam teljesen a sok fa látványától, a fák ágai között beszűrődő lemenő nap esti fényétől. Neked is javaslom.
– Igen. Olvastam írásaidat. És erőt is merítettem belőle. Nekem nincs időm, sok a rohanás és a gyógyszerekben is csalódtam. Nincs jó kedvem. Rengeteg olvasatlan levelem van. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem előbb, de nekem is gondjaim voltak és elszomorított még a te helyzeted is.
– Gondolj valami szépre, jóra, ami erőt ad, átlendít a nehéz napokon, amibe lehet kapaszkodni, amiért úgy gondolod, hogy érdemes élni. Fogd fel úgy a dolgokat, hogy a MA egy nehéz napom volt, de fél lábon állva is kibírtam, hiszen van egy célom a holnapban, ami előbbre visz, s kitartásra ösztönöz.
Te elgondolkodtál megállapításomon és a következő pillanatban mosolyra nyílt a szád.
– Képzeld el, megyek barátnőmmel Pestre, koncertre. Még két nap, s itt is van.
– Na ugye. Ilyenkor ez tartson életben, hogy kibírom, még két nap és vágyaim beteljesülnek. Felcsillant a szemed, és el is tűnt róla a bánatos esőfelhő. Már nem beszéltél olyan meglassulva, mint egy órája, találkozásunk kezdetekor. Te is örültél, boldog voltál, hogy mindjárt itt a koncert, amelyre oly rég vártál.
Örültem, hogy tudtam segíteni. Ekkor értettem csak igazán meg, hogy mennyire szükségünk van egy igazi baráti ölelésre, egy jó szóra, a bennünket nyomasztó gondolatok megosztására. Boldog voltam, hogy most én tudtam hitet, erőt adni a nehéz napokban, mint ahogyan te adtál fél évvel ezelőtt nekem. Örülök, hogy ilyen barátaim vannak, hogy barátja lehetek ilyen embereknek.
– Szép volt az-az írásod, amit egy koncertről írtál. Nagyon tetszett.
– Örülök, hogy elolvastad.
– Eljössz majd velem egy kirándulásra a természetbe? – tetted fel nekem következő kérdésed.
– Akár elmehetünk együtt futni is – feleltem.
– És mit szólnál a közeli Erdélyi hegyekhez.
– Rendben van, megígérem, hogy elmegyünk egyszer.
– Sötét van! Mennünk kell.
– Örülök, hogy ilyennek látlak. Rád sem lehet ismerni – mondtad mosolyogva. Mondjuk ezt részben neked is köszönhettem. Sok erőt merítettem a tőled kölcsön kapott kis könyvedből: W. Bush: …és Isten…? …hogyan nézheti…? – címűből. És most neked volt szükséged erre az erőre. Emlékszem mennyit gondolkoztunk együtt, és kerestük közösen rá a választ, hogy mit követhettem el, amiért ennyi mindennel kellett az utóbbi éveimben megfizetnem. Mi miért történt úgy, ahogy? És a könyv elolvasása után megtaláltam rá a választ. Te kérted, hogy olvassam el. És így is tettem.
,,Ha valami félelmetes csapás kimozdítja életünket a megszokott kerékvágásból, már nemcsak elméletben tesszük föl a kérdést, hiszen éget, mint a tűz. Miért, mi célból történt ez velem? Kétségbeesetten keressük a választ…”
,,Találó magyarázatot mondott egyszer egy idős, tapasztalt keresztyén, akinek valaki panaszkodott sok nehézsége miatt:
– Biztosan láttál már juhnyájat? Mindig vannak közöttük olyan állatok, amelyek önállóak akarnak lenni, ott akarják hagyni a nyájat, a pásztort. Ő azonban utánuk küldi a kutyáját. A kutya ugat, vadul rohan utánuk, kerülgeti őket, megijeszti a juhokat, és azok visszamenekülnek a pásztorhoz. Látod, minden szenvedés Isten juhászkutyája! Megijeszt bennünket, félelmet kelt bennünk, pedig csak Jézus Krisztushoz, a jó Pásztorhoz akar terelni…”
Te jó irányba tereltél engem, mint Isten juhászkutyája. Észre sem vettük, hogy negyed tíz felé járt az idő. Elköszöntünk egymástól. Rájöttem és nem is feledem, hogy egy baráti jó szó, bíztatás, egy ölelés a nehéz napokon sokszor többet ér, mint bármi más. Ne felejtsük a másikat megölelni, ha szüksége van rá.
– És ne feledd, ha szomorú vagy mosolyogj rá egy fára és meglásd, az vissza fog mosolyogni rád – mondtam neked búcsúzóul, s közben néztem a távolodó autód után.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
