Akkor és ma… Avagy mi változott az olimpiai játékok történetében az ókoriakhoz képest.
Dátum: 2008. szeptember 01. 09:52Műfaj: ÉrdekességCimkék: siker, összefogás, sport, fegyvernyugvás, béke, összehasonlítás, olympia, peking, modern olimpia, ókori olympia, üzlet, világ, görögország, láng, megnyitó ünnepség, tradició |  |
Tegyünk egy képzeletbeli időutazást az ókori Hellaszba,és kérjük meg a thaszoszi Theagenészt,és a spártai Küniszkát,h jöjjenek el velünk Pekingbe,a 29.Olimpiai játékokra,és legyenek annak díszvendégei.Azt hiszem,igencsak meglepődnének,h hová jutott az ő korabeli versenyük mintegy 2500 év elteltével.
Tegyünk egy képzeletbeli időutazást az ókori Hellaszba, a Kr.e. 5. század elejére, majd a 4. század elejére, és kérjük meg a thaszoszi Theagenészt, valamint a spártai királylányt, Küniszkát, hogy legyenek szívesek eljönni velünk Pekingbe, a modern kori XXIX. Olimpiai játékokra, és legyenek annak díszvendégei. Azt hiszem, igencsak meglepődnének, hogy hová jutott az ő korabeli versenysorozatuk mintegy 2500 év elteltével…
Hogy miért éppen őket kérjük fel? Találomra kiválasztottam két ókori olimpiai bajnokot, akiknek a nevéhez több érdekesség is fűződik. Bár Theagenész élt korábban, kezdjük először a hölggyel, Küniszkával, aki a spártai király, II. Agészilaosz testvére, és az első női olimpiai bajnok volt a játékok történetében, négyesfogat-hajtásban. Ami azért is nagyon meglepő, mert köztudott, hogy a nők nemcsak a versenyeken nem vehettek részt, de még a lelátókon sem nagyon foglalhattak helyet a játékok idején Olympiában. Hogy ez mégis megtörténhetett, annak az az oka, hogy az olympiai lovasversenyek győzelmi koszorúját mindig a lovak és a kocsi tulajdonosának adták, nem a hajtónak, következésképpen a tulajdonosnak nem kellett feltétlenül jelen lennie a versenyen magán. Azonban Küniszka mégiscsak jelen lehetett a futamon, és tanúja lehetett fogata győzelmének, ugyanis a játékoktól csak a férjes asszonyokat tiltották el, a történészek pedig úgy vélik, hogy a spártai királylány nem volt férjnél, holott ekkor már elmúlt 45 éves. Első győzelmét Kr.e. 396-ban aratta, melyet négy év elmúltával, 392-ben megismételt.
Szereplésének „sportpolitikai” okai voltak, ugyanis Spárta meg akarta szerezni a hegemóniát az egész hellén világ felett, amely a peloponnészoszi háborúban egy időre sikerült is neki, s Xenophon szerint Olympia vallási és sporteseményeinek ellenőrzését is saját befolyása alá akarta vonni. Spárta számára tehát az olympiai győzelem ismét állami ügy lett. Mindezt persze komoly kül- és belpolitikai események előzték meg.
Spárta a Kr.e. 7. században csupán pürroszi győzelmet tudott szerezni a második messénéi háborúban, ami a spártai arisztokrácia katonai képességeinek tehetetlenségében nyilvánult meg, ezért komoly belső társadalmi változások indultak meg a köznép (démos) vezetésével. A királyság intézményével szemben bevezették az ephorosok működését, akik ellensúlyozták a királyok döntéseit, minthogy tevékenységük az ephorosok öttagú testületének ellenőrzése alatt állt. Ugyanakkor meghonosították az egyenlőségre való törekvést, mely neveltetésükben is megmutatkozott: a köznép és az arisztokrácia fiataljai is ugyanabban a rendszerben éltek; együtt ettek, aludtak, és képezték magukat a harc művészetére (agogé). Minderre az egyenlőségre, amely tulajdonképpen egyfajta nincstelen egyszerűséget jelentett, a királyi család tagjai is rá voltak kényszerítve.
Ugyanebben az időben, az Olympiában korábban elért spártai sikerek a társadalmi változások bekövetkeztével elmaradtak. Az új társadalmi struktúra nem engedte a személyes vagyon, vagy az arisztokrata származás felhasználását a személyes célok érdekében. Az új helyzetben a társadalom igénye az volt, hogy kitűnő katonákat neveljen, és ez erősebb volt, mint az egyén akarata, hogy speciális edzésmunkával készülhessen fel az olympiai versenyekre. Így, bár kitűnő katonák lettek, de mégis, az agogéban nevelkedett spártaiak egyre kevesebb győzelmet könyvelhettek el a versenyeken, szemben más államok sportolóival, holott korábban a versenyek sajátságos spártai hegemóniája megtörhetetlen volt. E társadalmi fejlődések következtében a spártai állam abszolút érdektelenséget mutatott az olympiai játékok iránt. A kultikus kapcsolat Zeusz olympiai szentélyével ugyan megmaradt, de a játékokon való részvétel elsatnyult. Spárta nyíltan hangoztatta, hogy az egyén csak erény (arete) által juthat el a dicsőséges sportsikerekhez, és nem speciális technikai ismeretek (techné) által, így nem meglepő, hogy 552 után a sportversenyeken való részvétel magánügy lett. A spártai állam azért nem támogatta, mert meg akarta védeni polgárait az idegen befolyásoktól, melyek sajátságos, egyenlőségre törekvő társadalmi rendjét fenyegették volna. Azonban minden törekvésük ellenére, lassacskán bomlani kezdett ez a rendszer, s kezdtek megmutatkozni a gazdasági különbségek a polgárok között. A királyi családok (Spártában egyszerre két király uralkodott!!!) vagyona is folyamatosan növekedett a sorozatos hadizsákmányok és a királyi bevételek következtében, de egyelőre csak a lótenyésztés, és az olympiai játékok lovasversenyein való részvétel volt az egyetlen módja annak, hogy a gazdag polgárok használhassák vagyonukat. Ily módon a gazdag spártaiak számára hobby lett az olympiai játékok lovas versenyein való részvétel, anélkül, hogy ezzel magukra vonták volna az ephorosok haragját, vagy veszélyeztették volna a szigorú spártai rendet. Feltűnő, hogy az elvileg vagyoni egyenlőségben élő spártaiak összesen 14 győzelmet tudhattak magukénak, míg az utánuk következő legsikeresebb Athén csupán 9 győzelmet, Thébai pedig hármat. Természetesen mindez magánügy volt, amiért otthon nem kaptak dicsőséges, kitüntető figyelmet, vagy elismerést, ugyanakkor az olympiai játékok egyetlen díja is csupán az olajfakoszorú volt, és elképzelhetjük, mennyibe került a lovak, kocsik szállítása, a hajtó díjazása, valamint az ő és a lovak fenntartása a játékok során, saját erőből. Kr.e. 420-ban azonban egy igen érdekes eset fordult elő: Spárta, miután úgy vélte, hogy a peloponnészoszi háborúval konszolidálta a külpolitikai helyzetet, és teljesen kezében tartja az irányítást, megtámadta Élis egyik gyarmatát, Lepreont, ahová nehézfegyverzetű katonaságot helyezett el. Igen ám, csakhogy mindez az olympiai fegyvernyugvás (ekekheiria) kihirdetése után történt, ezért Élis eltiltotta Spártát a részvételtől, nem áldozhattak és nem is versenyezhettek, mivel a kiszabott büntetést, a kétezer minát, azaz kétmillió drakhmát sem fizették be, amit az olympiai törvények alapján kiszabtak rájuk. Csakhogy a spártai Likhasz, egy igen gazdag polgár mégis elindult fogathajtásban, s megnyerte a versenyt, majd a helyzetet még súlyosbítva, sikere után megkoszorúzta saját hajtóját, jelezve, hogy a kocsi az övé. Csakogy mivel neki nem volt joga versenyezni, a boiót államot kiáltották ki győztesnek, s a spártait a bírák megverték. Likhasz sérelmét a spártai állam mégsem torolta meg, mert olympiai részvételével személyes ellenszenvét fejezte ki a hivatalos spártai állásponttal szemben. Ezután 24 évre eltűntek a spártai fogatok az olympiai versenyekről.
A peloponnészoszi háború teremtette külpolitikai viszonyokat, és a fennálló belső helyzetet használta tehát ki Agészilaosz király, amikor úgy döntött, hogy a soron következő, 96. olympiai játékokon (Kr.e. 396) végre ismét fel kell éleszteni a megakadt lovasversenyek sikerét. A kérdés csak az volt, hogy mindezt hogyan tegye meg anélkül, hogy kivívná mindezzel az ephorosok és a konzervatív politikusok ellenszenvét? Mesteri módon oldotta meg a problémát, amikor húgának adta ezt a feladatot, hogy megmutassa a többi görögnek, hogy a győzelem nem valamiféle nagy kitűnőség (arete), hanem kizárólag a gazdagság és a bőkezű kiadások (dapane) jele. Ezzel az ephorosok, valamint a spártai közvélemény előtt igazolta, hogy ugyanolyan negatív véleménnyel bír az olympiai játékok sportértékeiről, akárcsak ők, de legalább megnyugodott afelől, hogy ha más nem is, legalább egy nő képviselheti Spártát Olympiában. Ugyanakkor a hellén világnak is megmutathatta, hogy az Olympia feletti spártai hegemóniát egy sikeres részvétel is bizonyíthatja.
A thaszoszi Theagenészt már életében legendák vették körül, igaz, őt nem elsősorban az olympiai versenyeken produkált történetei miatt választottam, hanem sikerei, és dicsőséges pályafutása miatt. Kr.e. 480-ban ökölvívásban és pankrationban, 472-ben pedig pankrationban győzedelmeskedett, s ezen kívül is 1103 különböző versenyen elért sikerrel büszkélkedhetett, a legnagyobbak közül Nemeában 9, az Iszthmián 10 győzelme volt, Delphoiban háromszor nyert ökölvívásban, míg a phthiai versenyen hosszútávfutásban győzött. Összességében az ókori versenyek abszolút csúcstartója volt 22 éves sportolói pályája során. „Pályafutása” kilenc éves korában kezdődött, amikor is az iskolából kilépve, megtetszett neki egy bronzszobor, leemelte talapzatáról, és hazavitte a saját vállán. A thaszosziak igen felháborodtak az eseten, és ki akarták végeztetni a tolvajt. Az egyik tiszteletreméltó, idős polgár azonban rábírta a kisfiút, hogy vigye vissza a helyére a szobrot, s amikor a polgárok látták, milyen erős, megkegyelmeztek neki. Később, sportsikerei okán ő is szobrot kapott a város agoráján, s még életében polgártársai félistenek kijáró tisztelettel fordultak felé. Halála után azonban egyik féltékeny haragosa minden éjszaka kiment a szoborhoz, és rendszeresen megkorbácsolta. Azt hitte, hogy Theagenész már nem üthet vissza, de erősen tévedett. Egy alkalommal a kemény ütések következtében a szobor lefordult talapzatáról, és agyonsújtotta a balga embert. A halott fiai vádat emeltek a szobor ellen, amit a város polgárai helyben is hagytak gyilkosság vádjával, s a szobrot a tengerbe vetették. Csakhogy a sziget földje ettől kezdve nem akart teremni, s egészen addig nem is termett, amíg a szobrot vissza nem állították a helyére, s a polgárok nem áldoztak neki ugyanúgy, ahogyan az isteneknek kijár. Később más helyeken is állítottak Theagenész-szobrokat, melyeknek állítólag gyógyító hatásuk volt. Így szól hát érdekes élettörténete, őt mégis számos, dicsőséges sporteredménye miatt választottam a pekingi olimpia másik díszpolgárává.
A makedón II. Philipposzt pedig csak azért nem, mert ő biztosan most sem ért volna rá rengeteg csatája miatt, hiszen még saját lova győzelmekor, és – főként – saját fia születésénél sem volt jelen.
De térjünk végre vissza 2008. augusztus 8.-ához, Pekingbe, a XXIX. Nyári olimpiai játékok monumentális megnyitójához, és mutassuk meg két kedves vendégünknek, hogy mi, a mai emberek, sportolók, mire vagyunk képesek 2500 év elteltével, az ő olympiai versenyeik folytatásaként.
Már eleve attól elcsodálkoznak, hogy egy olyan egzotikus országban találják magukat, mely ugyan már az ő idejükben is fejlett kultúrával és civilizációval rendelkezett, de egyáltalán nem tudtak egymásról a hatalmas távolságnak köszönhetően, bár közvetett távolsági kereskedelem (a kínai Selyem út, a perzsa Királyi út, vagy a föníciaiak) révén elképzelhető, hogy fellelhetők voltak kínai áruk – még ha nem is jelentős mértékben – a hellén piacon. A legkeletebbre törő hellénszármazású ember, Nagy Sándor is, aki India nyugati határáig nyomult előre, majd csak mintegy bő két évszázad múlva indul keleti expedíciójára a perzsák ellen.
Most viszont itt vannak Ázsia szívében, az évszázadok óta fennálló kínai fővárosban, Pekingben. Abban a Pekingben, amely bár hosszú évtizedek óta Mao, majd Teng Hsziao-ping kommunista politikáját szenvedte, szenvedi, most mégis az egyik legjelentősebb és leggyorsabban fejlődő ország fővárosa. Ahol a fantasztikus olimpiai építmények, és rendezés ellenére még mindig jelen van a kommunizmus, és a kulturális forradalom idején beidegződött embertelen bánásmód, hogy csak azokat a munkásokat említsük, akik mindezeket a csodálatos épületeket felhúzták. Rabszolga módjára tartották őket, napi 16 órát dolgoztak kegyetlen körülmények között, biztonsági előírások nélkül, és még a mai napig nem kapták meg bérüket, a BBC riportja szerint. Vagy a nyitókép több száz tradicionális dobosát, akiket konténerben tartottak több mint egy évig, egy ággyal, és egy televízióval, alig kaptak enni, de napi 16-18 órát gyakoroltak, hogy a nyitókép ilyen tökéletesre sikerüljön. Persze Kína bizonyítani akart, és ezért nem bánta a rengeteg egyéb kiadást – a pekingi minden idők legdrágább olimpiája lett. Csak kár, hogy ezeken a kisembereken spóroltak.
Persze Küniszka számára is ismerős lehet az emberek ilyenfajta kizsigerelése, gondoljunk csak a Spártában, a teljes jogú spártaiakat gazdaságilag kiszolgáló helótákra, akiket akár meg is ölhettek (rajtuk gyakoroltak a spártai újoncok), persze annyi különbséggel, hogy ez nem kommunizmus volt.
De álmélkodva figyelik azt a monumentalitást, ami az egész olimpiára jellemző: csodálatos megnyitó ünnepség, tűzijátékok, rakétával befolyásolt időjárás, hatalmas média-érdeklődés a 21. század legmodernebb technikáival, de mégis olyan visszásságokkal, hogy a külföldi újságírók nem érhetnek el különböző emberjogi weboldalakat az interneten, és a tibeti konfliktust úgy kezelik, mintha nem is lenne. Persze Küniszkának és Theagenésznek a számítógép, a világháló is csodálatos találmány, hiszen az ő korukban média, mint olyan, nem volt. A nyertes olympiai bajnok szobrot kapott saját poliszának agoráján, Olympiában bronzlapra vésték a nevét, és valóságos díszfelvonulásban részesítették a hazatérő bajnokot, így volt miről beszélni hosszú ideig. Szájról szájra közlekedett a hírek, de leírva legfeljebb a szobrok talapzatán és az olympiai bronzlapokon maradt meg dicsőségük. Most viszont a Madárfészeknek nevezett központi nemzeti sportcsarnok mellett felhúzott, furcsa formájú, ultramodern média-központban csak úgy nyüzsögnek az újságírók, hogy minél nagyobb példányszámban, és intenzívebb formában juttassák el a világ minden pontjára az aktuális eredményeket, sikereket, botrányokat, egyszóval minden történés minden pillanatát. És nem csak az interneten, hanem televízióban, és az írott médiában is. Mindezeknek köszönhetően ma már a Föld legtöbb lakója is figyelemmel követheti az olimpia történéseit, legyen akár több tízezer kilométer távolságban a helyszíntől. Csodálatos felvételekkel, lassítással, milliméterpontos célfotókkal, videozsűrivel, számítógépes látványtervezéssel, és mindezt természetesen színesben! Az időeltolódás sem okozhat problémát, mert szinte minden felvételről megy. Ezek olyan újdonságok, amelyek láttán talán még Pierre De Coubertin báró, a modern kori olimpia megálmodója is elképedne, nemhogy ókori vendégeink. De maradjunk még egy kicsit a megnyitó ünnepségnél, és nézzük meg, hogy milyen különbségek és milyen hasonlóságok voltak az ókori és a modern olimpia megnyitója között.
Látva a kínaiak színes, látványos ünnepségét, a tradicionális kínai petárdákból és tűzijátékból fellőtt hatalmas lábakat a sötét égbolton, ahogy 29 lépéssel beérnek a stadion fölé (amiben, mint utóbb kiderült, volt egy kis számítógépes csalás, a lehető legjobb látvány kedvéért), majd a stadion széléről, körkörösen, szinte nappali világosságot teremtve fellőtt tűzijátékfalakat, a hatásvadász visszaszámlálást 2008.08.08., 8 óra, 8 perc, 8 másodpercig, aztán a koromsötétből villám módjára felvillanó több száz tradicionális dobos látványos, gyönyörű és bár egészen egyszerű, de mégis pazar látványát, ahogy precíz pontossággal egyszerre ütik a több ezer éves ütemet… persze mindezt embertelenül szigorú szervezéssel, ahogy már említettem, és az is igaz, hogy kellett hozzá a jól ismert kínai megszállottság is, nos, Küniszka és Theagenész szava is eláll. És még nincs vége. A pazar előadás a kínai történelem több ezer éves múltjának bemutatásával folytatódik, ahogy feltalálták a papírt, az írást, a lőport, a hagyományos kínai operát, majd a Kínai Nagy Fal építését mutatják be, és a szebb napokat is látott kínai flottát láthatjuk, akik elértek egészen Afrika középső partjaiig is. Zárójelben jegyzem meg, én csak a legutóbbi néhány évtized bemutatását hiányoltam, a Kínai Kommunista Párt megalakulását, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Hosszú Menetelését, a „nagy proletár kulturális forradalmat”, a „vörös gárda” és a „Mao-osztagok” akcióit, a könyvégetéseket, a nyilvános kivégzéseket, a diáktüntetések leverését a pekingi Tiananmen téren, valamint azt, hogy a Kínai Kommunista Párt elnöke megtiltotta a Dalai Lámának, hogy újjászülessen (ez utóbbi éppen tavaly történt)… ha őszinték akarunk lenni, ez is még mindig élő történelmükhöz tartozik, amit nem lehet eltussolni, és ez is az egyik olyan dolog, ami miatt sokan megkérdőjelezték a NOB döntését, hogy helyes volt e Kínának adni a rendezés jogát? Azt senki sem kétli, hogy képesek megrendezni, pénz is van, és humánerőforrás is, ha hivatalosak akarunk lenni. De valóban szabad volt nekik adni?
Itt Küniszka kérdőn néz ránk, hogy egyáltalán miért itt rendezik az olimpiai játékokat, és miért nem Olympiában, hiszen ez az ókorban íratlan szabály volt. Magyarázatunk egyik eleme az internacionalizmus, de megnyugtatjuk, hogy ezt később még bővebben is el fogjuk magyarázni.
Egy órás, gazdag, de mégis ízléses, hagyományos és színes műsor után, melyet egy többször is Oscar-díjra jelölt kínai filmrendező rendezett, következnek a főszereplők, maguk a sportolók, akik a világ minden tájáról érkeztek, hogy most itt legyenek, és a világbékét és összetartást szimbolizálván, együtt vonulhassanak be a stadionba. Elöl jönnek mindig a görögök, ez már a legelső modern kori olimpiákon is így volt. Theagenész és Küniszka szeme könnybe lábadt, amikor elmeséltük nekik, hogy mindez az ókori olympiai játékok tiszteletére van így, mégis csak tőlük származik ez a nemes viadal, s csak egyszer okozott eddig kisebb problémát, amikor négy évvel ezelőtt Athénban rendezték a játékokat. Ugyanis a rendező ország pedig mindig utolsóként szokott bevonulni, s most komoly fejtörést okozott, hogy hogyan is legyenek egyszerre elöl is, és hátul is… végül úgy oldották meg a „problémát”, hogy a görög zászló jött elöl, míg maguk a sportolók zárták a sort.
Theagenész felkapta a fejét, és elképedve kérdezte, hogy milyen görög zászló, és milyen görög csapat? Hát nem külön thaszoszi, athéni, spártai, thébai, éliszi, korinthoszi, epidauroszi, és egyéb hellén poliszok sportolói szerepelnek? Mosolyogva meséltük el neki, hogy bizony a pánhellén eszme értelmében a görögök a 19. század óta egységes államot alkotnak, mely magában foglal minden anyaországi görög lakost. Most Küniszka kérdezett arról, hogy a kis-ázsiai, vagy dél-itáliai görög gyarmatvárosok lakói akkor hová tartoznának? Ők bizony jelenleg török, illetve olasz színekben versenyeznének, bár ezeket az országokat nem ismerhetik, mert csak később alakultak, mint amelyeket ókori vendégeink ismerhetnének. Akkoriban a hellének még Perzsiával (amely hozzájuk hasonlóan szintén létezik azóta is, csak éppen Irán néven) álltak harcban a kis-ázsiai görög városállamok hovatartozásának ügyében, míg a dél-itáliai görög poliszok Nagy-Görögország részét képezték, de ezt később elfoglalták az etruszkok, majd egy hatalmas birodalom, Róma, igaz, ma már egyik sem létezik, a rómaiak örökösei ezek az olaszok, akik Itália területén élnek.
Küniszka azon is nagyon csodálkozik, hogy hogyan is lehetséges az, hogy ilyen sok asszony vesz részt a játékokon, hiszen az ő idejükben erre elvileg nem volt lehetőség. Illetve, mint már említettem is, hajadon lányok megtekinthették a versenyeket, de csak apjuk és bátyjuk jelenlétében, azonban ők nem szívesen osztották meg figyelmüket a versenyek és leányaik között, így meglehetősen kevesen voltak valójában jelen. Ezen kívül, ahogy Küniszka példája is mutatja, fogathajtásban vehettek részt még nők, mivel nem ők hajtották fogataikat, de mindegyik csak az ő úttörő részvétele után vállalkozott erre. Persze lehetőségük volt a nőknek is a testmozgásra, a versengésre, ráadásul Olympia területén, csak hát nem a rendes olympiai játékok idején, hanem az úgynevezett Héraián, amit Héra istennő tiszteletére rendeztek, itt is négyévente avattak bajnokot, úgyhogy az első valós bajnoknő mégsem ő, Küniszka, hanem Khlórisz, Amphión leánya volt, aki valóban maga diadalmaskodott társnőivel szemben, stadionfutásban. És hogy miért volt ez a szigor a nőket illetően? Küniszka nyílt őszinteséggel válaszol: természetesen a meztelenség miatt. Minden sportoló, sőt, még az edzők is meztelenek voltak. Ezen igencsak elképedtünk. Ugyan miért kellett az edzőknek meztelennek lenniük? Erre elmesélt egy sztorit, az egyetlent, amikor egy férjes asszony kijátszotta a tilalmat. Phereniké, akinek Győzelemhozót jelent a neve, fia edzőjének adta ki magát, hogy megnézhesse a versenyt. A fiú, Peiszirodosz meg is nyerte a viadalt, de amikor anyja boldogan átugrotta a korlátot, hogy hozzá fusson, köpenye beakadt a korlátba, és leszakadt róla. Amikor a nézőközönség meglátta a meztelen asszonyt, igencsak felzaklatta a látvány, a bírák pedig annak rendje és módja szerint ki akarták végeztetni. Ugyanis a versenyeket megtekintő asszonyokat, akik lebuktak, a Tüpaion sziklás meredélyéről lökték volna le, persze a történelem nem említ egyetlen asszonyt sem, aki így halt volna meg. Pherenikének is megkegyelmeztek, amikor kiderült, hogy atyja, fivérei, sőt, most már fia is olympiai győztesek. Viszont ekkor vezették be ezt a furcsa, de érthető szabályt. Na de honnan is ered a meztelenség gyakorlata a sportversenyeken? Erre a kérdésre már Theagenész adja a választ: a spártaiak terjesztették el, hiszen ők otthon is meztelenül gyakorlatoztak, persze ezt a szokást a barbárok egyáltalán nem értették meg, ők ugyanúgy ágyékkötőben birkóztak, mint korábban a görögök. Sőt, később a rómaiak is helytelenítették a meztelen versenyzést, ők teljes mértékben idegenkedtek a nyilvános meztelenkedéstől, sőt, a homoszexualitás melegágyának tartották ezt a gyakorlatot, melytől szintén viszolyogtak… elvileg. Ezek szerint tehát korábban a görögök sem csupaszon sportoltak? Küniszka készségesen ad választ kérdésünkre: nem, Homérosz Iliászában – amely ugyan nem megtörtént esetet ír le, viszont részletesen ismerhette a korabeli gyakorlatot – látványos leírással meséli el azt a történetet, ahol Akhilleusz halotti játékokat rendezett görögjei között meghalt barátja, Patroklosz tiszteletére. Olyan részletes leírást ad mindenről, hogy talán nem véletlenül hagyta ki ennek megjegyzését. Tehát semmi jele a meztelen sportolás jelenlétének. Ez csak később (a Kr.e. 6. századtól) terjedt el. Ma viszont valószínűleg 18-as karikával láthatnánk csak az olimpiai közvetítéseket, ha ezt a gyakorlatot is átvettük volna ókori elődeinktől.
Viszont nagyon meglepődnek az igen nagyszámú sportoló jelenlétén, akik láthatóan még sokszor egészen különböznek is egymástól; vannak közöttük fehérek, feketék, a rendező ország, Kína sportolóin kívül egyéb sárgák, sőt, kávébarnák is. Theagenész értetlenül csóválja a fejét ezen a kavalkádon, hiszen az ő olympiájukon csak teljes jogú, hellén polgárok indulhattak. – Ez persze Theagenész, sőt még Küniszka olympiáján is valóban így volt, de arról ők már nem tudhatnak, hogy később, a 4. század közepén, amikor a makedón II. Philipposz is benyújtotta igényét a részvételre, egyszerűen nem lehetett neki nemet mondani (ennek politikai okai voltak), ezt követően meg már a többi makedónnak sem. Amikor Róma Kr.e. 146-ban elfoglalta Hellaszt, szintén elnyerte az indulás jogát, a legutolsó, név szerint ismert versenyzők között, pedig még egy örmény (akkoriban Arménia) herceg, bizonyos Varaszdatész is győzedelmeskedett ökölvívásban. – Az összes istenekre, hát ennyien elfoglalták volna Hellasz gyönyörű földjét? – emeli az ég felé kezeit Theagenész. Természetesen nem, ugyan Philipposz és Róma valóban befolyással voltak, de az itt felvonuló sok ország nem azért lehet jelen az olimpián, mert Hellasz elfoglalásával vindikáltak volna jogot maguknak, hanem mert a modern olimpiák eszméje minden ország sportolói számára egyforma mértékben biztosít indulási lehetőséget. És ez által már egyenlő elbánás alapján, bármelyik ország pályázhat egy-egy olimpia megrendezésének jogára is. Ez óriási viaskodással szokott járni, hiszen mindenkinek hatalmas kitüntetést jelent, ha neki ítélik ezt a jogot, bár a győzelem után hatalmas kiadásokat is jelent, hogy megfelelő sportlétesítményeket, csarnokokat, pályákat, szállodákat, és különböző infrastrukturális megoldásokat teremtsenek meg, méghozzá időre. Küniszka csodálattal a szemében tekint körbe a Madárfészeknek nevezett ultramodern stadionon. – Tehát mindezt csupán néhány év alatt építették volna? A mi Olympiánk ennél jóval szerényebb volt, és ami a legnagyobb különbség, itt nem látok Zeusznak, vagy Hérának szentelt templomokat…
Valóban, a modern olimpiák egyik legalapvetőbb különbsége, hogy teljes mértékben elvesztették azt a szakrális jellegüket, mely az ókori olympiák sajátja volt. Ez a mai ember számára furcsának tűnhet, de az ókor embere sokkal közelebbi és személyesebb kapcsolatban állt a vallással, az istenekkel, mint a mai emberek. Már eleve a legnagyobb sportversenyek – Olympián kívül Nemea, a korinthoszi Iszthmia, a delphoi Püthia játékok – mind-mind a legjelentősebb szentélyek és jósdák mellett születtek. Még korábban halotti kultusz részeként (pl. Akhilleusz versenye Patroklosz tiszteletére) rendeztek versenyeket. De maga az olympiai Zeusz szentély története is igen korai időkre nyúlik vissza; már a Kr.e. 2500 és 1900 évek között kimutathatóak az első település nyomai a Kronosz-domb lábánál, majd sírkörzeteket, kupolasírokat, kultuszhelyeket, oltárokat, és templomokat emeltek a különböző istenek tiszteletére (Gaia, Zeusz, Héra). Egy külön álló teraszon különböző kincsesházak sorakoztak, az isteneknek tett, fogadalmakként felajánlott hatalmas mennyiségű ajándékok számára, melyeket a sikerrel járt emberek hoztak. A görög-perzsa háborúk után, a Kr.e. 5. század első felében épült fel a hatalmas központi templom – tehát Theagenész ezt még legfeljebb félkész állapotában láthatta, már amennyi látható volt belőle akkoriban – melynek nyugati oromcsoportján a kentaurok (akik a perzsákat szimbolizálták) és a lapithák (mint görög szabadságharcosok) harca látható, középen pedig maga Apollón, aki a keleti barbárság helyett a hellén érdekeket képviselte. A Kr.e. 476-os olympiai játékokon megfogalmazódott tehát a jellegzetes pánhellén gondolat: a görögök összefogása nélkül a perzsák győzedelmeskedtek volna. És Olympia vállalta, hogy e pánhellén eszme, vagyis a minden görögöt tömörítő idea képviselője és érdekérvényesítője legyen. Az viszont biztos, hogy már a Kr.e. 11. századtól rendeztek bizonyos küzdelmeket az olympiai szentélykörzetben, és Kr.e. 776-ot megelőzően is bizonyosan létezett a szertartásokhoz kapcsolódó sportesemény.
Mostanra pedig e szép pánhellén eszmét felváltotta az egész világ egységét tömörítő eszme, mely az olimpia jelképében, az öt karikában is visszaköszön; az öt különböző színű karika az öt kontinenst szimbolizálja. Küniszka és Theagenész amellett, hogy fél szemmel az eseményeket követik, hatalmas érdeklődéssel kérdezgetnek a mi olimpiai eszménkről; úgy tűnik, ez nagyon megfogta a különböző eszmerendszerekre amúgy is fogékony ógörög vendégeinket. Próbáljuk elmagyarázni nekik, hogy amikor Pierre De Coubertin báró megálmodta az ókori olympiák felélesztésének gondolatát, már túl volt az emberiség néhány hasonlóan gyilkos és véres háborún, mint amilyen hajdanán az ő görög-perzsa honvédő háborújuk is volt, és megfogalmazódott az igény egyfajta békés összefogásra. Ez tükröződik néhány más olimpiai jelképben is, amelyeket majd a maga idején elmagyarázunk nekik. Azonban beszélgetésünk hamarosan visszakanyarodott ehhez a témához, amikor éppen a grúz csapat lépett a stadionba, és váratlanul éles füttyszó és fújolás hallatszott minden felől. Küniszka és Theagenész kérdőn nézett ránk, miközben az asszony szemében sajnálat tükröződött a grúz sportolók iránt. Félve kezdtük megmagyarázni nekik az aktuális külpolitikai helyzetet, miszerint Grúzia, az egyik kaukázusi állam éppen az olimpiai megnyitó előtt néhány órával támadta meg fegyveresen a szomszédos (vagyis inkább hajdan saját területét képező) Dél-Oszétiát, mely területi autonómiáját szeretné kivívni (más felhangok szerint viszont Oroszországhoz csatlakozna), ugyanis nem véletlen, hogy éppen orosz békefenntartók állomásoztak területén, majd napokkal később változott a felállás, ugyanis Oroszországot alig lehetett rávenni, hogy csapatait kivonja az általuk megszállt Grúziából. Komoly külpolitikai összefogásra és diplomáciai tárgyalásokra volt szükség, hogy a legjelentősebb országok államfői rábeszéljék az orosz elnököt a csapatkivonásra, miközben a NATO-tagságra pályázó grúzokat alig lehetett megnyugtatni afelől, hogy nem fogják őket prédául hagyni. A grúz elnök, Szaakasvili már amúgy is ott tartott, hogy hazahívja sportolóit az olimpiáról a kiélezett helyzetben, de végül mégsem történt meg ez a számukra legalább annyira elkeserítő dolog, és így legalább a cselgáncsozó Irakli Cirekidzét, a birkózó Manucsar Kvirkeliát, illetve a női légpisztoly számában induló Nino Szalukvadzét sem fosztotta meg arany-, illetve bronzérmeiktől. Bárcsak a magyarokért is ennyire kiálltak volna 1956-ban, a melbournei olimpia idején, amikor szovjet csapatok szállták meg az országot, s leverték már kivívott szabadságharcát. Az elszánt magyar sportolók csak a sportpályán csaphattak össze a szovjet sportolókkal komolyabb megtorlás nélkül. Felejthetetlen is volt a szovjet-magyar vízipóló döntője, mely során valóságos mini háború folyt a medencében, de végül heroikus küzdelem árán a magyarok nyertek. Legalább a medencében… - Küniszka és Theagenész szomorúan hallgatták történelmünk szomorú részleteit, pedig az egyik legszörnyűbb esetet még nem is említettük. 1972-ben a müncheni olimpián gyilkos terroristák megöltek 11 izraeli sportolót, meggyalázva ezzel az olimpiák legszentebb eszméjét, magát a fegyvernyugvás szentségét. A rendezőknek akkor gyorsan kellett dönteniük: megszakítsák-e a versenyek lebonyolítását, vagy mindennek ellenére folytassák? Végül úgy döntöttek, hogy folytatni kell, mert ha befejeznék, a terroristák elérnék, amit akartak, ugyanakkor a többi sportoló hiába készült volna 4 éven keresztül. A meggyilkolt sportolóknak néma felállással adták meg a végtisztességet, majd folytatták a játékokat. De ezen kívül is, még három alkalommal maga az olimpia is elmaradt bizonyos világháborúk miatt, holott mennyivel jobb lett volna a sportpályákon összemérni a tudást, egészséges versengéssel ott eldönteni, hogy ki a jobb. Ehelyett hosszú évekre megnyomorítottak nemzeteket, országokat, emberek millióit pusztították el, és már nem úgy, mint vendégeink idejében, amikor még csak a katonák harcoltak egymással… nem bizony, itt már a civil lakosság is ugyanúgy szenvedett. Hiába is igyekszik az emberiség a békét elérni, hiába rendeznek olimpiai játékokat, melyek a béke és az összefogás eszméjét képviselik, sajnos nagyon sokszor igen távol vagyunk ennek elérésétől. Szégyenünkben lehajtjuk a fejünket, és nem is merünk vendégeinkre pillantani.
De Theagenész most félbeszakít. – Mindez valóban nagyon szörnyű, de ne gondoljátok azt, hogy mindez csak a ti időtökben történik így. – Ennek hallatára mindannyian elképedünk, mert erről eddig nem igazán lehetett tudni. Azt hinné az ember, hogy az ókorban a görögök véresen komolyan gondolták, és ennek alapján szigorúan be is tartották az olympiai békét, az ekekheiriát. – Erről szó sincs. – Folytatja Theagenész. Számos esetben történtek súlyos megszegések, amikor a fegyvernyugvás idején fegyveres erődemonstrálás történt. Az egyik ilyen eset éppen az volt, amit Küniszka bemutatásakor említettünk, Kr.e. 420-ban, amikor a spártaiakat eltiltották, de volt ennél még súlyosabb eset is. Kr.e. 365-ben az arkadiai hadsereg még magát Olympiát is elfoglalta, és a következő évben ők, valamint Olympia őslakói, a piszaiak rendezték meg a 104. olympiát. (Csak a félreértés elkerülése végett: Élisz tartomány – melynek területén feküdt maga Olympia is – lakói között megtaláljuk a piszaiakat, akik a bronzkor óta ezen a területen éltek, valamint az éliszieket, akik a bronzkor összeomlása után telepedtek meg itt, s a Kr.e. 8. század végén kiszorították az őslakosokat a versenyrendezés jogából.) Tehát a 104. olympia arkadiai-piszai rendezésű játéksorozatként kezdődött el; már megérkeztek a sportolók, az edzők, és a nézők is, sőt túl voltak a lovasesemények lebonyolításán is, amikor az élisziek megtámadták a szentélyt. Az arkadiaiak derekasan ellenálltak, éjszaka pedig fallal vették körül a szentélyt, így az élisziek másnap nem tudtak döntő támadást indítani, és kénytelen-kelletlen távoztak. Csakhogy kiderült, hogy az arkadiaiak zsoldosaikat a templom kincstárából fizették ki, mely szentségtörés olyannyira felháborította egész Hellaszt, hogy az arkadiaiak kénytelenek voltak az elrabolt kincseket visszafizetni, kiegyezni az élisziekkel, és visszaadták nekik még Olympiát is. Később az élisziek érvénytelennek nyilvánították a 364. évi olympiát. De hogy honnan ered mégis a fegyvernyugvás, az olympiai béke szokása, erre már Küniszka adott felvilágosítást. – Annak idején, Hellasz elmaradottabb vidékein bizony semmiféle közbiztonság nem létezett, s a magányos utazókra sokféle veszély leselkedett. Bevett szokás volt a rabló életmód, s ez alól az sem jelentett felmentést, ha a megtámadott, vagy elrabolt személy valamely állam teljes jogú polgára volt. Az utazót bármikor bárki eladhatta rabszolgának (ez a szörnyűség esett meg állítólag még magával Platónnal is egy ízben). Többek között Élisz is ilyen vad természetű vidék volt, így aztán az olympiai játékokra érkező versenyzőket és látogatókat bizony igen nagy veszély fenyegette. Az ekekheiria bevezetése értelmében viszont, a béke kihirdetésének időpontjától fogva tilos volt a versenylátogatók megzavarása, zaklatása és a fegyveres konfliktusok kirobbantása az ünnep előtt, alatt és utána, hogy ne csak a versenyeket lehessen biztonságban megtartani, hanem az oda- és visszautat is sértetlenül lehessen megtenni minden hellén számára. Ismerve a hódító élisziek és az őslakó piszaiak reménytelen vitáit a versenyrendezés jogáról, nem is volt indokolatlan ennek a szigorú szabálynak a bevezetése. – De persze ezzel a szokással maguk az egyes államok is védve voltak, minthogy ha azok legderekabb katonái éppen a versenyeken szerepeltek, az otthonmaradottak kiszolgáltatott helyzetbe kerültek volna egy esetleges támadás következtében, vette át a szót most Theagenész. – A szent fogadalom szövege pedig egy hatalmas diszkoszra volt felírva spirális alakban.
Úgy látszik, hogy az olimpiai játékok politikai tisztaságát sem az ókorban, sem manapság nem lehetséges megőrizni. Náluk éppúgy előfordultak politikai érdekérvényesítési kísérletek még az olympiák idején is, ahogyan az a 20. és a 21. században is előfordul. A kínai kormány brutális tibeti fellépése, a zavargások elfojtása és a hatósági erőszak miatt több polgárjogi szervezet követelte az olimpia bojkottját, melyet több nemzetközi szinten is befolyásos politikus támogatott, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság véleménye szerint a bojkott nem megoldás semmire. A szervezet alelnöke, Thomas Bach úgy vélekedik, hogy a NOB-tól nem lehet elvárni, hogy olyan súlyos problémákra találjon megoldást, melyeket az ENSZ sem képes megnyugtatóan rendezni. Különben is, az olimpiai mozgalom felül áll minden politikai megmozduláson, és független minden egyes állam politikai vezetésétől, ahogyan ezt már újraalapító atyja, Pierre De Coubertin báró is megfogalmazta annak idején. A kritika azonban legtöbbször a NOB-nak azt az eljárását illeti, amely alapján az olimpiai helyszíneket kiválasztják, hiszen a versenyeket látszólag abszolút nem tartja távol a diktatúráktól, ahogyan az 1936-os berlini, 1980-as moszkvai (melyet a nyugati világ mégis bojkottált, válaszképpen a volt szocialista blokk országai az 1984-es los angelesi olimpiáról maradtak távol, sok sportoló bánatára) és a jelenlegi pekingi játékokon is meglátszik. Ellenben úgy tűnik, mintha kizárólag oda ítélnék a rendezés jogát, ahol a legtöbb pénz forog. Egyesek szerint az olimpiai eszme terjesztése demokráciaexporthoz vezet, minthogy a játékokon mindenki egyenlő, ugyanakkor az olimpia szavatolja a nyitottságot és a plénumot, így még kedvező hatással is bír a rendező ország esetleges antidemokráciáját illetően. Olyan folyamatok elindítója, melyek az emberi jogi helyzet javulásához vezetnek.
Amikor az összes sportoló bevonulása után az olimpia ötkarikás lobogója, majd az olimpiai láng is beérkezett a stadionba, folytatjuk az imént elkezdett témánkat, minthogy mindkét jelkép szorosan kapcsolódik előbbi beszélgetésünkhöz, jóllehet, ők nem ismerik e szimbólumokat, illetve nem úgy, ahogy manapság használjuk őket. Így hát elmeséljük nekik mindezek történetét.
Az olimpiai mozgalom legtöbb szimbólumát még maga Coubertin gondolta ki, így a legtöbb szervesen kapcsolódik az olimpiák ókori gyökereihez, még ha nem is közvetlenül. Az olimpiai lobogó – amit például az ókorban nem ismertek – fehér hátterével, és az öt egymásba fonódó karikával a nemzetek összefogását, egységét fejezi ki, amely célkitűzés az ókorban is elsődleges volt; minden hellén azon igényét fejezte ki az olympiai játékokon való szerepléssel, hogy a többi résztvevővel egyetemben, közös népcsoportba (a görögbe) tartoznak. Ez volt a pánhellén eszme lényege. Az olimpiai zászló karikáinak színei úgy lettek kitalálva, hogy egy-egy kontinenst szimbolizáljanak; a kék karika Európát, a sárga Ázsiát, a fekete Afrikát, a zöld Óceániát és Ausztráliát, míg a piros az amerikai kontinenst, a fehér háttér pedig az egymással versengő országok barátságát és a békét jelképezi. Bár a zászlót Coubertin 1913-ban tervezte, mégis, csak az 1920-as antwerpeni olimpián jelent meg először. Ógörög vendégeink arcáról megindultság tükröződött, ahogy átérezték ezen jelképek mondanivalóját, melyet az a méltóságteljes látvány is erősített, ahogy a zászlóval bevonultak a stadionba. Négy-négy elismert kínai sportoló lépésben hozta a hatalmas lobogót, mindegyikük a vízszintes zászló szélét fogva. Hófehér kosztümök, fehér kesztyűk, miközben a vakuk villogtak, és az egész világ egy pillanatra csak őket figyelte. Ünnepélyes léptekkel tettek egy kört a pályán, majd a zászlót katonáknak adták át, akik ünnepélyes mozdulatokkal felvonták azt egy jól látható pontjára a stadionnak (e szavunk is görög eredetű: 1 sztadion kb. 200 méter hosszú volt – a pályáktól függően – Olympiában pl. 212,14 m, a rajt-cél közti távolság csak 192,27 m, de ez a pálya volt a leghosszabb, a többi 200 m alatt maradt).
De a következő pillanatok már valóban könnyeket csaltak mindkét vendégünk szemébe, még akkor is, ha mindezt világszerte vegyes érzelmek kísérték. Az olimpiai láng következett ugyanis. Küniszka és Theagenész le sem tudták venni tekintetüket a megindító jelenségről. Az elsötétített stadionba az egyik kapun keresztül egyszer csak megérkezett a fáklya. Az emberek felállva, hangos üdvrivalgással és folyamatos fényképezések közepette, tapsolva fogadták. A sportoló, aki hozta, a kapu és a pálya találkozásánál átadta a fáklyát a következő futónak, aki 100 méteren vitte azt tovább, ahol a váltó egy következő tagja várta. A váltó tagjai így vitték tovább a lángot egy körön, azaz 400 méteren (csaknem 2 sztadionon) keresztül, majd ráfordultak a gyepen keresztülvezető utolsó távra, végül pedig Kína egyik legelismertebb sportolója, a sokszoros olimpiai bajnok tornász, Li Ning vette át azt utolsóként. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a mindig különlegességnek számító befejezést. Lassan ugyanis már tradíciót csinálnak abból, hogy milyen egyedi, különleges megoldással gyújtsák meg a 2 héten keresztül folyamatosan lobogó üstöt. Az egész stadionban sötét volt, csak az utolsó sportoló és a fáklya volt megvilágítva. Ekkor a férfi, kezében a lánggal a magasba emelkedett, fel egészen a stadion tetejéig, majd elindult utolsó útján, körbe a Madárfészek belső karimája körül, végül elérkezett a hatalmas fáklyát formáló üstig, és meggyújtotta. Tetőfokára hágott a hangulat a Madárfészekben. Fellobbant az olimpiai láng, amely 16 napon keresztül, messze-távol jól látszódva jelezte, hogy hivatalosan is elkezdődött a XXIX. Pekingi Nyári Olimpia. Persze a látottakhoz még bőven volt mit hozzátennünk vendégeink számára, hogy megértsék a láng, a fáklya és a váltófutás érzelmi mondanivalóit.
A fáklyás futást, a lángot a görögök használták vallási szertartásaikon, de az olympiai játékokon nem. A modern olimpiai játékokon azonban komoly értelmet hordoznak; az örök tűz (mely egyébként Héra istennő oltárán folyamatosan égett) a tisztaságot, a tökéletességre való törekvést, a győzelemért való küzdelmet, a békét és barátságot, valamint a „szellem, a tudás és az élet fényét” szimbolizálja. Ez a rituálé az 1928-as antwerpeni olimpián lett bevezetve, míg a fáklyáról való meggyújtása az 1932-es los angelesi olimpián szerepelt először. A fáklyás váltófutásnak – mint ahogyan most, a pekingi játékok esetében is – kényesebb a története. 1936-ban, a berlini játékokon szerepelt először ilyenformán a megnyitó ünnepség ceremóniájában, és a náci ideológiát szolgálta jelképezni, azt a módot, ahogy a világ országai Berlinhez kapcsolódnak. A fáklyás váltófutásnak már kezdettől fogva problémái adódtak ezen az olimpián is. Amíg egyik oldalról csodálatos dolog, ahogyan az olimpiai láng körbefut a föld országain, eljut a világ legtávolabbi tájaira is, sőt, még a világ tetejére, a Mount Everest legmagasabb csúcsára is, mégis számos helyen sajnálatos, de egyfelől talán érthető incidensek kísérték, tiltakozván ezzel Kína jogtipró politikája ellen. Miközben a lángnak a békét és összetartást kellene szimbolizálnia, komoly kellemetlenségek zavarták meg a fáklya útját, legyen az bármelyik országban. És mindenhol, mindannyian ugyanazon probléma miatt protestáltak: Kína Tibet ellenes politikájával szemben. Már magát a láng meggyújtását is botrányok kísérték, pedig akkor ez még csak egy alkalmi kellemetlenségnek tűnt. Később azonban mindenkinek rá kellett jönnie, hogy ez a tiltakozás végig fogja kísérni a láng útját egészen Pekingig.
Amikor elmeséljük Küniszkának és Theagenésznek, hogy az olimpiai láng meggyújtásának szertartása kötődik leginkább fizikailag az ógörög Olympiához, még jobban felcsillan a szemük. Csodálatos dolognak tartják, hogy a mai emberek ilyen nagylelkűen ápolják az ő ókori tradíciójukat, s hogy ily módon fennmaradhatott az olympiai játékok nemes versengésének szokása. S hogy mindez milyen módon, hogyan is történik? Görögországban, az ókori Olympia ligetében, Zeusz oltáránál, egyszerű fehér peploszba öltözött görög szüzek gyújtják meg az olimpiai lángot, a nap sugarainak segítségével. Hiteles ókori rituálé keretében gondoskodnak e több mint kétezer esztendős tradíciónak a fennmaradásáról. Immár a világ szinte minden országában figyelemmel lehet követni, ahogyan meggyullad a láng, s ezáltal mindenki számára kézzelfogható közelségbe kerülnek maguk az olimpiai játékok. Olympiából aztán elindul a fáklya hosszú útjára, hogy hírét vigye a közelgő játékoknak, s átvitt értelemben a békének és az összefogásnak. Minden egyes országban, ahol áthalad, a legelismertebb és legeredményesebb sportolókat éri az a kitüntetés, hogy egy darabon fussanak a fáklyával (1972-ben, a müncheni olimpia előtt Magyarországon is keresztül vezetett az útja, és itt egy szakaszon - az Erzsébet hídon - a keresztapám vihette a lángot, mint magyar bajnok futó). A legutolsó olimpia esetében 2008. márciusában indult útnak a fáklya Olympiából 130 napos, 137.000 kilométeres útjára, és augusztus 8.-án érkezett meg a Pekingi Nemzeti Stadionba. Az út az Antarktisz kivételével az összes kontinenst érintette.
1988-ban egy újabb béke-szimbólumot vezettek be – 68 évvel a láng első fellobbanása után –, azonban a dolog nem sült el szerencsésen. Pontosabban megsült, csak hát nem ez volt a cél… Los Angelesben ugyanis hófehér galambokat engedtek szabadon, amelyek a békét szimbolizálták volna, azonban szerencsétlen madarak közül jó pár elevenen elégett a hatalmas olimpiai lángban a megnyitó ünnepség során. Az állatvédők tiltakoztak (jogosan), így hát más megoldást kellett találni. (Küniszka és Theagenész tágra nyílt szemekkel csodálkoznak ránk, hogy a mai világban még az állatoknak is vannak jogaik, és vannak olyan csodabogarak, akik hajlandóak kiállni az érdekeikért.) Így hát a los angelesi olimpia óta már többször is a jól bevált módszerhez folyamodtak: papírsárkány-szerű galambokat, vagy fehér madárnak beöltözött művészeket, korcsolyázókat láthat a nagyérdemű a megnyitó ünnepségeken.
Theagenészt lenyűgözik a látottak, egyszerűen képtelen felocsúdni csodálatából, hogy kétezer-ötszáz év elteltével még mindig rendeznek olimpiai játékokat, sőt még milyeneket! Csak azt az egyet sajnálja, hogy a 2004-es athéni játékokat nem láthatta. Megígérjük neki, hogy a megnyitó ünnepség után, a szállodában interneten megnézheti az összes fent lévő anyagot a 2004-es olimpiáról is, cserében viszont megkértük, hogy meséljen nekünk az ő olimpiai megnyitójukról. – A mi időnkben az olympiai játékok nem tartottak tovább öt napnál – kezdi mondandóját a bajnok – és abban a megnyitó is benne volt. Sőt, a homéroszi időkben (Kr.e. 5. századig) csupán egynapos ünnep volt az egész. Az első száz évben nem is volt más sportág, mint futószámok, öttusa (nem a modern pentatlon – de erről még lesz szó), birkózás (Kr.e. 708-tól), és ökölvívás (Kr.e. 688-tól). Az első napon volt az eskütétel (ez ma is van), valamint a sportolók és lovak ellenőrzése. Csupán ennyiből állt az első nap, de ezt mindenki nagyon komolyan vette. – Mire kellett esküt tennie a sportolóknak az ő idejükben? – Nos, mivel a görög nevelési rendszerben a szellem művelése mellett a test edzése is elsődleges feladat volt, így igen fontos dolognak tartottuk az úgynevezett kalokagathia, vagyis a görög embereszmény ápolását, melynek célja az erényes, pallérozott és fizikailag is acélos férfi kinevelése volt. Ennek egyik módja az úgynevezett agón, vagyis a versengés, a küzdelem egészséges szokása, mely általában minden hellén emberre jellemző volt a mi időnkben – folytatta Theagenész – ezért, mivel a játékoknak egyébként vallási alapjai voltak, Zeusz oltára előtt kellett esküt tennie minden indulónak arról, hogy 10 hónapja edzésben van. 9 hónapon keresztül mindenki a saját poliszában kellett hogy eddzen, majd a játékok kezdete előtt még 30 napon keresztül Olympiában. Kvalifikálnunk kellett magunkat, hogy indulhassunk a versenyeken, és ezek a szabályok bizony nagyon szigorúak voltak. A kalokagathia értelmében csak a legtökéletesebb testű, legkisportoltabb és legedzettebb fiatalemberek állhattak rajthoz, és ezt nagyon szigorúan vették akkoriban a bírák. Az is fontos volt, hogy minden induló legfeljebb fiatal férfi legyen, a túlkorosak ugyanis már nem állhattak rajthoz. De mivel különbséget tettek a fiatal férfiak, valamint a fiúk versenyszámai között (a fiúk versenyei a második napon kerültek lebonyolításra), ez a besorolás, mármint hogy ki melyik csoportba tartozik, szintén az első napon került lebonyolításra, ezt nevezzük dokimasiának. És itt sorolták be a csikókat és a felnőtt lovakat is, amelyek a versenyeken elindultak. Tehát az eskü a mi időnkben is szent és kötelező volt, bár teljesen más céllal és más értelemben alkalmaztuk, mint most, a modern olimpiákon. – Ezen igencsak meglepődtünk. Ezek szerint az ókorban nem is a játékok tisztasága volt fontos, hanem az, hogy rendesen felkészültek? Nem létezett volna bunda, megvesztegetés, doppingolás, vagy ha létezett is, ennyire nem volt méltatlan dolog?
Theagenész türelmesen magyaráz – a mi időnkben más célok és más eszmények voltak, mint a ti világotokban. Nekünk a kalokagathia, a tökéletes embereszmény volt a legfontosabb, s ennek elérése mindenkinek személyes érdeke volt. Természetesen akkor is voltak megvesztegetések, egy-egy sportoló vagy küzdelem „megvétele”, ezt büntették is (pénzben), de a legfontosabb a játékok tisztaságának és szentségének szempontjából a tökéletes testek küzdelmének tudatossága és hódolata volt. Az olympiai játékok és az ellenfelek semmibevétele és megcsúfolása lett volna, ha valaki felkészületlenül, elhízva, petyhüdt tagokkal vagy megereszkedett tokával állt volna ki a küzdelemre. Azonban Theagenész mintha nem tudna mit kezdeni a doppingolás fogalmával. Természetesen az ő idejükben is voltak serkentőszerek, különböző gyógynövények, varázsszernek kikiáltott növények, de az, hogy mindezeket a gyorsaság, állóképesség vagy az erő fokozására használták volna fel, nem ismert. Természetesen nem ismerhették ezen növényeknek az emberi szervezetre tett kémiai és élettani hatását, így nem is volt jelen versenyeiken a mai értelemben vett dopping.
Az eskütétellel, az olimpiai zászló felvonásával, és a láng meggyújtásával tulajdonképpen a megnyitó lényegi része be is fejeződött, s már csupán a látványos show-befejezés maradt hátra, valamint az összegyűlt sportolók kivonulása. Vendégeink, bár csillogó szemmel és élvezettel követték végig az eseményeket, látszott rajtuk, hogy a rengeteg újdonság és a számukra felfoghatatlanul megváltozott világ komolyan kifárasztotta őket; biztosak voltunk benne, hogy jól fognak aludni, s kíváncsisággal vegyes izgatottsággal fognak az elkövetkezendő sporttal teli napoknak elébe nézni.
Amikor elkísértük őket szállásukra, az olimpia kezdetére elkészült, csillogó, gazdag, és tradicionális öt csillagos luxusszállodába, mosolyogva hallgattuk egymás közti beszélgetésüket arról, hogy az ő idejükben még bizony gyalog, ló- netán szamárháton, vagy esetleg lovas kocsin közlekedtek az emberek. Most meg ezek a kedves, jövőből érkező idegenek ilyen hihetetlen, kényelmes, gyors és berregő dobozokba ültetik őket, amit – természetesen – görög szóval autónak neveznek (valaminek az önmagától, önerejéből való képességét, tulajdonságát jelölő szó), és ráadásul mindehhez egyetlen lónak a (látható) erejére sincs szükségük. Amikor pedig megérkeztünk velük a szállodához, álmélkodva csodálták annak minden kényelmét, hatalmasságát és luxus-kivitelezését. Persze már az ő idejükben is létezett vendégház Olympiában, hiszen nem egyszer 40.000 ember volt kíváncsi a játékokra, tehát gyakori volt a tolongás, de az ő „szállodájuk”, a Leonidaion eltörpült ezek mellett a felhőkarcolók mellett, és még csatornával és vízvezetékkel sem volt ellátva. Persze Küniszka a többi sportlétesítmény méretét is csodálta, hiszen a Madárfészekbe még a legnagyobb ókori stadion is legalább kétszer belefért volna, ráadásul még a legmodernebb olympiai stadionnak is csupán egy füves domb volt a lelátója. (És akkor még nem is látták a világ leghatalmasabb stadionját, a riói Maracanát, amely egyszerre 120.000 főt is képes befogadni, tehát háromszor annyit, mint ahány ember megfordult egy-egy olympiai játékon az ókorban.) De legalább a hőség, a por és a zaj ismerősek voltak számukra is. Mint mondták, az olympiai játékok hetének ezek voltak leginkább jellemzői. Igaz, ezt a mértékű szmogot ők még nem ismerték, mint ami Kínára jellemző lett a 21. századra. Így vendégeink kénytelenek voltak a későbbiekben maszkot viselni, hiszen szervezetük nem volt hozzászokva ekkora mértékű környezetszennyezéshez.
Amikor elbúcsúztunk tőlük, hogy másnap ismét találkozunk, hiszen kezdődnek a küzdelmek, boldog várakozást és izgatottságot véltünk felfedezni tekintetükben. Azt hiszem, nem bánták meg, hogy vállalkoztak erre a különös jövőbe való utazásra, hiszen még számtalan izgalmas kaland vár rájuk az elkövetkezendő 15 napban.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Wolfy (#3345) | 2008. szeptember 04. 23:00 |
Dejó! :) izgatottan várom! | |
| |
2. Persepolis (#3286) | 2008. szeptember 03. 10:03 |
Kedves Wolfy! Nagyon örülök, hogy tetszett írásom. Már az egész olimpia idején foglalkoztatott ez az írás, így hát papírra vetettem. És örülök, hogy ezzel másoknak is újdonságokkal szolgálhattam. Már készül (még ha egyelőre csak a fejemben) a folytatása is, magukról a sportszámokról. Üdv: Persepolis | |
Válasz Wolfy hozzászólására (#3277). |
|
3. Wolfy (#3277) | 2008. szeptember 03. 09:22 |
Lenyűgöző, és nagyon izgalmas. Sokat tanultam belőle. | |
| |
