Angyal
Dátum: 2008. április 26. 11:54Műfaj: NovellaCimkék: gyermek |  |
Történet egy angyal születéséről, veszteségről, hitről, kétségekrő. Egy gyermek elvesztése valami olyasmi, amit sosem szabadna átélni, mégis nap, mint nap küzenek anyák és apák a veszteség elfogadásával.
A kislány épp egy almát színezett ki a papírlapon, nyelvét kidugva igyekezett a vonalon belül maradni. Anyja az üvegajtó mögül figyelte, szemei égtek a kialvatlanságtól és a sírástól.
- Azt mondod, hogy a lányom meg fog halni? – suttogta.
- Sajnos igen. A leukémia egy ritka típusában szenved, nem tudjuk meggyógyítani. – felelte az orvos, aki az asszony mellett állt. Hatvanas évei végén járt már és szívét összeszorította a fájdalom, ismerte Zsuzsát születése óta, a keresztlánya volt.
Pályafutása során nem először gondolta, hogy nincs Isten, ha egy gyermeknek meg kell halnia.
- Zsuzsi, én nem tudom mit is mondhatnék…- nap, mint nap közli súlyos betegekkel, hogy utolsó perceiket élik, de most először kellett ezt egy közeli baráttal megtennie.
- Mentsd meg a lányomat, Józsi bácsi! – a nő hangja elcsuklott – Mentsd meg nekem, nincs másom csak ő! – egész testét rázta az elfojtott zokogás.
Zsuzsi két éve vesztette el a férjét és a nagyobbik fiát egy autóbalesetben. Épp, hogy talpra állt máris itt a következő csapás. Ugyan mit is mondhatna.
- Mennem kell, Zsuzsikám!
- Miért én, keresztapu? Mit vétettem én az Úristennek, hogy ennyire megbüntet?
Az orvos nem válaszolt, halkan kiment a megfigyelőből.
Zsuzsa letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára, nem akart ráijeszteni Izára. Még nem döntötte el, hogy elmondja-e a kislánynak a szörnyű igazságot. Végül is még csak öt éves, talán fel sem fogná.
Iza felkapta a fejét, amint nyílt az ajtó, arcocskája sovány volt, bőre fehér, szemei körül vörös karikák. Már nem volt haja, a sugárkezeléstől mind kihullott, akárcsak a szemöldöke és a szempillája. Az utóbbi hónapok kálváriája erősen megviselte a szervezetét, most mégis izgatottan ugrott fel.
- Anya! – kiáltotta – Hoztál nekem édességet?
- Tudod, hogy nem szabad kis szívem! Csak, amit a doktor bácsi enged!
- Aaaaj, de ő nem enged semmit! – duzzogott
- Be kell tartani az előírásokat! Különben nem fogsz meggyógyulni! – a nyilvánvaló
hazugságtól émelygett, de úgy döntött Izabella nem tudhatja meg az igazat. Nem engedi, hogy a kislánya az élete utolsó napjait rettegéssel és egy ismeretlen fogalom értelmezésével töltse.
Még talán három hónapja van hátra, arra gondolt, hogy hazaviszi.
- Mond csak, Iza! – kezdte – Mi lenne, ha hazamennénk?
- Lehet? – a kislány arcán felragyogott egy mosoly – Köszönöm, anyukám. – anyja nyakába ugrott és szorosan ölelte.
Zsuzsának majd megszakadt a szíve, nem tudta visszatartani a könnyeit.
- Miért sírsz anya?
- Mert annyira szeretlek! – tört ki belőle – Mert annyira boldog vagyok, hogy vagy nekem!
Bár nem ment könnyen, de sikerült rávennie a keresztapját, hogy hazaengedje Izát. Kikötötte, hogy hetente egyszer visszamennek, ellenőrzésre és mindent szigorúan betartanak, a kislány alig bírt magával, annyira örült a szabadulásnak.
Egész úton hazáig csacsogott.
- Mennem kell óvodába, anya?
- Nem! Nem kell menned, most itthon leszünk ketten, és azt csinálunk, amit csak akarsz!
- Jaj, de jó! Menjünk állatkertbe, meg vidámparkba, meg cirkuszba…- sorolta és
Bizony, a felsorolás végeláthatatlan volt. Zsuzsa nem bánta. Az idők végezetéig elhallgatta volna ezt az üde hangocskát.
Ahogy bekanyarodtak a főútról a faluba meglátta a templomot, Iza felkiáltott.
- Anyukám, elmegyünk a templomba?
Zsuzsa nem tudta, hogy mit is feleljen. Amikor még Zoli és Dani éltek rendszeresen jártak templomba, Istenfélő család volt az övék generációk óta. Amikor a férjét és a fiát temették valami kétség férkőzött a szívébe. Akkor még nem tudott ennek hangot adni, ugyanúgy eljártak a kislánnyal a templomba, de már nem érezte magához olyan közel Istent. Az igazat megvallva egyáltalán nem érezte. Amikor azután kiderült Iza súlyos betegsége végképp elöntötte a keserűség, nem tudta kit, vagy mit okolhatna. Elfordult tőle az Isten, ha ugyan van egyáltalán!
Sándor atya, a lelkész figyelemmel kísérte az asszony változását, próbált is közbeavatkozni, de Zsuzsa elhárította a segítséget. Egy idő után már nem mentek el a misére, Iza kérdéseire mindig kitalált valami jó okot, később erre sem volt szükség, a kislány nem jött haza a kórházból.
Egyik vasárnap, úgy három hete a pap beállított Zsuzsához, amikor épp a lányához készült.
- Szervusz, Zsuzsa! Nem voltál istentiszteleten, régóta nem látlak a templomban.
- Dicsértessék, atyám! Ne haragudjon rám, de most nagyon sietek Izushoz a kórházba, nincs időm beszélgetni.
Próbálta lerázni az atyát, de az kitartóan ostromolta a miértekkel, végül Zsuzsa kifakadt.
- Milyen Istenhez fohászkodjak, atyám? Milyen Isten az, aki elvette a férjemet és a fiamat? Aki most a lányomat is el akarja venni tőlem?
- Megingott a hited. Én megértelek. De hidd el az Isten jó és igazságos…
- Nincs igazság, atyám! Maga ezt nem értheti! Nem maga temette el a gyermekét és a férjét. És nem a maga lánya fekszik most a kórházban egy halálos kórral küzdve!
Zsuzsa hangja jeges volt és durva, az atya szomorú arccal távozott.
Így visszagondolva az esetre az asszonyt szégyen fogta el, a tisztelet maréknyi szikrája égett a szívében az egyház iránt. De hite az már nem volt.
- Kicsim, te el akarsz menni a templomba? – kérdezte a lányát figyelve a visszapillantó tükörben.
- Igen! Szeretnék imádkozni, hogy mielőbb gyógyuljak meg!
- Akkor vasárnap elmegyünk.
Zsuzsa örült annak, hogy a lányában ennyi remény, kedvesség és hit lakozik, de a gyomra görcsbe szorult a gondolatra, hogy ezek bizony életlen fegyverek a halállal szemben.
Vasárnap elmentek együtt a templomba, a hátsó sorban ültek le, szokásuktól eltérően.
- Anya, innen nem látom a Szűz Máriát! – nyafogta a gyerek.
- Nem baj, ő így is lát téged.
A mise megkezdődött, de Zsuzsa nem érezte a szokásos és oly jóleső áhítatot. Csak bámult maga elé, az atya szavai alig jutottak el a tudatáig. Üresnek érezte magát, valami fájó űrt hagyva maga után távozott a lelkéből és ő nem tudta, mit hiányol.
Lopva a kislányra nézett, aki fehér sapkával a fejecskéjén, ünneplőben térdelt mellette, imára kulcsolt kezei között a nagyanyja rózsa fűzérével. Szájacskái némán formálták az Üdvözlégy Mária szavait.
A nő elképzelte egy pillanatra milyen is volt, mikor még mindannyian ott ültek a templom első padsorában. Akkor annyira büszke volt, a férjére, a két szép gyerekére. Zoli mosolyogva fogta a kezét, időnként odasúgva neki, hogy emlékszik-e még az esküvőre, Zsuzsa mindig letorkolta, nem illik sutyorogni mise közben. Dani és a húga folyton csicseregtek, amíg picik voltak, később, amikor már megértették a templom szentségét, a gyerekek utánozhatatlan érdeklődésével hallgatták Sándor atya prédikációit.
Iza suttogása térítette magához az emlékezésből.
- Áldozás van anyu! Menjünk mi is!
- Menjél csak bátran, kincsem, én most nem megyek!
A gyerek meglepetten nézett rá, de nem kérdezett semmit, apró léptekkel elindult az oltár felé.
Megvárta, amíg a kislány végez és visszaér mellé, majd kézen fogva kifelé indult vele.
- Nem várjuk meg a végét? – Iza döbbent arca mosolyt csalt az arcára.
- Most nem kicsim. Tudod, hogy időben be kell venni a gyógyszereidet.
- És nem fog Isten haragudni, amiért itt hagyom?
- Isten sem akarhatja, hogy beteg maradj. – felelte.
Gyorsan teltek a hetek. Zsuzsán úrrá lett a félelem, egyre kevésbé tudta leplezni a rettegést és a fájdalmat. A rutin vizsgálatok eredménye szerint a kislány vérképe fokozatosan romlott. Már nem volt olyan élénk, hamar elfáradt. Az elmúlt pár hétben már csak rövid sétákat tettek, Iza inkább a napfényes nagyszobában rajzolgatott. Volt, amikor fel sem kelt az ágyból. Ha voltak is fájdalmai, némán tűrte őket. Csendes volt, akár az anyja.
Zsuzsa lesütött szemmel járkált a lánya körül, attól félt, hogy tekintete elárulja mekkora is a baj.
Egyik nap Iza furcsa ötlettel állt elő.
- Anya, menjünk el a tóhoz, szeretném látni a naplementét. – komoly arca megijesztette az asszonyt.
- Persze, kincsem.
Uzsonnát csomagolt, elrakott néhány meleg takarót. Mire mindent bepakolt az autóba, a kislány is elkészült, egy széktámlába várta az anyját.
- Ebben akarsz jönni? – kérdezte Iza fehér nyári ruhájára nézve – Meg fogsz fázni, vegyél inkább farmert és pólót!
- Nem! Ebben akarom látni a naplementét.
A gyerek hajthatatlan volt, ezért inkább elindultak. A némaság, mely oly szokatlan volt kettejük között nyomasztóan rájuk telepedett.
- Anya
- Tessék.
- Ha meghalok, a mennybe kerülök?
Zsuzsa ereiben megfagyott a vér, úgy érezte, szédül.
- Miért kérdezel ilyesmit!
- Mert érdekel, hogyha meghalok, akkor találkozom-e Apával és Danival?
Az asszony igyekezett elnyomni hangja remegését.
- Majd, ha öreg leszel és meghalsz, akkor biztos a mennybe kerülsz és ott találkozol Apáékkal!
- Örülök. – a halk szó Zsuzsa fejében üvöltéssé erősödött.
A kocsit egy elhagyott földútra kormányozta, erre felé nem járnak fürdőzők, nyugodtan leülhetnek nézni a naplementét. Hamarosan meg is találták a legjobb helyet, Zsuzsa plédet terített a földre, majd a magukkal hozott szendvicset kezdték majszolni. A kislány két falat után letette a kenyeret, már egy ideje nem volt jó az étvágya, sűrűn volt hányingere.
- Odabújhatok hozzád?
- Hát persze, kincsem! Hogy kérdezhetsz ilyet?
Egy puha takarót terítve a gyerek vállára az ölébe vette. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Iza még csecsemő lenne és épp altatná, szinte érezni vélte selymes hajának édes illatát.
A tó fölött a nap épp lebukni készült, vérvörös csillogással vonva be mindent maga körül.
- Ugye milyen szép, anya!
- Igen, gyönyörű.
- Imádkozol értem?
- Tessék?
- Hogy a mennybe jussak, imádkozol értem?
- Igen. – a szavak égették a torkát. Nem tudta, nem értette, hogy miért kérdez ilyeneket a lánya, de erős szorongás fogta el. Szorosabban ölelte hát magához és az arcát símogatta.
- Fáradt vagyok, anya. – suttogta
- Akkor menjünk haza! Összepakolok gyorsan!
- Ne! Itt akarok még maradni.
Zsuzsa arcán legördült egy könnycsepp, maga sem tudta, hogy miért. Nézte a kislánya csukott szemeit, az arca megviselt volt mégis angyalian szép. Kis testének nem is volt súlya, annyira lefogyott, fehér bőrét élettel telivé színezték a lenyugvó napsugarak.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek, kislányom!
- Látok egy angyalt, anya!
- Igen?
- Igen, fehér a szárnya.
- Nagyon szép lehet…- a hangja elcsuklott, igyekezett lenyelni a könnyeit. Tisztában volt vele, hogy a lánya meg fog halni, de nem készült fel rá, még nem. Valahol a tudata legmélyén felfogta, hogy be kellene vinnie a kórházba, mégsem mozdult.
Hallotta a gyerek mély sóhaját, ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit, hajnalig ült karjában a gyerekkel a tó partján.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. holdacska11 (#7828) | 2009. február 22. 21:33 |
Gyönyörüen megirt történet.......sajnos eszembe jutatta hogy velem is megtörtént hasonló......de még 10 év elteltével sem tudok irni róla......köszönöm,hogy olvashattam........ | |
| |
2. Catty21 (#7778) | 2009. február 18. 19:00 |
Szia, Makrancos Kata:) | |
| |
3. Racz Gertrud (#3963) | 2008. szeptember 22. 19:32 |
Nagyon szep es meghato tortenet, nekem nagyon tetszett. Gerti | |
| |
