A Pásztor
Dátum: 2010. május 22. 13:45Műfaj: NovellaCimkék: ralpa, pásztor |  |
Reggel, a Nap és a Pásztor együtt keltek. Bundi és Maszat már a betett ajtóban ültek, vártak a Pásztorra, zárja el a nagyokat, az éjjeli felvigyázókat.
I.
-Bee-e-e! – rikkantott bele a gyönyörű tavaszi napsütésbe, a bujazöld rét felé a birka. A nyájból innen is, onnan is válaszoltak rá, jelezve, minden rendben. A birka is megnyugodott, miután észrevette a főkolompost is, aki minden idegszálával a nyáj biztonságára ügyelt.
-Há nye te nye! Jobba Bundi! Keríjj Massz!
Bundi és Maszat, a két lucskos pásztorkutya egyből visszaterelte a két kisebb, őszi bárányt, melyek figyelmetlenül nekicsellengtek a zöldnek.
A birka lassú, fűtépő-harapdáló óvakodással a főkolompos mellé húzódott és egy tő pitypang letépése előtt félvállról megjegyezte:
-Beeee – a főkolompos azonban addigra már észrevette, tudta mit akar a birka. A Pásztor szedelődzködött. Mocskos zekéjébe süllyesztette a bicskáját, megragadta iszákját és füttyentett Bundinak, Maszatnak. A két kutya azonnal elértette és hajtani kezdett. A bóklászókat helyreharapták. A csellengőket visszacsaholták. A lustákat útra löködték. Végül Maszat odakapott a főkolomposnak, aki kelletlenül rázta busáját, megkondította kolompját és nekiindult. Útra kelt a nyáj, le a völgybe. Jó két órás út következett az aklokig, s közben még a pataknál is elidőznek, mert a Pásztor ott mindig-mindig megpihen. A birkának ez már a harmadik éve volt; itt született, cseperedett és tudta a levonulás előtt a Pásztort valami odahúzza egy félórára a hatalmas fűz alá, a patakpartra. Ilyenkor csak áll és nézi a vizet. Nem szól, nem füttyent, csak nézi a vizet, mintha olvasni akarna belőle. Mintha a múlt egy szelete csobogna a vén fűzfa vízbe hajló ágai alatt. A kutyák is tudják, ilyenkor egyben tartják a nyájat. Nem csaholnak, nem vonítanak, csendben teszik a dolgukat.
A birka szinte percre tudta, mikor indulnak neki. A Nap korongja elérte a dombok peremét, a Pásztor elkent valamit a szeme sarkában, a főkolompos pedig nekiindult.
Az akolnál, a tanyán aztán a szűk szorítónál számba vette az állatokat a Pásztor, s mire kiengedte a nagy kutyákat, a Nap is alábukott. Mély csendes és mozdulatlan éjszakát hozva maga után.
A birka hallgatta társai vackolódást, a bárányok éj-félelmét, az ideiek csecs-szopását. Nyugvásra készült a nyáj. A főkolompos már el is hevert, jelezvén, mára ennyi.
II.
Reggel, a Nap és a Pásztor együtt keltek. Bundi és Maszat már a betett ajtóban ültek, vártak a Pásztorra, zárja el a nagyokat, az éjjeli felvigyázókat.
-Óvvan Bundi, óvvan Massz! Mingy, mingy erak a nagykat – nyugtatta az ember a két állatot. Kiballagott és a három mérges-hatalmas házőrző zavartlapos kúszásban szűkölt elé. A negyedik sehol. Meghökkent a Pásztor:
-Mivva, no?! – kérdezte a kutyákat, de azok csak bújtak, csak kúsztak eléje.
-Ho azza mocsokos jóccág?
Bezárta a hármakat és Bundi és Maszat kíséretében körbeindult a viskó és az akol körül. Még az akácost is bejárta, de sehol sem lelt a negyedikre:
-Evitt vón a rossznyavaly? Rühese?!
A nyáj azonban már türelmetlen volt:
-Beee! – ordították.
-Bee-e? – kérdezték.
A Pásztor kiengedte hát őket, s mély aggodalommal a nagykutya miatt, nekiindult fel, a legelőkre. Úgy döntött korábban jön majd le és akkor. Akkor keresi meg az elveszett kutyáját, vagy a nyomát legalább.
Az akol mélyén, a félhomályban egy ember feküdt a trágyával keveredett szalma közt. Megnyúlt pofája, izmos teste, ellentétben zavart tekintetével, kitűnő egészségről árulkodott. Jó kéthetes, dúsgöndör szakállába szalmaszálak és birkabogyók tapadtak.
Ahogy felkecmergett ültébe, majd álltába, tagjaiba mély zsibbadás ékelődött. Botorkálva, esetlen lépésekkel indult pár lépést, majd megtorpant és tanácstalanul állt. Látszott rajta, valami hiányzik, valamire vár. Egy jelre, egy hangra? Maga sem tudta. Csak várt.
Jó fél-egy kilométerrel odébb, az akácoson igencsak túl, egy hatalmas tagbaszakadt ember tartott az aklok, a viskó, szóval a tanya felé. Ugyanolyan zavart tekintet, ugyanolyan ápolatlan, de kicsattanóan erős test. Határozott léptekkel, ismerősként közeledett a poros földúton. Az itatónál megállt, orrlyukait a szélbe feszítette, majd, mint aki helyre tett minden szagot, hangot, képet, megnyugodott és hangosan, lendületesen inni kezdett a vályúból.
Az akol homályában a férfi hallgatózott. Hallotta a szomjátoltó elégedett nyújtózkodó nyögését és hallotta a három nagykutya boldog csaholását a kutricából. Ismerős hangok! Végre valami ismerős hang. Óvatosan a hodály kijáratához, a szűkítőhöz merészkedett, ahol ismét elhagyta csöppnyi mersze. Az itatónál álló óriás felkapta a fejét és egyenesen felé indult. Még csöpögött mocskos szakálláról a porosszürke víz, nyelvével nyalogatta a bajuszát.
-Gyere ki! Na, gyere már! – volt a hangjában valami, ami ismerős volt, valami, ami biztonságot adott. A férfi kilépett a homályból és esetlenül, nyökögve így kérdezett:
-Ki vagy Te?
-Nem tudom – mondta az óriás, de a lényéből sugárzó határozottság erőt adó volt.
-És… és ki vagyok én?
-Nem tudom, de valamiként ismerlek.
-Találkoztunk már?
-Nem… – megakadt, majd helyesbített – nem tudom.
Közben leakasztotta a kaput, hogy a másik ki tudjon lépni. Aztán ott álltak szemben és tanácstalanul meredtek egymásra. Mindkettőjükben ott motoszkált a régi ismerősök bizsergése. A kisebbik érezte, semmi baja sem eshet, az óriás pedig valahogy tudta, óvnia, féltenie kell a másikat.
III.
Fönt, a legelőkön Bundi és Maszat már tudták, amit a Pásztor még nem. Bundi nem tudott a feladatára koncentrálni, olyan ideges volt. Maszat viszont mindent megtett, hogy segítsen társán. Persze a Pásztor egész napon át csak zizegett és mocorgott. Nagyon bántotta a nagykutya eltűnése. Mind a hat kutyájában teljes mértékben megbízott, hisz együtt éltek, dolgoztak. Nap, mint nap ki-ki tette a maga dolgát: a négyek éjszaka vigyáztak a Pásztor, Bundi, Maszat és a nyáj álmára. Nappal pedig ők hárman vigyáztak a nyájra. Mind tudták, mind tették a dolgukat egészen eddig a napig. Most a negyedik eltűnt.
-Istevee! – döntött az öreg. Füttyentett és a két pásztorkutya elindította a nyájat lefelé a völgybe. Gyorsan haladtak, türelmetlen volt a Pásztor. Még a pataknál, még a fűznél sem álltak meg! Ilyen pedig még a vén főkolompos busafejű életében soha meg nem történt. Még a fűz is valahogy mintha sokkalta szomorúbban csüngött volna alá. De a vén kos, s tán a fűz is tudta már. amit Maszaték.
-Bee! – dörrent hát a főkolompos a nyájra és még a hetes kisbárányok is tudták, most ez tényleg nem játék. Anyjuk mellé csupaszodtak, és szedték apró, törékeny lábaikat, ahogy tudták.
-Déjva! – nézett a Napra a Pásztor. Már látszott a tanya nappali csendje. Lenge szellő jött a hegyek felől, hátulról, s a nyáj meg Maszat ütemesen loholt haza. Egyedül Bundi nézte gazdáját, el se mozdult mellőle, épphogy agyon nem taposatta magát.
-Bundi, nye te! Vessze meg! Mi vón veld? Rüh!
Az óriás egyre föl, a dombokhoz és azokon túl, a hegyek felé kémlelt, ahonnan a tavaszi lég ütemes kolompszót hozott. Társa egyre izgatottabban izgett-mozgott, látszott rajta, vonzza, csalja az ütemes giling-galang hangja. Ment volna, de nem mert elmozdulni a biztonságból. Jó, hosszú kövér percek teltek el, mire a tanyára ért a nyáj. A Pásztor egyember lévén, szúrós szemmel méregette a két idegent. Jó, ha két-három havonta vetődik erre teremtett lelkes lélek. Ráadásul most kettő is! És mi van a kutyákkal? Nem tombolnak, nem őrjöngnek! Nézd már a Maszat, meg a Bundi nem acsarog. Sőt, a Bundi, mintha meg is nyugodna, le is kushadna az óriás előtt. Furcsállotta a Pásztor, sehogy sem fért a fejébe az egész. Csettentett a kutyáknak, még meg kell olvasni a nyájat. Ráterelték hát a szűkítőre és számolt az öreg. Hatvan éve, hatvan magányos éve terelte a nyájakat, de még soha egy sem hibádzott. Mindig, minden egyes állattal el tudott számolni, szálra-grammra a gyapjúval, télen a bálákkal. Erre ma! Reggel a nagykutya. Egyszer. A megkergült Bundi. Másodszor. Az idegenek. Harmadjára. S végül még a hiányzó birka! Mert hiába olvasta meg tán ezerszer is, egy birka hiányzott. Tombolt belül a Pásztor, arcizma sem rándult eközben. Csak morgott, morgott, motyogott félhangosan maga elé. Aztán újra megakadt a két idegenen. A kisebbik, a megnyúlt pofájú izgatottan kerülgette a nyájat, a nagyobb pedig az évszázados dió alatt hűsölt.
-Kimmaga? – került elé a birkaképűnek. Az rebbenten topogott és egyre a hodály-homály felé pillogott. – Kimmaga? Honn gyütt?
-Neem tudom. Tényleeg neem! – A Pásztor meghökkent, hirtelen az óriásra pillantott, aki hűségesen leste minden mozdulatát. Mellette ott lihegett a két kicsi. Furcsa érzés támadt a Pásztorban, egy sssty-tyel elküldte a kicsiket és elnyújtva füttyentett. A három nagykutya boldogan ismerte fel a keresőjelet és jelezték, megvannak. Ekkor történt a csoda. Az óriás felkelt, odakocogott az öreghez, a lába mellé hevert és felnézett. A Pásztor csak állt és állt.
IV.
Sem a birka, sem a nagykutya nem lett soha többé meg. A két idegen viszont ottmaradt a Pásztorral. A nagyobbik a tanyára vigyázott, ügyelt. A kisebbik pedig az öreggel terelte napra a nyájat. Maszat és Bundi eleinte még oda-odacsípett, oda-odavakkantott, de aztán megszokták az idegent.
Esténként, mikor a Nap elbukott a dombok mögé, gyertyák fénye mellett ült a Pásztor, az Óriás és a nyúlt arcú. Nem beszéltek, csak hallgattak estéről estére. Mikor a gyertyák félbe égtek az Óriás felkelt, vakkantott egy búcsúszót a másik kettőnek és eltűnt az éjszakába. Vigyázott a nyájra, tanyára. A pásztorok pedig nyugvásra tértek.
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ralpa (#19661) | 2010. május 23. 12:26 |
El ne dobd a billentyűidet! Hát nem vagy környezettudatos? Tessék leadni valamely gyűjtőhelyen (most meg én vicceltem)! Ez a Jobbikos tréfa pedig... hát nem is tudom... legalább annyira jó, mint a "HIV a vasút AIDS a MÁV". Komolyra fordítva a szót: köszönöm. | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#19654). |
|
2. Nem Tom (#19654) | 2010. május 23. 05:14 |
Szia, ralpa! Most nem jövök olyanokkal, hogy olyan Móriczos meg ilyen hülyeségek, mert ralpás. Szóval elolvastam, és rögtön olyasmi jutott eszembe, hogy akkor most én dobjam el a klaviatúrát? Aztán mégis úgy döntöttem, hogy nem inkább megpróbálok jobbat írni, habár nem lesz könnyű. Győzzön a Jobbik! (vicceltem) Akár adhatnék rá egy ötöst is, de mivel nem én írtam, ezt még meggondolom. Tamás Meggondoltam, és odaírtam. | |
| |
