A reménytelen remény
Dátum: 2008. december 26. 23:37Műfaj: PrózaCimkék: reménytelenség, remény |  |
A remény és reménytelenség szinte minden ember életében jelen van. Néha megtaláljuk, néha elveszítjük, de egy biztos. Mindig ott van, hogy kísérjen minket életünk filmkockáiban.
Itt van ismét az évvége. A mögöttünk elterülő idő számomra maga volt a pokol. Ilyenkor többször is eszembe jut, hogy miért is születtem erre a világra.
Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy szerintem mi az élet értelme. Hirtelen akartam rá válaszolni, mert amolyan frappáns válasszal akartam kirukkolni a kérdezőnek. Hirtelen megtorpantam gondolataim menetében.
Mégsem olyan egyszerű erre a válasz! Ezen magam is elcsodálkoztam, mert valaha, réges-régen erre a kérdésre bárkinek gyorsan, gondolkodás nélkül tudtam volna válaszolni. Természetesen az-az értelme, hogy megszülettünk. Hogy vagyunk. Hogy létezünk. Hogy megadatott látni a napot, a holdat, a kék eget, a sötét éjszakát, a madarakat, a fellegeket, az esőt, a tengert és mindent, mindent, mindent. Az hogy kaptunk ajándékba valami olyat, amelytől boldogok lehetünk vagy a szenvedélynek a szépségét, a művészetet. Magát a nagybetűs életet.
De most megtorpantam. Vannak emberek az életemben, akiket imádok s szeretek. Voltak és vannak is. Biztos vagyok benne, hogy ha meghalnék, lesznek emberek, akik megsiratnak majd, s emlékeikben örökké ott leszek. Mondhatnám, talán ez az értelme. Talán. Mégis úgy érzem magányos vagyok ebben a gyönyörű életben. Valahogy nem látom a kék eget, a napot, a holdat. Nem hallom a madarakat. Amikor elered az eső, nem érzem. Ha süt a nap, csak sötétséget látok. A szenvedélyt szenvedéssel élem meg. Testvérem lett a rettegés. A rettegés attól, hogy akit, akiket szeretek, egyszercsak nem látom többé. A boldogság és szomorúság számomra egyjelentésűek lettek.
Többször élek a múltban, mint a jelenben, s jövőm csak egy látomás. Rossz látomás.
Mostanában a betűket kérem meg, hogy segítsenek kijutni e szörnyű kínból. Segítsenek megérteni, s újra megtalálni az élet értelmét. A kincset, amely még gyermekkorunkban magunkkal hordoztunk. A természetességet, a boldogságot és az egyszerűséget. Míg gyermek vagy nem érzed az élet gondjait. Legalábbis másképpen. Akkoriban is sokszor kértem könyveim segítségét. Ha valami bántott ösztönösen a könyvhöz nyúltam, hogy meneküljek a mesék birodalmába, hogy szabadon szaladhassak a történetek szereplőivel a boldogság felé.
Szeretném érteni újra az élet értelmét. Vágyom rá. Talán arra lettem kárhoztatva, hogy hátra lévő életemben a kincset keresem. Vajon meddig kell még e világban léteznem. Elfáradtam. Egyedül nem megy. Pedig úgy érzem egyedül kell tovább taposnom életutamat, melyet úgy hívnak, hogy remény.
***
Itt van ismét az évvége. A mögöttünk elterülő idő számomra maga volt a pokol. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy szerintem mi az élet értelme. Visszakérdeztem tőle szerinte mi. Válasza meglepett. Azt mondta. A reménytelen remény.
Eddig 8 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Veronai (#6853) | 2009. január 02. 22:06 |
Bocsánatot kérek, mert nem gondoltam bele, hogy egy lavinát indítok el. Kérlek ne félj, mert meg tudom állítani. Az eredményt látni fogod. Ettől írásod még továbbra is kiválló. Grat! Veronai | |
| |
2. Veronai (#6852) | 2009. január 02. 22:04 |
Én töröltem és akkor tudod Te is, hogy mit kell tenned. Befejezned... | |
Válasz hozzászólására (#6851). |
|
3. Major M. Gabriella (#6849) | 2009. január 02. 21:49 |
Számomra nem történt semmi ! Köszönöm, hogy tetszik az írás és mindkettőtöknek köszönöm a hözzászólást ! | |
| |
4. Major M. Gabriella (#6815) | 2009. január 01. 19:30 |
Amit reménytelenségnek tartok, az eddigi életem reményének reményvesztése. Vannak napok, hetek, hónapok, s talán évek is, melyek felemelnek. Igazán nem tudod, mi is az oka, de felemelnek. Valahogy újra látod az élet értelmét, valahogy letudod győzni önnön magadat és erős leszel és tettekre kész. Azután jönnek olyan napok, hetek, honapok, s talán még évek is, melyek káosszal teli idők lesznek. Elveszted önmagad, úrrá lesz rajtad a félelem a vágy a jóra és a szépre, hiába teszel érte, mégsem találod. Cél, az önmegvalósítás minduntalan ott lebeg előtted, s persze elakarod érni, de van úgy, hogy elfáradsz. Jól esik egy sarokba behúzódni, sajnálni, s sajnáltatni magad. De az ember erős és újra feláll. Mert tudja, hogy más választása nincs. Mert a szíve ezt diktálja ! Tudom és hiszem ! Hiszen ez maga a valóság. Ez az élet. Köszönöm soraid ! Üdv. MMG | |
Válasz Veronai hozzászólására (#6777). |
|
5. Veronai (#6777) | 2008. december 30. 22:33 |
Kedves Gabi! Mit reménytelenségnek tartasz, az nem más, mint eddigi életed. Állj meg egy pillanatra. Nézz körül. Hogy meglásd, ki ennek az okozója. Itt az ideje, hogy ne a múlttal foglalkozz. Itt az ideje, hogy most tűzd ki azokat a célokat, melyek reményt hozhatnak és küzdelmet, hogy megvalósítsd. Nem csak azért vagyunk a világon, hogy annak természetes szépségeiben gyönyörködjünk, miközben semmit sem teszünk. Van legalább egy cél, mit meg kell valósítanod. Önmagad! A többi, már jön "Ön-Magától"! Természetesen és boldogan.....Cselekedj!... Üdv! Veronai | |
| |
6. Major M. Gabriella (#6773) | 2008. december 30. 21:25 |
Igen, valóban olyan, mint a szerelem. Szinte egész életünket végigkíséri a mi az életünk értelme kérdés. Van úgy, hogy a tudattalattiban és van, hogy feltör a mélyből. Legtöbbször a reménytelen szerelem kísérőjeként. Azt hiszem. Köszönöm, amit írtál. | |
Válasz Artsard hozzászólására (#6757). |
|
7. Artsard (#6757) | 2008. december 30. 08:52 |
Amúgy elgondolkodtató írás ez. Egész rendben van. | |
| |
8. Artsard (#6755) | 2008. december 30. 08:51 |
Hmmm... szerintem az élet értelme az eső, amikor mászkálok a sivatagban... félretéve az álművészet válaszát... nem tudom, de addig jó, amíg nem tudom. Talán olyan, mint a szerelem: megmagyarázhatjuk így meg úgy a kémiáját... de minek... | |
| |
