Árnyak és Köd
Dátum: 2010. február 11. 19:40Műfaj: NovellaCimkék: árnyak, köd |  |
Gondolatok a gázrezsóból. Lekapcsolom Enya Watermarkját. Ápolóknak és lelkizős típusú embereknek nem javallott a novella elolvasása. Kételkedem, tehát vagyok!
Harminchárom éves lettem és nem hiszek Istenben. Krisztusi korba lépvén, leborotváltam szakállamat, hiszen most kezdődik az ÉLETEM. Így csupa nagybetűvel!
Felícia elhagyott és most keseregnem kellene. Szó, ami szó nagyon kutyául érzem magamat, mert még mindig szeretem Felíciát, de ő most Milánt szereti. Milán a legjobb barátom, -még ezek után is. Azt kérdezik, hogy miért szakítottunk? Nem tudom! Felícia szerint én túlságosan dekadens és labilis személyiség vagyok, tele különféle neurotikus panaszokkal. Gyakran álmodom. Egyszer az autóbalesetem után, amikor élet és halál között lebegtem, Kő-Papír-Ollót játszottam a Kaszással. Akárhogy próbálkozott, nem tudott nyerni ellenem, így visszatérhettem az életbe. Szóval ezután ezen meghatározó élmény hatására, az élet nagy kérdéseivel kezdtem el foglalkozni. Felícia pszichiáter. Lelki vívódásaimat észrevette és megváltozott személyiségem, annyira kiborította, hogy gyakran elsírta magát. Kikészült. Ez még nem szakító ok ugye?
Biztosan ismerik a következő történetet: Paracelsus a középkor híres orvos-alkimistája nyaranta úgynevezett "aranycsináló" kurzusokat tartott, amire nagyon sokan jelentkeztek annak ellenére, hogy jelentős tandíjat kellett fizetni. A könnyű meggazdagodásban reménykedők eléggé megdöbbentek, amikor kiderült, hogy a tanfolyam kéthetest tanulást kíván. Paracelsus ugyanis először a tudomány akkori legfontosabb ismereteit próbálta megtanítani és csak a kurzus utolsó napján diktálta le az aranycsinálás receptjét. Valahogy így: végy tíz deka szenet, ezt törd porrá, oldd fel tíz mililiter vízben, majd csepegtess az elegyhez egy milliliter sósavat és tíz deka macskaürüléket stb. Végül az így előállított keveréket két részre kellett osztani, az egyiket tűzőn izzó állapotba kellett hozni, míg a másikat jegelni volt szükséges. Hatvan percnyi várakozás után össze kellett önteni a két részt, majd átszűrni egy speciális állati szöveten és akkor a tégelyben kicsapódott az arany- diktálta Paracelsus, hozzátéve, hogy közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Mindenki pontosan követte a recept útmutatásait, de arany egyiküknél sem keletkezett. Mielőtt nemtetszésüknek hangot adtak volna, Paracelsus emelt hangon megkérdezte őket:
- Csak nem gondoltak közben a fehér elefántra?
S akkor halkan mindegyikük bevallotta, hogy de igen.
Tudják valahogy én is így gondolkodtam az életről. Nagyszerű dolgokat szerettem volna végrehajtani, gazdag akartam lenni, cselekedni akartam valamit az emberiségért és magamért. Jól akartam élni és boldogan. Amikor azonban Godard bácsi meghalt, akkor újfent megváltozott bennem valami. Nem tudtam másra gondolni csakis a fehér elefántra, vagyis a halálra. Hiszen mi értelme van tetteinknek, ha egyszer úgyis mindennek vége? Mint a gyertyaláng. Egyik percben még gyönyörű fénnyel világít, de aztán valahonnan jön egy könnyű szellő és huss, a láng kialszik.
Néztem például nagyjaink fényképeit: Balassi, Ady, Kassák vagy Csontváry, már mind alulról szagolják az ibolyát. Műveik fennmaradtak, de biztos vagyok benne, hogy bármelyiket elcserélnék egy perc életért. Pusztul a világ. De akkor miért érdemes élni? Nem tudtam rá felelni és ettől csak még jobban kétségbeestem.
Talán a filozófusok. Olvastam például Heideggert. Azt mondja, hogy az ember az élet jelentőségét csak akkor képes meglátni, ha állandóan a Halál színe előtt érzi magát. Aztán ott vannak az egzisztencialisták. egy sötét szemüvegen át tekintenek a világra, és azt állítják, hogy az emberi tevékenységnek és a tudománynak semmi értelme. Camus szerint Sziszüphöszok vagyunk. Büntetésből -melyet bosszúálló Istenünk mért ránk- egy súlyos követ kell felhengerítenünk egy hegyre és mihelyt elérjük a csúcsot a kő minduntalan visszagurul és kezdhetjük elölről. Ez az életünk, és ezt az értelmetlenséget nem tudjuk elviselni. Csak van valami kivezető út ebből! Olyan ez, mint amikor a diétára fogott beteg megkérdezi az orvosától:
- Mondja doktor úr, érdemes éhen halni azért, hogy néhány évvel tovább éljek?
Szóval a filozófusok csak elmélyítették válságomat, persze aztán Jaspers elindított a megfelelő ösvényen. Azt írja egyik könyvében, hogy a lét igazi értelme csak az úgynevezett határszitúációkban, súlyos megrázkodtatások alkalmával tárul fel az ember előtt. Nagyszerű! Azt csináltam én is, amit az amerikai festő, Man Ray. Man Rayt álmatlanság gyötörte és ezért elhatározta, hogy ha nem tud elaludni, akkor az éjjeliszekrényére készített pisztolyával főbelővi magát. Mély álomba merült, nem gyötörte többé álmatlanság. Tudatalattija inkább aludni akart, mint meghalni. Én még köszönő viszonyban sem vagyok a tudatalattimmal. De ha igaz az, amit Freud állít, hogy a tudatalattink határoz meg minden fontos dolgot életünkben, akkor itt az ideje, hogy az enyém felfedje előttem a lapjait. Lehet, hogy itt van bennem a válasz születésemtől fogva? Ha azt veszem, hogy gyerekkoromban csak József Atilla Szabad Ötletek Jegyzékének felolvasása közben tudtam elaludni, nos akkor nem túl jók a kilátásaim. Revolvert kellett szereznem! Ismertem egy talpig becsületes vállalkozót, aki lányokkal kereskedett és mindig én súgtam neki a testnevelés órán. Elmentem hozzá és ő adott nekem egyet kölcsönbe. Azt hazudtam neki, hogy hátvakaráshoz kell.
Egy esős estén ott ültem az elsötétített nappalink kanapéján és a pisztoly csövét a halántékomhoz szorítottam. Izzadt a kezem és finom remegés szaladt végig izmaimban. Behunytam a szemem, de továbbra is éreztem a fegyver hideg csövét a halántékomon. Gyerünk már, csak van valami amiért érdemes élni! Teljes üresség tátongott az agyamban. Képtelen voltam megválaszolni azt az egyszerű kérdést. Nem találtam semmit, ami megérné, hogy folytassam ezt az életnek nevezett színjátékot. Élesítettem a revolvert, és készen álltam arra, hogy megöljem magam. Érzékeim élesedtek, lábszagom elviselhetetlenné fokozódott. Hallottam a Halál monoton, türelmetlen csoszogását a szobában.
Ekkor valahonnan egy emlék suhant át elmémen. Felnőttkorom küszöbén egy gyalogtúra alkalmával a Bakonyban sétáltunk. Emlékszem felmentünk egy kilátóba, ahonnan látni lehetett a messzi Balaton zöldes vízét. Hordozható, fejhallgatós magnómon ha jól emlékszem Elvis Presleyt hallgattam, és közben Apollónia haját simogattam. Kettesben gyönyörködtünk a táj fenségében. Boldognak éreztem magam! Mindezt eldobnám magamtól? A Fenéket! Gyorsan elejtettem a fegyvert és lerohantam az utcára. Céltalanul sétáltam és átkoztam magamat, hogy ostoba megválaszolhatatlan kérdések miatt, majdnem megöltem magam. Bármilyen kicsi és triviális dolgok is azok, amelyek végül életben maradásra késztettek, de talán bennük van az élet értelme. Beültem egy kávéházba és konyakot rendeltem. Duplát, mert még mindig remegett a kezem. Közben felvettem a lábamnál heverő papírlapot. Buddháról szólt. Ő azt mondta, hogy az élet szenvedés és ettől a halál sem ment meg, mert újjászületünk. Te Úristen! Még egyszer el kell olvasnom a Kurázsi mamát, mert kötelező olvasmány! Felhajtottam a konyakot, fizettem és újra az utcán voltam, hogy még jobban elázzak.
Eszembe jutott egy zen történet. Egyszer élt egy szerzetes, aki kiválóan ismerte a Gyémánt Szútrát. Az ő korában olyan értékesek voltak a könyvek, hogy az egyetlen példányt, amely azon a vidéken feltalálható volt, a hátára kötözve cipelte. A szerzetes messze földön híres volt arról,hogy föl tudta tárni a Gyémánt Szútrában meglévő rejtett és mély értékeket, és éppoly jól és világosan tudott magyarázni a szerzetesek, mint a köznép számára. Amint egy hegyi úton haladt összetalálkozott egy öregasszonnyal, aki teát és süteményeket árult.
- A hátamon a tudás tökéletes kincsesházát, a Gyémánt Szútrát viszem. - mondta neki a szerzetes - Ha adsz egy kis teát és süteményt, megismertetlek néhány örök igazsággal.
Az öregasszony maga is tudott már egyet, s mást a Gyémánt Szútrából és így felelt:
- Csak erre az egyszerű kérdésre válaszolj, tanult uram! Amikor ezeket a sütiket eszed, a múltbeli, a jelen- , vagy a jövőbeli lelkeddel eszed őket?
A szerzetes zavarba jött. Levette a hátáról a Gyémánt Szútrát és azt kezdte tanulmányozni. Közben rájuk esteledett és az öregasszony összerakodott.
- Te egy bolond egy szerzetes vagy,tényleg! - mondta elmenőben - Az ember a teát és a süteményt a szájával issza és eszi!
Ilyen egyszerű. Nem a bonyolult dolgokban kell keresni az élet értelmét. Ezután úgy éltem, mint Seherezádé az Ezeregyéjszaka meséiből. Ő mindig kitalált valamit, amivel aznap megúszhatta a halált. Csűrte-csavarta a történeteit, és úgy csinálta, hogy soha ne legyen vége, tudja folytatni másnap is. Én is minden reggel kitaláltam valamit, amiért érdemes kikelni az ágyból. Egy idő után aztán már gondolkozni sem kellett ezen. Ment minden, mint a karikacsapás. A csodát láttam mindenben és már egyáltalán nem érdekelt az elmúlás. Mint a légy, amikor beleesett a húsosfazékba és a létől már csaknem megfulladt, így szólt magában: "ettem, ittam és fürödtem, már azt sem bánom ha meghalok". A legnyomorúságosabb helyzetekben is meg kell őriznünk az élet szeretetét. Akkor nézzük, hogy miért is érdemes élni:
Poe apó történetei, Gauguin Édes Álmok című festménye, meg a Bolond Pierrot, Duke Ellington jazz szerzeményei, Portorico rum( kolával), A Napkirály, Ravel Boleroja és Dali lágy órái, valamint Felícia nevetése. Igen! Mindezek itt Indiában jutnak eszembe. Besokalltam a városok mocskától, és mint Rimbaud én is elhagytam Európát. Eljöttem ide Indiába. Nyomor, szenvedés, éhínség, betegségek és veszélyes állatok, valamint elviselhetetlen időjárás. Ez India. Mégis csodálatos, mert itt még van értéke a dolgoknak, van élet. Felícia visszajött hozzám. Milán orvosi állást kapott Baltimore-ban. Elege lett a képzelt betegségeimből. Nyugalomra vágyott. Nem vagyok én hipochonder csak peronoszpórás! Tehetek én erről? Természetesen a valódi ok amiért elmenekült a messzi Amerikába az az, hogy Felícia engem választott. Megváltoztam és most már úgy látom az életet, hogy megéri mellettem lennie. Fantasztikus napokat töltünk itt együtt, sétálunk a tengerparton, sokat nevetünk és az éjszakáink is fenségesek. Felicia és én a közeli falú lakóinak tanítunk mindenfélét. Tudják az Élet egy Pokol, amelynek minden pillanata Csoda.
Elmondok egy viccet. A második világháború vége felé egy személyvonat halad át a lebombázott Németországon. Az egyik fülkéjében egy férfi és egy nő utazik. A férfi folyamatosan tüsszög és minden tüsszentés után előveszi a nadrágjából a farkát és megtörli a zsebkendőjével, majd aztán elrakja. A nő egy ideig tűri, de aztán betelik a pohár és felháborodottan rárivall a férfire:
- Na de uram! Azért ez már sok! Rám is tekintettel lehetne!
- Elnézést kérek - szabadkozik a férfi- de egy különleges betegségben szenvedek. Minden tüsszentés után elélvezek.
- Sajnálom nem tudtam. - hebegi a nő - Na és szed rá valami gyógyszert?
- Igen persze. Borsot!
Valahogy én is így gondolkodtam az életről. Körülöttünk pusztul minden, de azért a borsra nagy szükségünk van. Semmi sem létezik. Ha létezne sem volna megismerhető. Ha létezne és megismerhető volna, az mással úgysem lenne közölhető. Mondja Gorgiac. Ezt a visszaemlékezést is tekintsék valahogy így. Úgy élek, mint a szürrealisták Pompás Hullája. Ez egy játék, amely abból áll, hogy hajtogatott papíron több személy állít össze egy mondatot anélkül, hogy bármelyikük ismerné az előtte elkészült részleteket. Szakítsd le a Napot! Húá!
Mostanság egy visszatérő gondolat foglalkoztat. Vajon van Isten?
A Francia Forradalom után 214 évvel Thermidor 20.-án
Eddig 12 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#18530) | 2010. március 17. 14:57 |
Határozott vagyok! Vagy mégsem? Erről (is) szól ez. Kifejezetten örülök, hogy tetszett. | |
| |
2. Pyrrhusz (#18198) | 2010. február 22. 18:43 |
214ben Louis Cyphre volt a neve.:-)) | |
| |
3. ultraviolet (#18171) | 2010. február 20. 17:10 |
Jó kis kiruccanás volt (világ körüli) elolvasnom. Az ember csak kapkodja a fejét, mint a panorámabuszon. Az utolsó nagy kérdésedre válaszul: Ha 214-et írunk, akkor valszeg nincs, vagy nem úgy hívják. | |
| |
4. Nem Tom (#17992) | 2010. február 15. 19:03 |
ccccc….ccccc természetesen el hisszük, mostanában már sokan panaszkodtak az é- betűkre. Mi lett volna, ha egyetlen lendülettel törlöd a hsz-t aztán visszaírod helyesen. Persze, így ahogy van elég dicséretes. Tamás | |
| |
5. Nem Tom (#17962) | 2010. február 14. 19:33 |
Szia, Lili! Gondolom, ezért aztán a fűszeres polcodon, az oregánótól a kurkumáig minden van. Tamás | |
| |
6. Pyrrhusz (#17927) | 2010. február 13. 17:47 |
természetesen úriember vagyok és ezt sem értem félre.:-)) | |
| |
7. Pyrrhusz (#17923) | 2010. február 13. 11:34 |
valami mást használsz? :-)) | |
| |
8. Pyrrhusz (#17922) | 2010. február 13. 11:34 |
csak kézírással létezett, a költözés közben elkeveredett és csak nemrég találtam meg. Utálok gépelni, és igen is szeretem az áldokumentumot, mint műfajt.(lásd olajfalók) | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#17913). |
|
9. Pyrrhusz (#17921) | 2010. február 13. 11:31 |
csak a nyelvtani hibát javítottam:-)) | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#17912). |
|
10. Nem Tom (#17913) | 2010. február 13. 03:35 |
Kedves, Pyrrhus! Szóval, ezt is megtehetted velünk! Itt már mindent szabad? Mit nem adnék érte, ha most elsüllyedhetnék szégyenedben, de addig is lidércekkel kergetőzöm. :- )) Azért, azt sosem állod meg, hogy valami óriáskamuval be ne tömd az arcunkat. Ha valamiért reinkarnálódnék, ne engedjetek olvasni tanulni! Ja, egyébként tetszett, de ha már két éve meg van, miért nem tetted fel? Vagy csak egy pl. van belőle, és máshol volt? Tamás | |
| |
11. Nem Tom (#17912) | 2010. február 13. 03:35 |
Ha te így akkor, én meg asszondom, hogy Lenin a pánk! (Lenin a punk) Tamás | |
Válasz Pyrrhusz hozzászólására (#17905). |
|
12. Pyrrhusz (#17905) | 2010. február 12. 21:23 |
ATTILA A HUN.:-)) | |
| |
