A szegény én panaszai
Dátum: 2008. április 18. 15:26Műfaj: EgyébCimkék: elmélkedés, gondolat, társadalomkritika, emberek |  |
Jellemzően magyar népszokás a panaszkodás, amikor erőszakosan rátelepszünk bárkire problémáinkkal, hogyha az illető a hogylétünk felöl érdeklődik. A sajnáltatásnak és a "szegény én" attitűdjének tipikus megjelenési formája ez, valamint a magyar társadalom társalgási kultúrálatlanságának bizonyítéka.
Nagyon tipikus párbeszéd zajlott le a minap. Két idősebb nő találkozott a buszon, akik feltehetőleg ismerősök, hiszen amint megpillantották a másikat, szívélyes mosollyal üdvözölték egymást. Leültek egymással szemben, és azon nyomban csicseregni kezdtek:
- Hogy vagy, Marikám?
- Ne is kérdezd, Ilonka... majd' leszakad a derekam!
- Jajj, ne is mondd... nekem meg a lábam fáj rettenetesen...
Tény, hogy a legtöbb (magyar) ember szeret panaszkodni, mintha belénk lenne kódolva, hogy szánakozást és együttérzést kell kiváltanunk a külvilágból. Sajnos az ilyen beszélgetések mindennaposak és inkább nevezhetőek elbeszélésnek egymás mellett, mint aktív társalgásnak. Ilyenkor adva van két ember, akik a saját problémájukat akarják elmondani a másiknak manipulálva annak érzelmeit, hogy együttérzést és sajnálkozást sajtoljanak ki a partnerből, mintha csak megerősítést várna a "mesélő" a saját negatív élményeivel kapcsolatban. Az ilyen találkozások nem jelentenek többet, mint két ember párhuzamos monológját, mivel a másikuk vélt vagy valós problémája fikarcnyit sem érdekli őket, csak az, amit el akarnak mondani. Ebben az esetben nem "velünk beszélgetnek", hanem "nekünk beszélnek".
Az embereknek ez a bosszantó szokása leginkább arra buzdítja a hallgatót, hogy ő maga is hasonló monologizálásba kezdjen, ami véget is vet a társalgásnak.
Mindenek előtt tudatosítani kell önmagunkban, hogy amennyiben mi is élünk ezzel a módszerrel, mi célt próbálunk elérni vele. Érezzük át annak a súlyát, hogy mennyire lehetünk idegesítőek, amikor ily módon próbálunk ráakaszkodni másokra. Ha valaki folyton arról mesél, hogy milyen rettenetes dolgok történnek vele, akkor így próbál a figyelem középpontjába kerülni és egyúttal kikényszeríteni a hallgatóból a kíváncsiságot. És rendszerint ilyenkor a hallgató egy védekezési formaként belekeveredik ebbe a drámába és hasonlóképp ő is felveszi a szegény én szerepét, mintha csak versengeni kívánna a két egó, hogy kinek a rosszabb. Természetesen másokban sokkal könnyebb meglátni ezt a célzatosságot, azonban önmagunkat hajlamosak vagyunk mentesnek tekinteni az efféle praktikáktól. Ezért törekednünk kell, hogy tetten érjük magunkat, ha ilyen módszerhez folyamodunk tudatosítanunk kell azt, hogy megszabaduljunk ettől a tudat alatti beidegződésünktől.
A szokás a következő: én elmondom, te elmondod. A társalgás végeztével viszont kielégítetlennek érzi magát a "szegény én", hiszen noha elmondta a mondandóját, de az egymás mellett elbeszélés következtében a probléma kitárgyalása és a konstruktív megoldásról való beszélgetés elmaradt.
Az ilyen emberek képtelenek empátiát gyakorolni és kizárólag a saját problémájukkal kívánnak törődni, hiszen úgy vélik, hogy mindenki más gondja eltörpül a sajátjával szemben. Illetve önző módon elvárják másoktól, hogy csak és kizárólag vele törődjenek.
Előszeretettel keresik az olyan emberek társaságát, akiknek jól kipanaszolhatják magukat és egy hamis képzettársításként barátnak tekintik a lelki szemetesláda funkcióját betöltőket. Azt viszont nem veszik észre, hogy azért nincs közeli barátjuk, mert mindenki más unja, hogy "az XY folyton csak panaszkodik".
Nehéz a saját gondjaira gyógyírt lelnie annak, aki nem hallgatja meg mások problémáit. Miért? Mert tanulni lehet belőle, hiszen ahogy a mondás is tartja "hülye ember a saját kárából tanul, míg az okos a másokéból".
A jó társalgók képesek aktív kommunikációval fenntartani a beszélgetést és kérdésekkel megbeszéltetni a másikat leásva a probléma gyökeréig. Amikor képesek vagyunk a saját ügyünket félretenni, csak akkor tudunk ténylegesen odafigyelni a másikra. Példával illusztrálva:
- Olyan rossz nekem.
- Nekem is. (nem érdekel)
- Olyan rossz nekem.
- Miért mi a rossz? (érdekel és segíteni szeretnék)
Az igazán mély emberi kapcsolatokban fel sem merül, hogy a beszélgetések csak a panaszkodások szintjén rekednek meg. Igenis, akik fontosak nekünk, azok gondjait hallgassuk meg és igyekezzünk segíteni a megoldásban, hiszen egyrészt mi magunk is tanulhatunk belőle és segíthet elkerülni egy jövőbeli akadályt. Ami még talán ennél is fontosabb élvezhetjük barátaink bizalmát.
Viszont ha valaki csak arra "tart" bennünket, hogy az ügyes-bajos dolgaival megtaláljon minket, de a kölcsönös megértést és meghallgatást megtagadja, azt szembesítsük ezen patológiájával. Ugyanis semmi szükségünk sincs olyan emberekre, akik csak az energiáink és odafigyelésünk kiszivattyúzásában érdekeltek.
Ámde mégis, mielőtt rostálni kezdenénk barátainkat, keressük meg magunkban is a "szegény én" drámáját és fékezzük meg ezt az alapvetően hibás tulajdonságunkat. Hogy tudatosítsuk önmagunkban ezeket a folyamatokat és képesek legyünk megszabadulni tőlük, ahhoz türelem, elszánás és bátorság kell. Hogy valóban őszintén tudjuk vizsgálat alá vonni valódi énünket és életünket.
