A szélmalom utolsó tánca
Dátum: 2008. június 04. 10:08Műfaj: NovellaCimkék: novella |  |
Száraz, júliusi reggel volt. A nap alig bukkant elő a horizonton, az első sugarak melegét már érezte az ember bőre. Korán indultam, hogy elkerüljem a hőséget, de nyilván valóvá vált, hogy nem fog sikerülni. Elhatározásomat azonban nem változtattam meg.
A SZÉLMALOM UTOLSÓ TÁNCA
Száraz, júliusi reggel volt. A nap alig bukkant elő a horizonton, az első sugarak melegét már érezte az ember bőre. Korán indultam, hogy elkerüljem a hőséget, de nyilván valóvá vált, hogy nem fog sikerülni. Elhatározásomat azonban nem változtattam meg.
Minden évben megteszem ezt az utat, mint valami zarándoklatot, a régi szélmalomhoz.
Elindultam
Ép, hogy elhagytam az utolsó házsort, a vibráló levegőben már láttam a malom csúcsát, de tudtam, hogy legalább egy órányi kerekezés után érem csak el gyermekkorom egyik felejthetetlen színhelyét, az omladozó tanyákkal körbe vett szélmalmot.
Útközben kétszer álltam meg kortyolni, a még mindig hűs vízből.
Megérkeztem. Az utolsó pár száz méternek gyalog vágtam neki. Biciklimet egy nyárfához támasztottam.
Az emlékekben való elmerülést segítő, mély csend ülte meg a pusztát.
Egy galagonya bokor ágain szárnyait széttárva piheg egy pacsirta. Az ördögszekér se mozdul, szellőre, szélre, viharra vár. A száraz fű közül egy-egy szöcske ciripelése töri meg a némaságot.
Ingemet kigombolom, hátha megmozdul a levegő és körbe fújja a hátamat. Dől rólam a verejték, a szemembe folyik. Látásom elhomályosul, gondolatban máshol járok.
A múlt képei, hangjai jelennek meg. Hullámzó búzamezők, barna szántás, madárcsicsergés, gyerek zsivaj, lovas kocsik nyikorgása.
A malomból a legkülönbözőbb zajok áradnak ki a lisztfelhőbe burkolódzott ajtón és ablakokon át. Fúj a szél, a vitorlák fáradhatatlanul róják a köröket, a kerekek morogva őrlik a búzát. Vállukon zsákot cipelő emberek, egyet nyögve dobják kocsijukra a lisztes zsákokat.
Mindig a zsákok tetején utaztam és alig vártam, hogy találkozhassam a cimboráimmal.
A malomban útban voltunk az embereknek, így a közeli kanálishoz mentünk és a nádasban játszottunk.
Évek teltek el így. Később, amikor már elszántságunkon kívül, némi testi erővel is rendelkeztünk, egymással versengve cipeltük a zsákokat. Néha a súly alatt összerogyva elestünk és arccal ráhuppantunk a zsákokra. Arcunk, hajunk fehér lett. Ilyenkor nem maradhattak el ugratások.
Mindenki jókedvű volt, még az egyébként mogorva, szikár molnár is jót mulatott.
Egymás után jönnek elő az emlékek, a bőséges és a silány termésű évek emlékei is.
Aztán, egyszer csak új rend következett. A földeket elvették, a malmot államosították…
Megbotlok egy vakondtúrásban. Egyensúlyomat visszanyerve, kitörlöm szememből az izzadságot. Éget a hőség. Egy kis szellőért könyörög a természet.
Furcsa, ismerős zaj üti meg a fülemet. Nyikorog a malom. Feltámadt a szél?
Az ördögszekér nem moccan, a fűszálak továbbra is csak magukban gyönyörködnek a délibáb tükörképében.
Akkor mi ez?
A malom felé fordulok. A vitorlák megmozdultak, de nem a szél késztette őket táncot járni.
Az egyik szakadt vitorla végén, a tengelyre erősítve valami lóg.
Egy élettelen test.
Frissen bokszolt csizmái összekoccannak. Fekete nadrág, fehér ing, cserzett, ráncos arc.
A régi gazda, a molnár az. Visszatért, hogy egy utolsó körre felkérje társát, groteszk díszként lógva e furcsa feszületen.
Az alsó holtponthoz érve csizmája árkot rajzol a homokba, fékezve kissé a halál szította lendületet. Átlendül a túloldalra, lassan vissza, majd megáll.
A malom eljárta utolsó táncát.
A nap átégette a szívem, a torkom izzik, ruhám csupa víz.
Fázom.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
