A Tanárnő
Dátum: 2008. augusztus 31. 09:36Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Amikor megismertem, először nagyon megijedtem, mert azt vettem észre, hogy érzelmi világa, természete nagyon hasonlít az enyémhez. S ez a kijelentésem lehet nagyon bután, vagy naivan hangzik: de fájdalmat éreztem, mert felfedeztem egykori önmagamat az ő személyében...
Az ide-oda cikázó gondolataim zökkentettek ki a megszokott kerékvágásból szobám falai között. Milyen is a megfelelő emberi természet? Hogyan kell jónak lenni? Lehet-e egyáltalán? Azt hiszem, hogy IGEN. Ez rá a megfelelő válasz. S vajon megbecsüljük-e? Én boldog vagyok, hogy még sincs kihalóban az emberi érték: AZ ÉRTÉKES EMBER!
Sok mindenkivel találkoztam életem folyamán, akikhez valamilyen oknál fogva értékes érzelmi szálak fűztek. Egyszer a sorsnak köszönhetően megismertem valakit. Türelmes, jószívű, segítőkész, mindig mosolygó tanárnő volt, aki minket, nebulókat igyekezett tanítani. Amikor elkezdtünk órán hangoskodni, akkor sohasem kiabált velünk, hanem félbeszakította mondanivalóját és megvárta, hogy csendbe legyünk. Ha pedig beszélgettünk egymással, akkor sem szólt ránk (csak ritkán általánosságban), hanem felszólította az aktuális feladat megoldására a beszélgető embert. Egyszer (többször is) előfordult, hogy nem fogott az alkoholos filc a táblára, amiért tanárnő picit „idegesebb” lett. Erre egyik osztálytársunk a következőket reagálta: ,,Tanárnő, ezt ne mondja már, hogy egy tollra ideges mi ránk meg nem…?!” Nevettünk… Mindig a pozitív dolgokat helyezte előtérbe. Ha valamit nem tudtunk, akkor nem azzal kezdte, hogy miben vannak hiányosságok, hanem azzal, hogy nagyon ügyesek voltunk, de itt meg ott picit javítanunk kellene. Máskor pedig, ha valaki hangosabban, kissé ingerültebben kérdezett vissza, akkor sosem vitatkozott, hanem elnézést kért azért, amiért esetleg rosszul hallotta a dolgokat. Pedig feltételezem tisztában volt vele, hogy igaza volt, csak egy intelligens ember sohasem vitatkozik. Talán azért ilyen jó tanár Ő, mert ,,lesüllyedt” a MI, tanulói szintünkre, s ettől vált olyan emberközelivé. Nagyon értékes ember. Sajnos túlságosan is szívén viselte a tudásunkat, vagy inkább a nem tanulásunkat. Volt alkalmam azt is látnom, amikor szomorúan kínlódott velünk az órán. Teljesen magára vette azt, hogy nem ment nekünk a feladat, holott a mi hibánkból adódóan akadtak a hiányosságok: az el nem készült házi feladatok és a meg nem tanult mondatok miatt. Kifejezetten jó tanár, a többiek véleménye szerint is, így már csak ezért is fel kellett volna jól készülnünk, mert tényleg lelkiismeretesen bajlódott velünk. Nem ezt érdemelte, ahogy akkor viselkedtünk. Mivel nem egy haragtartó személy, így másnapra már nyoma sem volt rajta az előző napi rossz dolgok hatásainak.
Amikor megismertem, először nagyon megijedtem, mert azt vettem észre, hogy érzelmi világa, természete nagyon hasonlít az enyémhez. S ez a kijelentésem lehet nagyon bután, vagy naivan hangzik: de fájdalmat éreztem, mert felfedeztem egykori önmagamat az ő személyében, aki két évvel ezelőtt én voltam. S az a részem már nem élt bennem, de így, hogy láttam másban a jóságot, mégis hiányzott. Mindig a legegyszerűbb emberek álltak a legközelebb szívemhez. Tisztaságukért, őszinteségükért, egyszerűségükért.
Amikor csendes visszahúzódó voltam, mindig átgázoltak rajtam. Azután ,,erősebbé” váltam, s akkor elértem ugyan dolgokat, de hiányzik az a régi részem (=énem). Többször tettem azt a kijelentést, hogy rendben van, többé nem érzek, és mindenkin keresztül gázolok, mert csak ezen emberi tulajdonságoknak van értéke a mai érzelemmentes, pénz centrikus világban. S azt is megtanultam, hogy a becsület filléres kosz. Nem tudtam betartani a magamnak tett ígéreteket, fogadalmakat. Akkor, az nem én lennék. És amikor láttam újra a jóságot másban, megrémített. Külső szemlélőként kellett ráébrednem arra, hogy hiányzik magamból az a régi énem, amit egy ideje nem volt szabad a felszínre hoznom. Nem mertem (=bírtam) szeretni (már) most. S talán megbántottam másokat ezzel a viselkedésformával, főleg azokat, akik közel álltak szívemhez...
Egyszer emlékszem, hogy vércukrom miatt rosszul lettem órán, s azonnal megkaptam a segítséget. Sietett és ott termett egy doboz kockacukorral.
Egyik felelés élménye ma is élénken él emlékeim között. Kiszólított a táblához, hogy mondjam el a beszámolómat. Mivel le is lehetett ülni egy székre a táblánál, így én éltem a lehetőséggel. Megfogtam a széket és elhúztam jó messzire tőle, majd helyet foglaltam. Nevetés tört ki az osztályteremben. Én mosolyogtam ugyan kifelé, de befelé bánatos voltam. Láttam a tanár arcán, hogy fájdalmat okoztam a ,,nagy távolságommal”. Nem tudta mire vélni a viselkedésemet. Bántott ugyan a lelkiismeret, hogy esetleg megbántottam a másikat, de nem bírom elviselni az emberek közelségét, szeretetét, máskor bántó viselkedését. Úgy éreztem, hogy akik életem folyamán közel kerültek hozzám érzelmileg, azokat az élet vihara mindig elsodort tőlem távolra. Ezért KELL megtartanom a kellő távolságot minden emberrel szemben, mert akkor nem sérülhetek meg sohasem. Azt is megtanultam, hogy az életben maradáshoz nem szabad érzékenynek lennem, ezért érzéketlen fadarabként, gondolataimba mélyedve ültem ott a széken. Neki kezdtem a mondandómnak, és pár mondat elmondása után megálltam. Lefagyott a szoftver a fejemben, megszakadt az a gondolatsor, mellyel éppen birkóztam, hogyan tudnám szavakba önteni. Nem vagyok a szavak embere. Mindenféle rossz volt bennem. Az egészet egy filmszakadáshoz tudnám hasonlítani. Láttam a gondolataimat képekben, de egyszer csak nagy feketeség keletkezett fejemben. Nem hallottam hangokat. Figyeltem a tanár mozgó száját, de semmi nem jutott el belőle hozzám. Itt nem arról van szó, hogy nem értettem a szavait, hanem arról, hogy egyáltalán nem hallottam semmit sem. Majd távolról elkezdtem hangokat hallani a fejemben, barlangszerűen visszhangozva:
,,nem értesz semmihez…, egy munkanélküli senki…!, nem vagy jó…, nem vagy okos…, magányos vagy…, vannak-e barátaid…?, senki nem szeret… Miért akarsz mindig első lenni? Miért akarod, hogy ezért megutáljanak? Amikor első lettél csak barátod lett kevesebb!” – anyám szavait hallottam a fülemben. S eközben szívemben a magány deliráló fájdalmát éreztem.
,,Buta vagyok, nem tudom megcsinálni, semmire nem vagyok jó… Nem és nem és nem…, de amikor oly sokat hallja az ember, akkor egy idő után már el is hiszi. Igen én buta vagyok. Nekem semmi nem sikerülhet.”
– Erika!, szólalj meg! Csak egy igennel vagy egy nemmel felelj a kérdéseimre! – ekkor már előttem guggolva kérlelt szépen. Eltűnt a NAGY távolság, amit én pár perccel ezelőtt kiépítettem magam és ő (=emberek) közötte. Az volt a rossz, hogy mivel én széken ültem, nem tudtam meghátrálni, mint ő, az előző tanulónál, aki túl közel ült le, vele szemben. Ő akkor hátrafelé lépdelt mosolyogva. Én széken ülve nem tehettem. Szerettem volna felugrani, elszaladni, de megbénultam. Végig néztem a sok, körmölő osztálytársaimon, akik most kivételesen mély hallgatásba burkolózva oldották meg a kiadott feladataikat.
– Biztos nagyon rossz neked, de kérlek, szólalj meg! Nem vagy buta, de ha nem beszélsz, nem tudok segíteni. A vizsgán is meg kell tudnod szólalni. Most azt látom rajtad, hogy legszívesebben felugranál és elmenekülnél, visszamennél a helyedre, de nem fogom ezt megengedni. Szeretnék segíteni neked. Látom a szemeiden, hogy mindjárt elsírod magad. Ahogy ezt mondta az ő arca is elszomorodott, (testbeszéd nyelvén) ,,tükrözte” az én arcomat. Szerettem volna elrohanni, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam megszólalni, miközben ő hangosan mondta gondolataimat, érzéseimet, ami éppen a lelkemben zajlott.
– Én ilyen vagyok, de a vizsgáim jól szoktak sikerülni, mert a stressz mindent kihoz az emberből. Ott majd sikerülni fog. Nem vagyok buta… (?!) Nem vagyok az – feleltem.
Milyen is vagyok? Annyiszor megkaptam már, hogy túl érzékeny, naiv, meg, hogy az emberek nem így gondolkodnak, ahogy én. Borzasztóan fájt az-az egyszer elhangzó kijelentés, hogy én legalább húsz évre le vagyok maradva érzelmileg. Megéri-e jónak, tisztának lenni? Maradni? S miért okoz ösztönösen örömet a többieknek, hogyha bánatot, fájdalmat láthatnak a jószívű emberek szemébe? Miért érzik hatalmasabbnak magukat velünk szemben? Egyszer egy kilencven éves földrajz szakos iskolaigazgató bácsi munkám során a következő kijelentést tette halálos ágyánál: ,,Magát sok csalódás fogja érni az életben, mert túl érzékeny ember!” Igaza volt, mint ahogy másoknak is. ,,Te túl jó vagy” – mondták sokan. Milyen is VOLT jónak lennem? A választ a néma csönd felelte szívemben.
Meztelennek éreztem magam az osztályteremben. Csupasz voltam, mert bele láttak a gondolataimba, lelkembe. Más részről túl közel voltak mellettem, s ez megrémített. A hétköznapi-társalgási életben, a társadalmi zóna másfél méterénél beljebb, ritkán engedek magamhoz közel embereket! Minél távolabb ülök/állok/vagyok a másiktól, annál jobb nekem. És érzelmileg is ezt érzem! Ha megszeretünk valakit, akkor el is kell tudni engedni. Én nem tudom. Ezért nem szeretek, s nem csalódom. A magány társaságában nem kell beszélni, megmagyarázni dolgokat és szeretni. Nem kedvemre való az, amikor állnak velem szemben és néznek bele az arcomba. És a szemkontaktust sem kerestem soha, hanem mindig megtalált az. Nehéz úgy valakihez beszélnem, hogy közben nézem a szemeit. Mert minden a másik arcára van írva és látom szemeiben a beszédem hatására jelentkező gondolatait, érzéseit, ami miatt esetleg elkalandoznak, megbénulnak szavaim. Hiába mondta azt, hogy személytelen, ha nem nézek szemébe feleléskor s, hogy úgy érzi bajom van vele, akkor sem ment. Aki számomra nem fontos annak könnyebb a szemébe néznem, mert nem számít az érzése, véleménye. S ezáltal nem bénulok le beszélgetéskor. Figyelni a feleletemre s még a másikban zajló érzésekre?! Üres voltam és egy nagy fekete gödör tátongott szívemben. Nem akarom, hogy szeressenek. Nem szeretek beszélni, de írni jó, mert nem nézik közben az arcomat, és én sem látom a másikat, meg nincsenek annyira intenzíven jelen az érzelmek. Csak halkan, mélyen a szívben!!!
– Legalább mondj valamit!
Ekkor felcsendültek gondolataimban Antoine De Saint-Exupérytől A kis herceg sorai:
,,Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”
– Kérlek, ne haragudj rám, amiért nem tudom, de otthon még ment. Többször is felmondtam.
– Nem haragszom, csak rossz nekem, hogy nem mondasz semmit. Segíteni szeretnék.
– Minden elsötétült és semmi nem jutott eszembe, de ezt nem értheted meg – kezdtem bele gondolataim szavakba formálásába.
Ültem magam elé meredve, miközben eszembe jutottak volt főnököm útravalóul szolgáló biztató sorai, melyek képtelenek voltak most rajtam segíteni: ,,Kívánom, hogy mindazt a jót és szépet, kedvességet és tehetséget, amely Önben, a lelke mélyén rejtőzik az élet viharai segítse a felszínre törni…” És kolléganőm anyáskodó szeretete. Másik kedves, tiszteletre méltó munkatárs gondolatai: ,,Az élet bonyolult, de soha nem szabad elcsüggedni, küzdeni kell a szebb napokért. Erről engem leginkább Erika győzött meg…” A mindenhonnan könnyes szemekkel történő elbúcsúzások, ölelések. Igen, sírtak ŐK, ahonnan eljöttem. Emberek. Életek. Sorsok. S egy kutya. Igen, még a kutya is. S A MÚLT.
,,I was Pandy Hospital’s child…”
Aztán láttam magamat ismét az osztályteremben. Tanárnő mosolygott kedvesen, vigasztalóan. És a régi énem – a mostani szeretetet megtagadó énjével szemben – a következő sorokat diktálta gondolataimban.
,,I like it, when people love me…
I want to see a lot of happy people, so I usually smile, but sometimes my soul cries…”
– Megverlek – felelte. Már korábban egyszer mondta nekem, amikor nem tudtam megoldani az egyik feladatot, de akkor mosolyogtam, mert mosollyal a szeme sarkában közölte kedvesen. Egy légynek sem tudna ártani. Ezért volt vicces a kijelentése.
,,…Teacher!, az emberi jóság tanítható? Kérlek, tanítsd meg azt is nekünk!”
Felnőtt fejjel gyermekként sírtam odabent a lelkemben. Úgy éreztem, hogy igazán senki nem érthet meg, még ő sem. Én azért akartam azt a távolságot a székkel ott az órán, mert nincs szükségem emberi közelségre! Azonban nem akartam másnak bánatot okozni. Ó bárcsak lehetne érzelmek nélkül élni. Szomorú voltam, de úgy éreztem, hogy életemben először IGAZÁN foglalkoztak velem. Vágytam volna egy vigasztaló ölelésre, szeretetre s arra, hogy bárcsak ilyen természete lenne valakinek a családunkban! Igen KELL és TUDJUK megbecsülni az ilyen emberi értékeket, amit Ő is képvisel, mert szükség van rájuk! Talán akkor újra visszaköltözhet belém a régi, valódi önmagam. Köszönöm tanárnő.
,,My life writes my short stories…!”
http://www.freeweb.hu/kepzeldel/11tartalom/65.htm
&
http://mek.oszk.hu/06500/06569/
