Atom - egy pusztulás meséje
Dátum: 2008. április 20. 17:34Műfaj: NovellaCimkék: fikció |  |
Egy ember utolsó órái, aki részt vesz az atomrakéták kilövésével. Talán így kezdődik majd az atomháború, a Föld pusztulása. Valaki megnyom egy gombot és nincs többé semmi...
Az utolsó korty vízét itta meg, nem maradt több. Étlen még csak kibírta volna egy ideig, de víz nélkül hamarosan meghal ő is.
De miért is maradna életben? Rajta kívül nincs már senki a bázison. Talán a világon sem. Fogalma sincs arról, mi lehet a helyzet odakint, távolabb a bunkertól. Vajon maradt-e élő ember, vagy mindenki elpusztult.
Időnként leadott egy-egy rádióadást, hátha kapcsolatba kerül valakivel, de nem jelentkezett senki. A tisztikarból már csak ő élt. Betegség, gyilkosság, öngyilkosság. A bezártság megvadította őket és elborította az elméjüket. Az elmúlt egy év elég volt ahhoz, hogy a legkitartóbb és leghűbb embere is belássa mekkora bűnt követtek el. A tudat, a felismerés, és a tettük súlya a halálba hajszolta mindet.
Nehezen vette a levegőt, legyengült, elvánszorgott az irodájáig. Az íróasztala fiókjában őrzött egy kis üveg brandyt, kizárólag valami jeles alkalomra, most felbontotta.
A gondolat, hogy már nincs jelesebb alkalom a saját halálánál groteszk mosolyt csalt az arcára, felhajtotta a brandyt. Van választása. A Magnum a fiókban hevert, csak meg kell húzni a ravaszt és méltósággal halhat meg. Hangosan felkacagott a gondolatra.
Neki már nincs méltósága. Egy gombnyomással elindította a lemezjátszót, dúdolni kezdte a felcsendülő dalt…
- Who wants live forever…who wants live forever… - suttogta – Én biztosan nem…
Háborúban álltak, magától az elnöktől jött a parancs, a vezérkar java része is támogatta. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy valami olyat tesznek, ami visszafordíthatatlan. De nem gondolták, hogy a pusztulás ekkora lesz.
A rakétákat egy nap alatt felszerelték az atomtöltetekkel, majd célra állították őket. Az elnök asztalán ott várakozott az aktatáska a kis piros gombbal.
Akkor arra gondolt, milyen jó érzés lehet mindent uralni. Tudni, hogy a kezében van százezrek sorsa. Nem gondolt rá, hogy milyen következmények lesznek, elfogta a háború vérgőzös izgalma. Megkezdték a lakosság tájékoztatását, természetesen csak annyit szivárogtattak ki, amennyi szükséges volt a harci kedv felélesztéséhez, de még nem keltett pánikot.
Nem mondták el nekik, hogy sokan közülük elpusztulnak majd. De a háborúnak vannak ártatlan áldozatai, a lényeg az, hogy az ő családja biztonságban lesz. A feleségét és a gyerekét a bunkerhez rendelte.
Csupán egy hét és vége a háborús helyzetnek. Lesznek veszteségek, de ő katona. Pontosan tudja, hogy kellenek a veszteségek. Tét nélkül nincs győzelem.
Erőszakkal nem gondolt emberekre, nevekre, arcokra. Csak arra, hogy pár ember élete árán megmentheti a hazáját, benne több millió polgárral.
Egy keddi nap jött a parancs. A rakéták indítását másnap déli tizenkettőre időzítették. Felhívta a feleségét, hogy azonnal induljanak, másnap reggelre kellett volna megérkezniük.
Igyekezett mindent gördülékenyen intézni, este az utolsó vezérkari ülésre felkészülten kellett mennie.
Nem voltak friss híreik, az ellenséges országban mintha mélységes csend uralkodott volna. Nem volt katonai készülődés, nem volt semmi. És ők nem is gyanakodtak.
Az a szerda csodálatos nyári nap volt, valahogy sosem látta még ilyen gyönyörűnek a környező erdőt. Csak az aggasztotta, hogy a felesége nem érkezett meg reggel. Kilenckor már dühödten hívogatta a mobilját, de semmi. Ki volt kapcsolva. Néhány telefon után megtudta, hogy már elindultak otthonról.
Ideérnek! – nyugtatta magát. Nem lehet más. Tizenegykor nem tehetett mást, be kellett mennie a parancsnoki szobába az utolsó előkészületeket megtenni.
A bunker körbe volt véve kamerákkal. Minden egyes négyzetcentimétert látott a monitorokon, folyamatosan az utat kémlelte, de a terpjáró nem tűnt fel.
Fél tizenkettőkor megjött az elnöki parancs, a rakétasilók tetejét felnyitották. Már csak arra tudott gondolni, hogy a felesége átugrott az anyósához és azért nem ért ide.
Nincs miért aggódni, hiszen a rakéták kilövése szinte veszélytelen. Valami mégis vasmarokkal szorította a szívét, ilyet sosem érzett azelőtt.
Déli tizenkettőkor az elnök megnyomta a kis piros gombot, a rakéták kioldószerkezetei megkezdték a visszaszámlálást.
Az asztalán ekkor megcsörrent a telefon, a légierő parancsnoka volt az, közölte, hogy az ellenséges területről fellőttek három nagy hatósugarú rakétát. Feltehetőleg atomtöltettel.
Kiejtette a kezéből a telefont. Első gondolata a felesége volt és a két kislánya, majd a többi ártatlan ember.
- Mit tettünk? – nyögte. – Mit tettünk?!
A következő tizenkét percet szinte néma csöndben töltötték, néhányan sírtak, volt, aki imádkozott.
A kamera rendszereken keresztül követték figyelemmel az első becsapódást, amig a lökéshullám el nem pusztította őket.
A csend irtózatos volt, elment az áram, a tartalék generátorok lassan keltek életre.
Azon a napon elpusztították a világot egyetlen gombnyomással. Legalább négy ballasztikus rakéta robbant fel, elszabadítva a földön az atom poklot. A lökés hullámok mindent és mindenkit elpusztítottak. A forróság hamuvá változtatta az élőlényeket egyetlen perc alatt. A pusztulás felfoghatatlan volt, csak sejteni lehetett.
Néhány hét halálos apátia után megkezdődött az örjöngés. A katonák egymás torkának ugrottak, néhányan a felszínre akartak menni, utolsó szalmaszálként kapaszkodva a reménybe : talán még megmenthetnek valakit.
De nem volt és nincs remény. A Földet a pokollal tették egyenlővé.
Ahogy ott ült símogatva a fegyver hűvös markolatát eszébe jutottak a lányai. Gyönyörűek voltak, mosolygósak, akár a felesége.
Most is hallja a hangjukat, ahogy hívogatják. Itt az idő, hogy megkeresse őket. A lejátszó épp a dal utolsó akordját játszotta, amikor a halántékához nyomta a fegyvercsövet. Nem remegett a keze. A dörrenés még sokáig visszhangzott az üres falak között.
Több ezer kilométerre a bunkertől egy kislány nevetése csendült, ahogy a macskájával játszott. Bár sokan elpusztultak, milliók. Mégis maradt a Földnek olyan szeglete, ahol a sugárzás nem volt olyan halálos. Voltak túlélők, akik újra élettel tölthették meg a világot.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#15974) | 2009. december 17. 20:13 |
-Nem, nem Dimitrij!.. Dr. Strangelove magyar kiadásban. Valaki megnyomhatná már azt a bizonyos gombot...:-)) | |
| |
