Az ajánlás - két szerelem története (film)
Dátum: 2008. április 30. 12:05Műfaj: EgyébCimkék: film, történelem, nácizmus, global, költészet, párizs |  |
A színhely: Párizs. 2001 nyara. Borongós, szürkés-barna idő, késô délután. Egy férfi sétál a Szajna-parton. Körülbelül 30-40 éves, hosszú hajat és szakállt visel, valamint farmert és egy csíkos, közel-keleti eredetű kardigánt.
Vele szemben a Louvre, a Samaritaine-áruház roppant épülete, és a Pont-Neuf, háta mögött az Orsay-múzeum, amelyhez hatalmas sor áll. Valahonnan elárvult szaxofonszó hallatszik, amely áthatol a közlekedési zajokon, de a zenészt nem látjuk.
A folyó felsô kőperemén két férfi kergeti egymást, az egyik azt játssza, hogy leugrik, a másik erőnek erejével vissza akarja tartani. Az egyik elegáns, kifinomult úriembernek tűnik, a másik simlissapkás, mintha a 30-as évek francia realista filmjeibôl került volna ide. Odébb egy csaknem teljesen kopaszra nyírt, tetovált lány kerékpározik, nyakában legalább féltucat különbözô színű és formájú dögcédula, a II. világháborús SS-mintától az Öböl-háborúsig. Egy utcai festô hatalmas, giccses Jézus-portrét fest a kőre: “Mit ér, ha a tiéd a világ
És egy hangot, amely Baudelaire versét szavalja, az Utazást.
“Van, akit futni készt megútált hona szennye
van, kit bölcsője zord titka űz s van olyan
ki csillagot figyelt s behullt egy női szembe
s most vészes illatú Circéjétől rohan
hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány
fut és teret iszik, fényt s égi parázst
húsába jég harap s a réz nap, rája forrván
lassan lemossa majd arcán a csókmarást
De az igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek s szívük mint léggömb ring odább
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva miért: Tovább!”
(Tóth Árpád fordítása, külföldi változatban természetesen franciául hangzik el)
2.
A férfi az egyik könyvárushoz, bouquiniste-hez ér. A standnál mesebeli lány, kötött kabátban, fekete svájci sapkában, arca úgy kipirosítva, mint a XX. század eleji gyerekkönyvek kislányfiguráinak. Még ujjnélküli csipkés kesztyûje is e korra utal. Fél szemmel a potenciális vevőkre figyel, de közben egykedvűen kötöget.
Hősünk még nem döntötte el, hogy a lány, vagy a könyvek érdeklik-e jobban. Végül, csak úgy találomra turkálni kezd a könyvek, régi folyóiratok, újságok között.
A stand egyik oldaláról nylonba csomagolva 1939 és 1944 közötti újságok, a II.világháború kitörésétôl a kapituláción át Párizs felszabadulásáig. Charles De Gaulle, Leclerc tábornok
A férfi háttal áll nekünk, csak a hangját halljuk.
“A nevem László. Mint
Újságíró vagyok. Hírügynökségi tudósító. Egyelőre ideiglenes megbizatással. De még nem tudom, hazamegyek-e. Amikor felszálltam Budapesten a repülôgépre, úgy éreztem, mintha börtön, vagy valami még rosszabb elől menekülnék. Pedig nem követtem el semmit. Csupán elhittem, hogy szabad országban élek. Mint ahogyan tíz évvel korábban azt akarták elhitetni velem, hogy addig egy rab nemzet polgára voltam. Most már végképp nem tudom, mi voltam akkor, és mi vagyok most. Mintha mostanában a gyûlölet lenne úrrá az embereken és egyre többekrôl érzem: valósággal élvezi, ha másokat gyűlölhet.
Júliushoz képest igen hűvös itt az idô. A Szajna olyan hideg lehet, hogy még a dinnyehéj is búvárruháért esedezne. Mégis van valami a levegőben, ami a felhevít. Pedig itt nem várt senki. Talán csak a képzelet, azoknak a Lászlóknak útjai, akik erre jártak 40, 60 évvel ezelôtt és ugyanúgy kerestek valami megfoghatatlant, mint én.
Napközben lapokat bújok, tv-hiradókat nézek, sajtótájékoztatókra járok, bele-belebotlom kis bűnügyekbe, tüntetésekbe, néha az internet is üzen. Aztán estefelé elindulok a városban, többnyire cél nélkül és mindig kilyukadok valami ihletett helyen. Mint most is.”
László az egyik polc aljáról kihúz egy több évtizedes, díszes gerincû verseskötetet. Emiatt csaknem ledől az egész rakomány, a kötögető lány felugrik, némileg rosszalló mosollyal rakja helyre a könyveket. László is segít neki, egy pillanatra megfogja a lány kezét, de nincsen benne semmi kihívás, vagy tolakodás.
A szaxofonszó még mindig hallatszik, de közben elnyomja egy afrikai dobokkal vegyes kiabálás. Feketék vonulnak el a háttérben, legalizálni kívánják bevándorló státuszukat, nem akarnak többé “papír-nélküliek” lenni. Tüntetésük egyszerre tiltakozás és népünnepély.
László a könyvet forgatja. Egy Baudelaire-kötet, 30-as évekbeli kiadás. Ahogyan belelapoz, észrevesz egy francia nyelvû ajánlást: “Á Brigitte, de László affectueusement pour les derniéres belles journées de
A férfi hol a könyvet nézi, hol a régi újságokat, amelyek éppen ezekről a tragikus napokról szólnak. Lászlónak olyan érzése támad, mintha az eladó lány azóta itt lenne, és őrízné ezt a könyvet. A film színei is archaikusra váltanak, mintha valóban 1940-et írnánk. Egy mai rendőrautó szirénáját halljuk, de akár lehetne bombázás elôtti riadó is.
- Hogyan került hozzád ez a könyv? - kérdezi László a lányt. (A párbeszéd franciául zajlik).
A lány biggyeszt egyet, vállat von.
- Nem tudom, biztosan mindegyik könyvnek megvan a maga története, annyian jártak ide venni is, eladni is. Már nagyszüleimnek is itt volt a standja. Csak a megszállás alatt zártak be, de a könyveket gondosan megőrízték. Imádták a betűket, a költészetet.
László beleolvas itt-ott a kötetbe, de csak magában idézi a sorokat. Ránéz a hátsó borítóra: 300 frank. Meglehetősen drága. A férfi fogja és óvatosan visszateszi a többi közé, kissé elrejtve, hogy ne találják meg olyan könnyen.
- Visszajövök - mondja a lánynak. A lány elmosolyodik, mint aki nem hiszi.
3.
A férfi a Cité metróaluljáróban. Olyan, mint egy félelmetes hajófenék, mondjuk a Titanicé, de lehet, hogy a “Bolondok hajójáé”. Emlékeztet ugyanakkor egy bunkerre is. A peron tele XX. század közepi kandeláberekkel. A metró alagútja félelmetesen tátog. Lépteket, zakatolásukat hallunk, árnyak látszanak, akár emberek is lehetnek, ellenállók, menekülôk, vagy mai csövesek.
Egy fiatalember egy hatalmas kürtöt fúj, hasonlít a himalájai és a svájci havasi kürtökre is, de teljesen elektronikus hangokat ad ki. Az érkező metró és egy harmonika-banda hangja elnyomja.
4.
László otthon a tudósítói lakásban. Ül kissé fáradtan elterpeszkedve egy bőr ülőgarnitúrán, teázik, és közben kapcsolgatja a tv-t. Elôször valami 60-as évekbeli tv-show részleteit mutatják, talán az Ed Sullivant, aztán bevágnak egy német zenekart, amely keresztény skinhead-zenét játszik, és jelszavuk “halleluja, oi-oi-oi”. A következô csatornán a francia repülős hősöket mutatják, Blériot-t, Mermozt, Saint-Exupéryt, (nincs idézet a Kis Hercegbôl, legfeljebb az Éjszakai repülésbôl, vagy a Levél egy túszhoz-ból!), majd jön néhány képsor a Tour de France-ból, végül pedig egy genovai tudósítás arról, hogy a helyi hatóságok készülnek a G8 csúcstalálkozóra és a göteborgi EU-csúcs tapasztalaiból kiindulva minden eddiginél nagyobb lesz a rendôri biztosítás, és egyetlen antiglobalizáció-ellenes tüntetôt sem engednek az állam- és kormányfôk közelébe. László kissé kedvetlenül kapcsolgat tovább, egy pillanatra látható valami ötödrangú pornofilm, amely egy börtönben játszódik, majd Orson Wellest látjuk bûvész-varázsló szerepben.
Kintrôl Bob Marley zenéje hallatszik: Buffalo Soldier.
László kinéz az erkélyen, a szomszéd ház egyik erkélyén buli van, több színes pólós lány táncol, és valami furcsa fény villog, mintha jeleket adnának a magyar férfinak. Ô is villogtat kettôt a szoba lámpájával, de aztán nem folytatja a játékot.
Mielôtt lefekszik, egy magyar internet-oldalra kapcsol számítógépén. Egy pillanatra felvillan egy szó a képernyôn: “idegenszívûek”.
5.
Másnap.
László egy utcai kenyeresnél, az egyik eladó egy arab férfi, mellette egy nagyon szép szôke hajú lány áll, csak éppen az ajkán és a szája alatt lévô piercing riasztja el őt. Kettétöri a baguette-et és a morzsák után kap.
Egy szürke hajú, mocskos, szakállas figura műanyag flaskával kezében kiszúrja őt és felemeli butykosát.
- Egészségedre, szôrös - mondja, és meghúzza borát.
László újságot vásárol, alig férnek el a lapok a válltáskájába, a metró felé indul, és a bejáratnál látja a csavargót, amint a földön fekszik és hullamereven alszik, de italát akkor is magához szorítja.
6.
A Montmarte-on, kora esti órákban. László a legmeredekebb lépcsőn kapaszkodik fel. Egy filmtrükk: fekete-fehérben alulról látjuk, amint újra és újra megteszi ugyanazokat a lépcsôfokokat, mint René Clair: Felvonásköz címû filmjének idôs asszonya.
7.
A
László az egyik sarokban ül, elôtte a Pernod nevû francia ánizspálinka. Régi plakátok, festmények, legalább ötven évesek, kivéve egyetlent, amelyen egy huncutul mosolygó fekete hajú lány látható: Audrey Tautou, az Amélie Poulain fôszereplôje. Arcokat figyel, párokat, törzsvendégnek tűnő iszákosokat, betévedő turistákat, egyedül lévő lányokat, fehéreket és feketéket, barátnőket, akik isznak, kávéznak, levelet írnak, telefonálnak, kuncognak, néha összeakad a tekintetük Lászlóéval.
László hangja.
Mondtam már, hogy mitomán vagyok? Nem szégyellem, szeretem elvarázsolni magamat olyan világban, amelyben nem éltem, vagy amelyik soha nem létezett. Pernod-t iszom, mint Maigret felügyelô, lesem az ajtót, hátha beesik néhány dekadens költő és festő, no nem a maiak, azokból van itt most is elég. És akkor egy-egy pillanatra én is bekerülök oda, mintha csak belépnék egy moziképbe, hogy aztán azt a snittet hordozzam magamban éveken át. Zavaros vagyok, és irreális, mondják rám néha. De nem mindig jó belegondolni abba, hogy ki is vagyok tulajdonképpen....
8.
Fent a
László egy gitárhang irányába veszi az útját.
Egy magas, szőke, nyulánk, fehérbőrű, farmeros, fehér pólós, húsz-huszonöt év körüli lány akusztikus gitáron játszik és énekel. Telt, mégis tisztán csengő a hangja, egy kicsit Joan Baezre emlékeztet az éneke. Talán azért is, mert László a Joe Hillre ér oda hozzá.
Szemük azonnal találkozik, pedig elég sokan állják körül a lányt. A lány belefog Pete Seeger Where Have All The Flowers Gone-jába, amelyet Marlene Dietrich tett világhírűvé. A szöveget angolul énekli, de van egy enyhe akcentusa. Az utolsó versszak már németül hangzik el.
A dal alatt László és a lány végig egymást nézik. László zavartan vesz elô egy tízfrankost, hogy a kinyitott gitártokba dobja. A lány csak mosolyogva bólint köszönetképpen és már bele is fog az It’s All Over Now Babe Blue-ba. László azonban búcsút int neki és elindul lefelé a hegyrôl. A lány hangja még kíséri egy darabig.
9.
László egy metrókocsiban. Hangos balkáni család, egy cowboy-kalapos fickó, gitárral, csizmával és a Három testőr ifjúsági változatát olvassa. Egy szétivott arcú fiatal koldul egy frankot mindenkitôl, László kettőt ad neki. Az egyik állomáson a hangosbeszélőn bemondják: vigyázzanak a zsebtolvajokra, miközben a rendőrök cigánygyerekeket motoznak.
László hangja.
“Megőrülök az utcai muzsikusokért. Egyszer Budapesten még a barátnőmet is otthagytam, amikor két amerikai srác elkezdett Neil Youngot nyomni a Halászbástyán. Én is énekeltem velük egy kicsit. Nem is tudom, miért nem maradtam most fenn tovább. Pedig nekem énekelt, azonnal fogtam a hullámait. Lehet, hogy ő is csak egy egyszeri , soha vissza nem térő villanás lesz. De ezek talán a legfontosabbak az életben.”
10.
László fekszik az ágyán, fülel, mintha hangokat hallana. Leoltja a villanyt, majd egy pillanatra felgyújtja, megnézi számítógépén az e-mailbox-ot. Az egyik levél így szól: "Jobb, ha nem térsz haza". A másik levél:"Szeretnék könnycsepp lenni a szemedben". Egy olasz internetes újság címlapján öles betükkel mutatják be, hogyan készülnek a rendőrök és a rohamosztagok a
tüntetők megfékezésére, és az egyik alcím így hangzik: g8=68?
A férfi rosszkedvűen kapcsolja ki a gépet.
11.
Álomképek. Fekete-fehérben, vagy a fekete-fehér és a színes közötti átúszó árnyalat. Hatalmas, kihalt pályaudvar, madártávlatból. Csapódások hallatszanak, majd kezeket látunk, amelyek gépies, futószalagra valómozdulatokkal zárnak be tehervagonokat. Aztán egy másik pályaudvart, ahol embereket ráncigálnak le rendes személyvonatokról. A kocsik között fut egy fiatal férfi, egy másik vágány mellett egy fiatal nő, nem tudni, hogy üldözik-e ôket, vagy pedig egymást keresik. A nő hasonlít a bazilika elôtt látott énekes lányra, de a férfi nem hasonlít Lászlóra. Háttérzene nincs, de közben a következô
verssorokat halljuk:
"Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak:
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S ha úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt: ma ôsz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás"
(Baudelaire: Ôszi ének, ford: Szabó Lôrinc)
12.
Ismét egy vonatot látunk, amely egy békés tájon zakatol. Valahol Franciaországban vagyunk,
egymás gondolatait. A vonat folyosóján francia katonák haladnak el, nevetgélve, kissé ittasan, és az "Éljen a szabadság" (Á nous la liberté) című kuplét éneklik René Clair azonos című filmjébôl. Az egyik katona odanyomja az arcát a kupé ablakára, valami megjegyzést tesz a bent ülőkre. Ezen mind a ketten jót nevetnek, majd feloldódva bemutatkoznak egymásnak. Beszédfoszlányokat hallunk csak, a fiatalember szépen, elegánsan beszél franciául, a lány erôs akcentussal. A fiú a könyvet mutatja, idéz valamelyik versbôl, feltehetően magyarul, mert a lány nagyon furcsán néz rá.
A lány is megmutatja füzetét, amelyben kották vannak. Távolról hallunk egyrészletet Bach d-dúr szvitjébôl hegedűn, csak diszkrét háttérként.
László hangját halljuk.
"Valahogy így történhetett. Véletlenül kerültek össze, hogy egy
rövid időre elválaszthatatlanok legyenek. Akkor már mindketten két éveFranciaországban élhettek. A Budapestrôl érkezett László még az utolsó pillanatban, a zsidótörvények elôtt kapott egy ösztöndíjat. Tehetséges műfordítónak tartották, a francia költészet rajongójának. Villontól Apollinaire-I,. de különösen imádta Baudelaire-t, versenyre akart kelni a
Nyugatosokkal. Önálló kötetre készült, amikor meghallotta, mi történik odahaza és akkor elhatározta: itt marad a szabad világban. Brigittének a zene volt az élete. Abból a városból származott, ahol a náci pártnapokat rendezték és ahol kimondták a germán faj felsôbbrendűségét. Neki azonban még
távol hűtlen szülôföldjétôl is a Mesterdalnokok, Bach, Handel, Beethoven zenéje jutott eszébe azokról a falakról. Egy emigránsokból álló kamarazenekarba lépett be, de minden vágya a szólókarrier volt: Franciaországban, Amerikában, talán egy napon otthon. László imponálni akart neki, hogy magyarul rögtönzött néhány sor fordítást, Brigitte próbálta ízlelgetni a magyar szavakat, tetszett neki ez a számára érhetetlen nyelv. Tetszett neki a fiatalember és már azon gondolkodott, hogy mit adhatna cserébe neki az élményért, és alig várta, hogy Párizsba érjenek, ahol a Quartier Latinben bérelt egy kis szobát. Mint kiderült, László új otthonának közelében.
13.
Megérkezik a vonat a Gare de L'Estre. Nagy a sürgés-forgás, de semi jel nem mutat arra, hogy közben Európában már háború van. Franciaország ténylegesen még nem lépett hadba, a Maginot-vonal még áll. Brigitte és László kicsit zavartan toporognak a pályaudvar kijáratánál, elválnának is
egymástól, meg nem is. Végül egy irányba indulnak el autóbusszal, hol egymást nézik, hol a még békés várost. 1940 áprilisában vagyunk. Leszállnak a Quartier Latin forgatagában. A Boulevard Saint-Michelen egy moziban Marcel
Carné: Mire megvirrad (Le jour se léve) című filmjét vetítik, Jean Gabinnel és Jules Berry-vel. Némi habozás után, csomagostól, hegedűstől beülnek a moziba. A film előtti hiradó tudósít a háborús eseményekről, de a közönség számára láthatóan még messze van a világégés. Brigitte szemérmesen próbálja megfogni László kezét, de mintha kicsit félnének is egymástól.
14.
Brigitte és László kint a Szajna-parton. Még nem sötétedett
be teljesen, az ég sárgás-vöröses, és egy olyan fekete felhô nyomul rajta, amelyet akár egy hatalmas repülôgépnek is lehetne látni. A két fiatal nézi a Szajna kékes-fekete hullámait. Ujjaik egymásra kulcsolódnak.
15.
Ugyanezen a Szajna-szakaszon napjainkban. Éles szirénahang
hasít a levegőbe. László felkapja a fejét, az eget kémleli, és némi megdöbbenéssel tapasztalja, hogy az utcákon az élet ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. A különös ruhás könyváruslány látja László szorongását.
“
ellenőrizzék, vészhelyzet esetén működnek-e a szirénák. De soha nem történik semmi, fel sem veszi már senki.”
László megkönnyebbül egy kicsit. Ismét válogatni kezd a
könyvek között, megtalálja a korábban "eldugott" Baudelaire-kötetet és most már meg is veszi. A furcsa kalapos lány odaadja neki 170 frankért.
“Mert tetszik, hogy visszajöttél” - mondja.
Ahogyan sétál tovább, halljuk, amint egy női hang és egy
férfi hang az Idegen című prózaverset mondja. A felhőknek már nincsen repülôgép-formája.
- Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember?
Apádat, anyádat, bátyádat vagy a húgodat?
- Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.
- Barátaidat?
- A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt
elôttem a jelentése.
- Hazádat?
- Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.
- A szépséget?
- Szívesen szeretném, ha lenne istennő és halhatatlan.
- Az aranyat?
- Gyűlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd.
- Mit szeretsz hát, különös idegen?
- Szeretem a felhőket...A vonuló felhőket...ott messze...a
csodálatos felhőket.
(Szabó Lőrinc fordítása)
16.
László a kötettel leül a Pompidou-központ, azaz a Beaubourg
elôtt a kőre, ahol mindig egy sor csepürágó mutatja be mûsorát,
mutatványait. Tűznyelő, keleti harcművész, reggae-zenész, táncoló kisgyerek. Egyszercsak gitárhangokat hall és egy lány énekét. Ismét az a lány jelenik meg, aki a Sacré Coeur-nél énekelt. Most Bobby Darin If I Were A Carpenterét énekli. László odamegy hozzá és leül vele szemben a földre. A lány megismeri, elmosolyodik, és az sem zavarja, hogy a férfi vele énekel, szépen halkan. Bár többen is körülveszik a szőke énekesnôt, olyan, mintha csak ők ketten lennének.
“If I were a carpenter
and you were a lady
you can marry me anyway
to hold my baby”
László néhány dal után most is elôvesz egy tízfrankost, de
ezúttal nem hagyja ott a lányt, amikor befejezi a zenélést.
László:
Honnan jöttél? Olyan szépen énekelsz. Már azt hittem, nem
látlak többet.
A lány csodálkozik egy kissé:
Ennyire tetszik, ahogy játszom? Német vagyok. Nürnbergi.
Brigittének hívnak.
László:
Kitaláltam, hogy így hívnak. Mint Brigitte Helm, a
Metropolisból.
Brigitte elneveti magát:
De én nem vagyok gépnő. Hanem nagyon is valóságos. Belémcsíphetsz, ha gondolod. Jártál már Nürnbergben?
László:
Jártam, sok évvel ezelôtt. Nagyon szép a régi város. Meg jók
a sörözői is. Én magyar vagyok. És Lászlónak hívtak.
Brigitte
Egyszer én is találkoztam egy Lászlóval. Talán még otthon. Ő
is magyar volt, de valahol Németországban élt és nem akart többé hazamenni.
László:
Én még lehet, hogy hazamegyek...
A kép és a hang távolodik. László meghívja Brigittét egy
sörre, és ott folytatják társalgásukat, miközben élvezik a többi utcai zenész dalait. Nem halljuk, mit beszélnek, csak azt látjuk, hogy megfogják egymás kezét. A tér egyre jobban benépesül, valami színesbőrű tüntetés is bejön a képbe. Hirtelen ömleni kezd az eső. László és Brigitte a kávézó teraszáról, a vörös ponyva alól nézik az esőt, miközben a lány rákezd Dylan A Hard Rain's Gonna Falljára és a refrént együtt éneklik. Körülöttük többen bekapcsolódnak.
László hangja:
Azt hittem, hogy az ilyen hippilányok már kivesztek a
világból. És lám, Brigitte nekiindul a világnak, néhány márkával, egy váltás ruhával, hálózsákkal, minden nap annyit zenél, amennyi némi ételre, italra kell, aztán, ahol éppen kedve szottyan, pályaudvaron, templomban, folyóparton, leteszi hálózsákját, és ott pihen. Nem törôdik a holnappal, nem ragaszkodik senkihez, csak megy, amerre a szíve, a lába diktálja.
17.
László néhány nappal később az egyik külvárosban, egy
bolhapiacon. Óriási a hangzavar, alig van az árusok között fehér ember, az újságíró élvezettel fotózza ôket, nem is tiltakoznak különösebben, bár mindjárt rá akarnak sózni csipketerítőtől riportermellényig, afrikai lemezig mindent. Nagy nehezen vergődik ki a tömegből. Bent a metróban, igazi népi vonal, alig férnek el az emberek, László egy hatalmas termetű fekete férfi mellett szorong, aki egy óriási, illatozó tállal egyensúlyoz. A férfi keresi az arcokat a tömegben, főleg a nőket.
László hangja:
Az első találkozás sorsszerű volt, a második gyönyörű,, kedves és könnyed. És most úgy érzem, hogy meg kellene őt itt találnom. Emlékeznek még erre a sorra? "A hangszórók bömbölésében". Dehát 12 millió ember között! Azt sem
tudom, melyek a kedvenc helyei, ahol felkutathatnám. Csak egyszer még halljam őt..Hülyeség, lehet, hogy beleszerettem. Értelmetlen, mégis nagyon szép és ártatlan az egész.
18.
László a Notre-Dame háta mögött, a Deportáltak emlékművénél. Körülötte sokan ülnek a fűben. Az egyik fa alatt észreveszi az alvó Brigittét. Mellette csomagja, gitárja. László óvatosan föléje hajol és megcsókolja a lány homlokát. A lány, láthatóan kimerülten, alszik tovább. László észreveszi, hogy Brigitte mezítláb van, cipôje is mellette fekszik. Játékból megcsókolja a lábát. Brigitte erre magához tér, és nagyon meglepődik a férfin.
Brigitte:
Játszol?
László:
Csak örültem neked. És olyan védtelen voltál...
Brigitte még kissé álomittasan felnevet, majd mindkét kezével maga mellé húzza az újságírót, és ott a fűben csókolózni kezdenek, teljesen egymásba gabalyodva, nem törôdve a környezettel.
Egy hang Baudelaire prózaversét mondja:
“Részegedjetek le szüntelenül.
Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De részegedjetek le”
(GNL fordítása)
19.
László és Brigitte a Deportáltak emlékművében. Kézenfogva járják be a nyomasztó kőépítményt, együtt olvassák alig hallhatóan a falakról Desnos,
Amikor felmennek a szűk lépcsôn, az emlékmű őre megköszöni a látogatást. “Salom” - feleli László. Brigitte erősen szorítja a kezét, és csak nehezen tudja elfojtani könnyeit.
20.
Visszatérünk az idôben. Újra azok a sínek, amelyek a 11. jelenetben futottak. Brigitte egyedül kószál, már üres a pályaudvar, elment az összes vonat. Alkonyodik. A lány táskájába nyúl, elővesz egy pillanatra egy könyvet, de rögtön vissza is teszi. Német őrkatona szólítja meg, nem durván, inkább csak határozottan. Brigitte csendesen visszaszól neki, majd sietősre veszi a lépteit.
21.
Este, kihalt utcák. Beül egy moziba, ahol egy Leni Riefenstahl-filmet vetítenek, amely a germán test kultuszát dicsőíti. Egy darabig nézi a képsorokat, a szoborszerű alakokat, aztán rosszullét fogja el, és kisiet. Többen megpróbálnak utána menni, de végül magára hagyják. Szinte vakon próbálja megkeresni otthonát, hiszen elsötétítés van.
László hangja:
Brigitte azon az estén fogta fel, hogy elvesztette Lászlót. Undorodott imádott Párizsától, amely így cserbenhagyta a szabadságot. Még érvényes volt a szerződése, de nem volt kedve sem unatkozó német tiszteknek, sem pedig megfélemlitett franciáknak játszani. Ment is volna, de Lászlóval megigérték egymásnak, hogy együtt mennek Amerikába. Most azonban úgy érezte: reménykednie kell, hátha László visszatér.
22.
Később, ismét napjainkban, lent a Szajna-parton. Egy bohókás külsejű japán festő megszólítja őket. Szeretne Brigittéről egy rajzot készíteni. A lány szabadkozik, de László rábeszéli. Brigitte végül kötélnek áll, de csak akkor, ha közben játszhat. Rá is kezd Dylan Mr. Tamburine Man-jére. A kis japán gyorsan felvázolja a lány vonásait, majd átadja neki, mintha a zenéért adná cserébe.
23.
Este, László tudósítói lakásában. Kényelmesen elheveredve nézik a tv-hiradót. Brigitte fejét László ölébe hajtja. Előttük egy félig üres vörösboros üveg, egy sajtos-paradicsomos zöldsaláta maradványai. A hiradóban a genovai G8-as találkozó előkészületeiről beszélnek, főleg a biztonsági intézkedéseket taglalják.
Brigitte:
Holnapután már gyülekezünk. Mire a sok nagyfejű megérkezik, már készen kell állnunk. Nehogy azt higgyék, hogy kilóra megvehetik a világot.
László:
Nem is mondtad, hogy menni akarsz. Mi keresni valód van ott?
Brigitte:
Zöld vagyok. Otthon nincsen olyan megmozdulás , amelyen ne vennék részt. Már anyám is ugyanezt csinálta. Gyakran mesélte nekem arról a tüntetésrôl, ami Berlinben tört ki 68 áprilisában a Dutschke-merénylet után. Szinte büszke volt arra, hogy megverték a rendőrök...
László egy kicsit elszomorodik, de valahol izgatja is az egész történet.
Te is verekedni készülsz? Iszonyatos balhé lesz, nézd azt a sok elborult pofát már most...
Brigitte:
Azért nem akartam mondani eddig, mert éreztem, hogy vissza akarnál tartani. Mert nagyon elkezdtél ragaszkodni hozzám. Ez nem jó, László. Én ennél sokkal szabadabb és elvadultabb vagyok...De ne félts, nem leszek egyedül. És ha te is gondolsz rám, nem érhet semmi baj.
László válasz helyett megcsókolja a lányt.
24.
Brigitte műanyag függöny mögött zuhanyozik. Látjuk szép, nyulánk testét, amely olyan, mint a Riefenstahl-filmbeli női testek. Valamit dúdol magában. László “leleplezi”, majd ő is meztelenül eléje térdel, és a lány hasát csókolgatja önfeledten a vízsugár alatt, lenyeli róla az összes vízcseppet. Brigitte úgy szorítja magához László fejét, mintha a gyermeke lenne.
25.
Éjszakai sötétség. A háttérben
„S tested szökell mint nyúlt hajó,
ha habok viszik
s ring, vásznát jobbra-balra bontva,
egész a vízig.
S mint jégmezők igazi kedve
Zuhogva fakad
Ha olvad ínyed tiszta nedve
S elönti fogad
Nincs nektár, mely így tudna égni:
Fanyar csodabor!
Olvadt menny! Mely szívembe égi
Tüzeket sodor!
(Tóth Árpád fordítása)
26.
Álomképek.
László saját magát, vagyis ismeretlen ősét látja az 1940-es Párizsban, amikor először jelenik meg az újságokban a mozgósítás. Ugyanazok a katonák, akik a szabadságos vonaton utaztak a 12. jelenetben, most ugyanúgy éneklik az "Á nous la liberté"-t, de daluk úgy hangzik, mint egy rossz, töredezett lemez. László felugrik egy vonatra, beszáll egy kupéba, amelynek hirtelen eltűnnek az ablakai. Teljes sötétségbe kerül. Próbál gyufát gyújtani, hátha lát valamit, most is nála van a könyv, és próbálja kibogarászni a betüket, de valaki a gyufát is, a könyvet is kiveri a kezéből, majd őt is a földre löki. Lövéseket is hall, és felriad.
27.
László körülnéz és Brigittét látja, amint nagyon békésen alszik mellette az ágyban, teljesen kitakarózva, szinte világít a teste, de a férfi hirtelen mozdulatára felébred.
Brigitte:
Mi baj?
László:
Semmi, csak rosszat álmodtam. Túl sok hiradót néztem mostanában.
Brigitte:
Akkor gyere még közelebb..
László:
Jó, hogy itt vagy....
28.
László és Brigitte másnap egy nagyáruházban vásárolnak be a lánynak, gyümölcsöt, sajtot, ásványvizet, mielőtt elindul Genovába. Az áruház előtti kenyeresnél vesznek egy hosszú baguette-t, kettétörik, egyik felét László elteszi magának, majd a lány, aki magasabb a férfinál, homlokon csókolja őt.
László hangja:
Nem tudtam Brigittét lebeszélni arról, hogy Genovába menjen. Túlságosan elkötelezett volt, de megértette, hogy én nem hagyhatom itt a munkámat, nem vagyok úgy a magam ura, mint ő. De megigértettem vele, hogy vigyáz magára, és ha vége van az egésznek, visszajön Párizsba. Titkon abban bíztam, magam sem tudom, miért, hiszen alig ismertem, hogy együtt új életet kezdünk. Egyre többet járt az eszemben az a régi Brigitte és az ő Lászlója, akit elszakított egymástól a történelem. Miért ne kárpótolhatnánk őket is a mi szerelmünkkel? De valahol belül éreztem, hogy az a rohadt hét vége elszakítja túlságosan könnyen jött közelségünket...
29.
Újra a 40-es évek. Egy kicsi, de szép, archaikus koncertteremben vagyunk, ahol Brigitte egy kamarazenekarral lép fel. Bach V. Brandenburgi versenyét játsszák. László is ott van a hallgatóság soraiban, és érzi, hogy Brigitte csak neki játszik. Az előadás után hatalmas virágcsokorral várja a lányt, majd vacsorázni indulnak. Egy Boulevard Saint-Michel-i étteremben pecsételik meg szerelmüket. A vacsora után Brigitte némi habozás után felhívja lakásába a fiatalembert, de a meghitt együttlétből csak a lány cipőjének koppanását halljuk, reggel pedig ágyuk mellett ott hever kinyitva a Baudelaire-kötet.
A jelenet alatt végig zene szól, az étteremben, majd utána korabeli francia sanzonok, Mistinguett, Trénet, Chevalier. Párbeszédeket nem hallunk. A színek régiesek, de nem teljesen fekete-fehérek.
30.
Hónapokkal később. Brigitte elhagyja Párizst. Ugyanolyan fülkében ül, mint amikor először találkoztunk vele, de most a korábban Lászlónál látott Baudelaire-kötetet olvassa. Hegedűje élettelenül hever mellette tokjában. Mintha teljesen egyedül lenne a vagonban. Ez az egyetlen jele annak, hogy háború van.
A
Haladnak-zakatolnak a vonatok meseszép tájakon, fás ligeteken, hegyeken, síkságokon, hidakon, békés városokon át. Emberek emelik fel hangjukra fejüket, de szavát mégsem emeli fel senki. Cinkos hallgatás vonja leplébe a tájat, a várost, a nem érintetteket.
31.
László egy lágerben éjjel. Nagy a csend, csak a bogarak zsinatolnak. Lázálmában egy magyarországi szőlőhegyet lát, ahová szeretné elhívni Brigittét. A lánynak kibomlik a gyönyörű haja, és László pajkosan egy szőlőtőkéhez köti és csak a lány "könyörgésére" oldozza el. Majd megmutat neki egy borpincét, ahol gyönyörű, csillogó bort isznak. A végén László zsidó módra földhöz vágja poharát és sarokkal rátapos. Az egész képsor, bár érzékelhető a verőfény, fekete-fehér.
László hunyorog, mert némi fény szűrődik be a barakkba. De egyből el is tűnik, mert egy fegyveres őr elállja az ajtót.
32.
Sorakozó a láger központi terén. László minden erejét összeszedve áll.
Közben a
"Ma tág a tér s ragyogva kékül
sarkantyú, kantár, zabla nélkül
szállunk a bor sötét lován
egy tűnő tündérég után!
Mint két vad angyal, kiket ádáz
foggal a forró utiláz rá
szeljük a reggel szűz szelét
te messze délibáb, feléd!
lágyan a síma, sűrű forgók
hintáznak lelkes szárnyukon
ikermámorban ittas bolygók
mellettem úszva bús hugom:
futunk a messze fény elébe,
álmaink édes édenébe!"
(Babits Mihály fordítása)
33.
Az utolsó szóra elsötétül a kép és egy géppisztoly-sorozat hallatszik. De nem egyértelmű, hogy kit lőttek le.
34.
Visszaemlékezés, Brigitte szemével.
A kávéház terasza nevetgélő, évődő párok hangjától
hangos. Bentről egy harmonika hangja csalogatja a
szerelmeseket a Szajna partjára. Az asztalokon Pernod-val,
Calvadossal, vörös borral töltött poharak idézik a
franciák méltán híres életszeretetét. A templom előtti
téren szelíd és XIV. Lajos király szobrán galambok udvarolnak
egymásnak tudomást sem véve környezetükről.
Brigitte és László a Les Deux Magots kávéház teraszán üldögélve élvezik a lemenő nap bágyadt sugarait. Brigitte szemét behunyva, fejét kicsit hátradöntve szippant bele az közeledő este fűszeres
illataiba. Hosszú hajában lágy szellő ficánkol, orrán
bohókás szeplők táncolnak. László mosolyogva issza magába az
önfeledt lány látványát, amely jobban részegíti minden szesznél és úgy érzi, ez az a pillanat amelyért érdemes élnie. Egyszerre riadnak fel egy távoli, valószerűtlen , de annál kitartóbb, szinte a gyomrukban érzett morgásra az ég egy távoli pontján.
Aztán hamarosan megszólalnak a szirénák.A térről többedmagukkal menekülnek és bújnak meg egy légoltalmi pincében.
35.
A visszaemlékezés folytatása.
László megfogja Brigitte kezét és a lány hálásan, reszkető testtel és lélekkel bújik hozzá. Szemében borzalommal vegyes félelem tükröződik és úgy érzi: elveszik, amikor belenéz László lemondó szomorúságról árulkodó szemeibe. László lassan ajkához emeli Brigitte kezét és apró csókokat hint ujjaira, forró tenyerébe, hogy aztán bujkálásról, szirénáról, háborúról megfeledkezve kapaszkodjanak a másik csókjába.
Egyikük sem veszi észre, hogy időközben lefújják a légi riadót és a kiürült pincében rajtuk kívül már senki sem tartózkodik.
E két jelenet alatt sem hangzanak el szavak, csupán egy hegedű-zongora szonáta hangjait halljuk.
36.
Újra napjainkban vagyunk.
László hosszasan válogat az újságok között, amelyek közül mindegyik címlapján hozza a genovai tanácskozást, a nagyhatalmak vezetőinek portréját és a rendőri készültséget. A férfi kivételesen nemcsak francia, hanem má nemzetközi lapokat is vesz. Közben leszólítja őt, mi több, lerohanja egy fiatal, pólóján békejeles nő, kezében kérdőívvel: mi a véleménye a globalizációról, a környezetszennyeződésről, a fegyverkezésről, a harmadik világ adósságáról, a kis országok és a nagyok viszonyáról, a politikai menekültekről. László a lány hadarásától, erőszakosságától kissé ideges lesz, de azért mindenre válaszol.
Mintha a háttérben Brigitte énekét hallanánk.
37.
László a tudósítói lakásban, kedvetlenül rágcsálja a kettétört baguette rá eső felét, miközben olivabogyót szemezget melléje.
A tv-n már mutatják a tüntetéseket. László kezdetben nemigen figyel a képsorokra, amelyek minden európai csatornán ugyanazok, de csakhamar odaszegeződik tekintete a képernyőre.
Erőszak mindenütt, tüntetők verése, a földön való vonszolása, elhurcolása, gyújtogatás, kődobálás, könnygáz, fuldokló fiatalok, szirénázó rendőrautók, lovasrendőrök, robbanások, lövések. Nemcsak a tüntetők arcán ott a rettenet, hanem a tudósítókén is, sőt, Lászlóén is. Néhány tiltakozó, Che Guevara-pólós, palesztin kendős fiúk, lányok, beleordítják, belesírják a kamerákba fájdalmukat, gyűlöletüket. Magáról a tanácskozásról szinte semmit nem mutatnak.
38.
Másnap ugyanott. László előtt az aznapi lapok, amelyek már beszámolnak arról, hogy egy olasz fiatalembert megöltek, több százan sebesültek meg az összecsapásokban, amelyek másnap is folytatódnak. A francia lapok szinte mindegyike párhuzamba állítja a G8-on folyó tüntetéseket a 68-as diákmozgalmakkal, a tv-kamerák előtt megszólalnak egykori 68-asok, köztük Dany Cohn-Bendit, és nyilatkozik Joschka Fischer német külügyminiszter, egykori diákharcos, be is vágnak dokumentumképeket 68-ról, a párizsi, a római, a
(E képsorok 2001. július 22-24-én valamennyi világhiradóban benne voltak).
39.
László a hírektől teljesen kimerülve valósággal elmenekül otthonról, de a metróban is mindenütt a lapjelentésekkel szembesül. A Bastille-térre megy, ahol néhány százan összegyűltek, hogy tiltakozzanak a genovai események ellen, de a tüntetésnek közel sincsen olyan ereje, mint hasonló esetekben 1967-68-ban volt.
40.
László ismét otthon, már éjszaka. Próbál feloldódni Ravel: Bolerójával, de ez sem segít, miközben az internetet nézi, ahol azt olvassa: a globalizáció-ellenesek tulajdonképpen terroristák, akiknek ugyanolyan módszereik vannak a világrend elleni harchoz, mint az IRÁ-nak, az ETÁ-nak és a palesztinoknak.
Végső mentsvárként ismét Baudelaire-hez fordul, a Szeretők halálához:
"Lesz könnyű illatokkal ittas ágyunk,
párnáink mélyek, mint a mély sirok,
s a polcokon sok különös virágunk
szebb ég alatt mind minekünk nyílott.
Utolsó hevét tékozolva vágyunk,
szívünk, mint két nagy fáklyaláng, inog,
sikertükörként, tiszta fáklyalángunk
tárt lelkeinkben tükröződni fog.
Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsúterhes hosszú zokogás
s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást,
hű kézzel és ragyogva megújítja"
(Babits Mihály fordítása)
41.
Az utolsó két versszaknál László hangja átúszik Brigitte hangjába, a kép pedig egy 40-es évek tónusú képbe, ahol azt látjuk, hogy Brigitte egy elhagyott repülőtéren felszáll egy gépre, amely Angliába viszi. (A jelenet ne emlékeztessen a Casablancára!)
42.
Két nappal később.
László a lakásban. Éppen jegyzeteit rendezgeti, amikor csengetnek.
László ajtót nyit és összeborzad.
Brigitte áll előtte, elhanyagoltan, megtörten, arcán kék-piros foltokkal, szája feldagadt. Válláról ledobja László lába elé hátizsákját. Gitárja nincsen nála.
László át akarja ölelni. Brigitte először eltaszítaná magától, de annyira gyenge, hogy gyakorlatilag beleomlik a férfi karjaiba.
Brigitte:
Hadd fürödjem meg....
43.
Brigitte teljesen elernyedve fekszik a kádban. Meztelenségében nincsen semmi erotikus, inkább kiszolgáltatott. László ott ül a kád szélén, de egyelőre nem is mer a lányhoz érni. Brigitte talán jobban szeretné, ha az újságíró békén hagyná, de ahhoz sincsen ereje, hogy elzavarja. Végül ő töri meg a csendet. Halkan, csaknem gépiesen beszél, nyoma sincs korábbi élénkségének.
Összetörték a gitáromat. Az volt az első dolguk. Úgy látszik, attól féltek a legjobban. De a nyaka a kezemben maradt és az egyik barmot pofán vágtam vele. Több sem kellett nekik: mint a vadállatok rám vetették magukat. Elöntötte a vér a szememet, csak homályosan láttam azokat a szörnyű arcokat. Mellettem egy amerikai lányt a hajánál, egy másikat a mellénél fogva cibáltak, többeknek a hasát, gerincét rugdosták....Bent a rendőrőrsön belenyomták a fejemet egy vizesvödörbe, hogy magamhoz térjek. Aztán az összes lánynak, akit bevittek, le kellett vetkőznie, és ott álltunk egy óra hosszat mozdulatlanul, tarkóra tett kézzel, széles terpeszben, mindenki kénye-kedvére...
Brigitte erejét összeszedve kiabálni kezd, és úgy megragadja Lászlót, hogy kishíján berántja a kádba.
Igen, megerőszakoltak, ha erre vagy kiváncsi...Négyen-öten-hatan, nem tudom. Az egyikük azt mondta, hogy az ő nagyanyját az SS-ek gyalázták meg, most végre visszaadhatja egy német szukának...Tessék, sztárriporter, itt a címlap-sztori, egy genovai tüntető exkluzív vallomása, további részleteket is tudni akarsz?!! Kellemes volt, ugye, a képernyő előtt, bámulni a visszajátszásokat?
László alig tudja megfékezni a dührohamot kapott lányt, és miközben megpróbálja lefogni, csaknem megüti, ettől ő maga is megretten. Végül azonban Brigitte lecsillapodik, és megadóan hagyja, hogy László egy szivaccsal olyan óvatosan törölgesse, mintha kisgyerek lenne. A lány teste is tele ütésnyomokkal.
44.
Brigitte egy nagy kék férfi fürdőköntösben fekszik László ölében. László tejjel itatja, és finoman eteti camembert-sajttal, hogy ne sértse meg sebes száját. A tv előtt ülnek, de László nem kapcsolja be a készüléket.
45.
Éjjel.
Brigitte Lászlóhoz bújik, aki a lehető legfinomabban öleli át. A lány halkan sírni kezd.
Pedig még hittem a békében....
46.
Amikor ez a mondat elhangzik, ismét a 40-es években vagyunk. László egy kapualjban, miközben katonák ütemes léptei hallatszanak, sietve búcsúzik Brigittétől, beleír valamit Baudelaire-kötetébe, majd odaadja a lánynak.
László:
Vigyázz rá, kérlek...kicsit benne vagyok. De ha nem jövök vissza, mikor vége lesz ennek az őrületnek, add el egy bouquiniste-nek. Annak, amelyik a balparton van, a Pont-Neufnél...
László elsiet a sötétben, és Brigitte is eltűnik a kapualjban.
47.
Visszaemlékezés a háborús időkre.
Az akkori Brigitte hangját halljuk.
Azon az éjjen a Hold teljes pompájában, már-már banálisan,
giccsesen ragyogott. Luna királynő udvarának hölgyei a
szemérmes, bágyadt csillagok.
A tó vízén apró szelek borzoltak kis remegéseket. Brigitte
László ölében ülve evezett, a férfi átölelte karjaival,
arcát a lány hajába fúrva élvezte a meleg tavaszi este
hajszálakkal összefonódó illatait. Testük a csónakkal eggyé
válva ringott a béke utolsó perceiben.
Nem kellettek a szavak. A csendet csak egy magányos béka
hangja festette még mélyebbre.
48.
Napjainkban. László és Brigitte a Gare de l'Est-en. Búcsúznak egymástól. Mindketten érezhetően feszültek, de megpróbálnak parancsolni érzelmeiknek. Ölelésük is visszafogott, mégis érezhető belőle a szenvedély.
László utolsó mozdulatával Brigitte kezébe nyomja Baudelaire-kötetét.
Brigitte fellép a vonat lépcsőjére, int még egyet Lászlónak, majd eltűnik a kocsiban. László sarkon fordul, nem is néz vissza. Hatalmas a tömeg, az egyik sínpár mellett egy fekete fiatalember blues-t játszik gitáron és szájharmonikán.
László hangja:
Hiába marasztaltam. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy veszek neki egy gitárt. Túlságosan büszke volt, túlságosan megviselte Genova és valahol fájt neki, hogy nem mentem el vele. Visszatért Nürnbergbe, de legalább a könyvemet magával vitte. Én pedig megkaptam a címét, és ha végzek itt Párizsban, felkeresem. Talán még egymásra találhatunk....
László beleveszik a forgatagba. Nem látjuk többé.
49.
1945 ősze. Vége a háborúnak, Párizs már egy éve újra szabad és hangos. Brigitte a forgatagban a Szajna-parton. Látjuk a bouquiniste előtt, amint eladja neki a Baudelaire-kötetet.
A
Brigitte már hetek óta várta, hogy László felbukkanjon. Kereste mozikban, kávéházakban, pályaudvarokon, könyvtárakban, mindenütt. Egyre többen tértek haza az elhurcoltak, a hadifoglyok közül, de László nem volt közöttük. A lány belefáradt a négyéves várakozásba. Hazatérni sem akart szétrombolt hazájába, Párizs sem vonzotta már. 1945 végén elutazott Amerikába és ott folytatta félbe szakított hegedűművészi pályafutását és csak tíz évvel később tért vissza Európába.
50.
Valamikor az 50-es években. Egy erősen megőszült, de nem megtört férfi sétál a könyvárusok során. Mintha egy könyvet keresne. Hosszasan válogatja a köteteket az egyik pultnál, ahol egy különleges kalapot és csipkés ruhát viselő nő az árus.
A
Lászlót a háború végén ide-oda dobálta a sors, végül hazatért, de nem találta többé otthon a helyét. Családjából senki sem élte túl a holokausztot. Néhány év elteltével francia kapcsolatait kihasználva sikerült újra kijutnia Párizsba. Most itt próbál új életet kezdeni.
A kép távolodik, már csak a Szajnát látjuk. És halljuk Baudelaire: Utazásának utolsó szakaszát:
"Halál! Vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Utra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szívünk mégis csupa sugár!
Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!"
(Babits Mihály fordítása)
VÉGE
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
