Az álomarcú leány
Dátum: 2008. május 15. 02:29Műfaj: EgyébCimkék: egypercesek |  |
Földreszállt kisangyal, akár, mint egy álom göndör tincseivel, angyal tekintetével. Nem tudta, a Hatalom miért küldte a földre, szeretetet, békességet adni minden ember szívébe.
A kisleány, amikor megszületett, egyből egy nagyképű, durva szülészorvossal szemezett, majd bölcsődébe ment, vitték, ráncigálták őt ideges kezek hajnalban. Ijedten nézett a világból kis környezetére, melyben élt, s szégyellte magát mindenért. Kicsi szíve összeszorult, amikor csúnya beszédet hallott, vagy pletykát. Bántották fülét a durva hangok. Göndör tincseivel, magas homlokával értelmet csempészett mindenki életébe, kötelesség tudásáért semmit sem kapott cserébe.
A bölcsődébe jött a Mikulás, ijedten nézte, nem értette a maskarát. Ha jöttek köszönteni névnapján, születésnapján elbújt az asztal alá, hogy senki se lelje meg, őt ne köszöntsék fel, neki másra van szüksége, amit nem értett, hiszen elfelejtette, mit jelent a szeretet, csak fájt ott benn a testében valami, mely arra késztette, hogy elrejtőzzön a képmutatástól. Felköszönteni? Minek, ha nincsen, aki szeresse. Apja sokat dolgozott, keveset volt otthon és a kisleányka magában sírt, majd énekével vígasztalta önmagát. Addig énekelt, míg felvidult, az ének lett egyetlen öröme.
Csodájára járt a környék, amikor hallották: dalol egy kisleány naphosszat. De hiába vígasztalta önmagát, senki meg nem értette e kis csalogányt.
Iskolába ment az angyal, nézte osztálytársait. Még rövid hajú lányokat addig nem látott. Neki természetes volt a göndör és hosszú haj. Szorgalmasan tanult, ötös lett mindenből, nem tudta, miért nem örülnek neki otthon, bár ezt is csak érezte, valami bántja legbelül.
Egyszer a tűzforró kályhának esett, máskor a földre tett forró vízbe, majd mikor elrontották kerékpárján a féket, összetörte lábacskáit, karjait egy hatalmas nagy kő, melynek nekiment.
Rozsdás szög szúrta át cipőjét, talpát. Éjjelente arra ébredt, valami hatalmas erő nyomja le a lábát.
A sok törés, sebesülés után testileg sérült meg a lány, bár szívecskéje továbbra is szúrt, fájt.
Majd jöttek az éhes évek, a jó ebédhez szokott angyalnak senki sem adott enni többet, ebédet, reggelit, vacsorát, maga sütött rántottát, vagy főzött cukrozott búzadarát. Korgott a gyomra hangosan, így járt iskolába is éhezőn is dalolva.
Már beletörődött abba, így kell lennie, neki mások helyett is kell éheznie, mikor találkozott egy fiúval, ki rögtön megsértette, szívecskéjét nem értette. Tövisei nőttön nőttek, míg búskomorrá nem lett és ének nem csendült többé ajkáról a kicsinek.
Zöld szemei szomorúan néztek a világra, rácsodálkozott a gonoszságra, melyet nem értett, tehetetlenül vizsgálta férjét, nem értette meg viselkedését.
Aztán jöttek a gyerekek egymás után, csak nézett rájuk fájón, tompán: nem angyaliak, göndör hajúak lettek a gyermekek, nem szőke, kék szeműek, se zöld ártatlan tekintetűek.
Felelősséget vállalt, anyai hivatását tökéletesen betöltve tanította gyermekeit a jövőre, példázatos történetekkel, zenével és énekkel.
Hosszú a bűnlajtsroma férjének, az angyal felkiáltott: vétek! ?Ellenem vétkezik gyermekeim apja!? - beadva a válópert egyre szomorúbb lett sorsa
.
Elmúltak a gyermeknevelés évei gyorsan, az angyal magányba merülve, félig holtan egyre kevesebbet beszélt, magába zárkózott és mikor a bűnnel találkozott, magába roskadt szegény. Megnőttek a gyerekek, kirepültek oltalma alól, már nem tudott többet nyújtani, csak szomorúságot és keserves arcot látott a tükörben, bús szemeivel, amit meg kellett szűntetni. Az angyalka története itt félig véget ért, önkezével akart véget vetni magányos életének, vagy csak úgy gondolta, maga vitte sorsát a karmába, egy mély gödörbe lépett, ahol a tépett és szárnyaszegett áldozatok éltek. A gödör egyre mélyebb lett, kimászni belőle nincs remény, így végzi életét, mint a gyilkos a börtönből, s meglett korúként egyre várta a segítő kezet, már csak égi hatalomban reménykedett.
A segítség meg is jött talán, de észre nem vette, s mint csalogány ismét énekelt, dalolt, dalai tükröztek rossz kort. Egyre kevesebb utat tett meg gyermekei felé, mind lassabban, már depresszióban lelte meg a halál érzést.
