Az első szerelemről
Dátum: 2009. május 26. 08:02Műfaj: PrózaCimkék: a fény harcosa |  |
Az út tele van elágazásokkal, ösvényekkel, bukkanókkal, de mi mégis végighaladunk rajta, hiszen minden embert egy igaz cél hajtja. Megtalálni a boldogságot, társra lelni, családot alapítani. S előfordul, hogy visszautasítanak? Igen, megeshet. Melyik ember életében ne fordult volna elő?
– De mit jelent az, hogy ,,múlékony”? – makacskodott a kis herceg, mert ha egyszer föltett egy kérdést, nem tágított tőle soha többet.
– Azt jelenti, hogy előbb-utóbb megsemmisül.
– Az én virágom előbb-utóbb megsemmisül?
– Úgy bizony.
,,Múlékony a virágom – gondolta a kis herceg –, s mindössze négy tüskéje van, hogy a világtól védekezzék! És én magára hagytam otthon!”
Most érzett először valami lelkifurdalás-félét. De nyomban összeszedte magát.
– Mit tanácsol uraságod? – kérdezte. – Milyen bolygót látogassak meg?
– A Földet – felelte a földrajztudós. – Jó híre van…
A kis herceg útra kelt, de közben egyre a virágjára gondolt.
Igaz talán az a kijelentés, hogy mindannyiunk életében csak egy igaz szerelem létezik. Ez a mindent elsöprő fergeteges, legelső, legnagyobb, legigazibb szerelem mindenki számára feledhetetlen. Ki ne emlékezne rá, akár 10-20 év távlatából? Milyen szép volt, s talán igaz sem volt. Mindannyian átéltük már.
Titkon a mai napig is megkönnyezzük, ennek a mély érzelemnek az emlékét. Úgy gondolom, hogy aki egyszer megízlelte a szerelemet, az nagyon boldog lehet, vagy csak szerencsés. Sajnálatos módon sokan nem emellett a társ mellett élik le életüket, de az emlékek soha nem vesznek a feledés homályába. Olykor-olykor összeszorul a szívünk, amikor eszünkbe jut. Mosolygunk rajta. A legelső boldogság, a legelső csókok, ölelések, a másik apróbb ajándékai, majd a kapcsolat vége felé jelentkező bánatok, csalódások megtanítanak bennünket valamire. Hogy fájdalom nélkül nincs igaz szerelem. A szép, valódi érzelmek, mindig mély nyomot hagynak bennünk, mint a patak medrében a kis kősziklák. Titokban könny szökik a szemünkbe, egy kedves, kellemes érzés melegsége öleli át szívünket, miközben boldogan mosolyogva nézünk gyermekeinkre és párunkra. Mi lehet vele? Hogy nézhet ki? Megtalálta-e a boldogságot? Hol él? Hány gyermeke van? – jellegű kérdések ott motoszkálnak fejünkben. Majd megnyugszunk, hogy mindennek így kellett történnie, s boldogok vagyunk a szerető családunk mellett. Aztán ki tudja?! Lehet, hogy csak szerepeket játszunk, mint az életben úgy általában. Munkahelyünkön a dolgozó emberét, otthonunkban pedig a társét, szülőét. De a legelső szerelmet nem lehet eljátszani. Az igaziét nem.
S mi is az-az igaz szerelem? Nincs rá szó, gondolat. Azt érezni kell. Amikor beleremegünk, ha csak velünk szembe jön az utcán. S ha nincs mellettünk még a percek is ólomlábakon járnak. Minden pillanat unalmas, amit nem vele tölthetünk el. S amikor odakint sétálunk, minden velünk szembe jövő ember arcában az övét véljük felfedezni. Mindenki mosolyog ránk, a fák ágai is kedvesen összesúgnak a hátunk mögött. A rózsaszínű szemüveg mögött nincs rossz hangulat, csak a boldogság létezik. Majd hazaér a másik részünk, s a következő pillanatban már egymást átölelve kimondatlan szavak nélkül, egy irányba forduló tekintettel éljük át a boldogságot.
A legcsodálatosabb érzés a világon egy időben szeretni és szeretve lenni. Amikor a másik ki nem mondott szavakkal, tettekkel igazolja, hogy mi vagyunk számukra a legfontosabbak. Az egyetlenek! Amikor mindketten egy irányba nézünk, finomnak érezzük egymás illatát, csókjaink tisztaságát, gondolataink őszinteségét, de mindenekfelett a szerelmet. Amikor mindketten túl vagyunk már sok csalódáson, többször megélt egyszer fent-másszor lent történéseken, sorsunk végre összefonódik. Egyszer csak bekopog ajtónkon egy újabb végzetes, minden sejtet megmozgató SZERELEM. Amikor a negatív dolgok ismét pozitívvá válnak, amikor szánkban a keserű ízé újra megízesül, s a másik apróbb hibái is kedvesekké válnak számunkra. S minden perc vagy óra haszontalan, amit nem vele tölthetünk el. Ha pedig ott áll mellettünk, akkor egész testünk bizsereg, kellemes forróság járja át lelkünket, szívünk szaporábban zakatolva adja tudtunkra, hogy szeretni a világ legfelemelőbb érzése. Szerelemmel, tiszta szívvel, igazi érzésekkel…
Örökre eltűnik életünkből a külön ,,Te” és ,,Én” fogalma, s többé már csak a ,,MI” létezik. A két szív többé együtt dobog, a két ember tüdejének sejtjei együtt lélegzik. Egy célokért küzdenek. Ők. MI. SZERELEM. A láng fénye mellett meglátják a másik szemében magukat, ami azt jelenti Te + Én = Mi! Mi, akik többé egyek vagyunk! Végre egymásra találtunk. Szeretlek.
***
Mi, akik harcosok vagyunk, jól tudjuk, hogy nagyon kemény munka s hosszú út árán találjuk meg azt az egyetlent, akire rábízhatjuk életünket. Az út tele van elágazásokkal, ösvényekkel, bukkanókkal, de mi mégis végighaladunk rajta, hiszen minden embert egy igaz cél hajtja. Megtalálni a boldogságot, társra lelni, családot alapítani. S előfordul, hogy visszautasítanak? Igen, megeshet. Melyik ember életében ne fordult volna elő? Mindennek oka van. A legkézzelfoghatóbb indok, ami magyarázatul s vigaszul szolgálhat a fény harcosának az-az, hogy ,,nem Ő volt számára a legmegfelelőbb, a legigazibb”. De egyszer mindenki megtalálja a másik részét, s így válik egésszé. Én bízom benne.
–™ /Az idézet Exupéry: A kis herceg c. művéből olvasható a bevezetőben/ A teljes könyvem - ,,A fény harcosa" - letölthető a következő oldalon
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
