Az első kórházi munkaruhám
Dátum: 2008. december 07. 01:05Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Kegyetlenül fájdalmas lehet ezt egy szülőnek feldolgoznia. Akár azt, hogy gyermeke soha nem lehet boldog, akár azt, hogy örökké tőle fog függeni, mint egy kisgyermek. Sértő szavaival barátnőjét is elüldözte magától. Nehéz lehetett feldolgoznia a tényt, hogy egy életre nyomorékká vált.
Azon a nyáron megismerkedtem egy fiatalemberrel. Csak pár évvel volt idősebb nálam. Egy szórakozást követően ittasan szálltak a gépkocsiba. Arra már nem emlékszem, hogy mi történt a többiekkel, de közülük egy fiú élete örökre megváltozott. Az addig bulizós srác örökre nyomorékká vált. Tehetetlenül feküdt a kórházi ágyon, vékony szervezetéből kiálló csövekkel. Mozdulatlanul! Beszélni nem tudott, csak suttogott és ,,cuppogott”, ha valamilyen kérése volt felénk. Teljesen magatehetetlen emberré vált. Vékony testén aránytalanul nagynak tűnő fej ült. Szomorúan nézett szemeivel a külvilágba, mely túl nagynak hatottak arcán. Végtagjai borzasztóan soványak voltak. Talán ő is százszor átgondolta már, hogy mi lett volna vele akkor, ha azon az estén nem megy bele vakon az éjszakába. Az-az este ugyanis az árokban, majd a kórházi ágyon fejeződött be. Többször újra kellett éleszteni. Mindenki próbálta benne tartani a lelket, a hitet. Az orvosok, gyógytornászok segítették napról-napra a küzdelemben, az életben maradásban. Az állapota egyre rosszabb lett. A mozgatások ellenére is felfekvések alakultak ki a nyomásnak kitett testfelületein. Folyton cuppogott nyugtatókért. Teljesen elhagyta magát. Eleinte próbálta ő maga is elhinni, hogy egyszer talán valamilyen csoda folytán lábra állhat. Amikor pedig ráébred a megváltoztathatatlanba, akkor egy rövid ideig lázadt, majd el kellett fogadnia, bele kellett törődnie a sorsába. Történt mindez a pszichológiai könyvekben leírt lépések szerint.
Napjai egy hangúan teltek. Minden reggel megfürdettük, megadtuk neki a gyógyszereit. Ellátták a gyógytornászok, ha igényelte kitoltuk kórházi ágyát az erkélyre. Ahol szomorúan meredt maga elé. Ez okozta számára talán az egyetlen örömet. A szeme elé táruló Békéscsaba utcáinak látképe. Ilyenkor csak meredt maga elé komoran, magányosan. Biztosan többször lejátszódott benne az akkor történt események. S újra, meg újra átélte. A délutánjai látogatóinak társaságában teltek el. Elutasító volt mind a dolgozó team tagjaival, mind a családjával, szerelmével. Édesanyja megtörten minden nap meglátogatta a fiát. Aki nemegyszer könnyes szemekkel távozott tőle. Kegyetlenül fájdalmas lehet ezt egy szülőnek feldolgoznia. Akár azt, hogy gyermeke soha nem lehet boldog, akár azt, hogy örökké tőle fog függeni, mint egy kisgyermek. Sértő szavaival barátnőjét is elüldözte magától. Nehéz lehetett feldolgoznia a tényt, hogy egy életre nyomorékká vált. Saját felelőtlenségének köszönhetően.
Gyönyörű barátnője volt, aki szomorúan nézte barátját. Érezhette a srác, hogy ez már nem szerelem, hogy csak sajnálatból és szeretetből állt a másik mellette. Megélni azt, hogy soha többé nem lehet közös gyermekük, rendes életük. Nem tudhatom, hogy mi zajlott le a fiú barátnője lelkében, aki szeretett egykoron egy életerős, bulizós fiatalembert, akivel közösen tervezték jövőjüket.
Tizenegy év elteltével a lányt a napokban láttam, ahogy sétált kézen fogva egy kisgyermek társaságában. A gyermekével. Az útjuk kettévált. A srácot pedig úgy hallottam behozták a kórházba, elhízottan, betegen. Az egykor vékony magatehetetlen, édesanyjától függő ember egy elhízott lelkileg is nyomorékká vált életté lett.
Ma is emlékszem arra az érdeklődően rám néző szemeire, kéréseire, cuppogásaira, fürdetéseire. És arra is, amikor mindenkit magára haragított. Ahogy indulatosan elküldte barátnőjét, édesanyját. S arra, amikor síró szemekkel indultam hazafelé a munka befejeztét követően. Harc, küzdelem a tehetetlenség, a sors ellen. Amely talán mindenki számára eleve elrendeltetett. Neki ez volt megírva. Egy nyomorékká vált LÉT! Soha nem fog tudni járni, autót vezetni, futni, írni, önállóan vécézni, fogat mosni, kezeivel másik ember kezeit átkulcsolni, s egyáltalán minden olyan dolgot, ami számunkra természetes. Soha nem lehet gyermeke, saját családja, dolgos hétköznapjai, nyaralása. RENDES ÉLETE! Talán csak az álmában. Mert tizenegy évvel ezelőtt, azon az éjszakán fiatalos, felelőtlen hévvel ült szórakozást követően az autóba.
Egy ápoló a minap mesélte, hogy körülötte – a természete miatt – mind lemorzsolódtak az emberek, már ő sem látogatja. Csak egy ember maradt mindvégig mellette, s az-az édesanyja volt.
Szemeimmel az akkor viselt fehér nadrágomra és rövid ujjú pólómra tekintek, melyben egykori személyemet vélem felfedezni, ahogy ápolom a sorsába beletörődött magatehetetlen ember testét-lelkét. És látok egy tehetetlen, nagyon szomorú ÉDESANYÁT… és a FÁJDALMAT…
A szobában
http://mek.oszk.hu/06500/06569/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
