A zöldségesnél
Dátum: 2009. október 20. 20:04Műfaj: NovellaCimkék: novella, elmélkedés |  |
Belém hasított a felismerés zöld trágyája. Nem arról a büdös barna trágyáról beszélek, nehogy félreérts. Én zöld trágyáról beszéltem. Zöld, mint a fű, mint a levelek. Zöld, mint a tavasz. Zöld! Zöld trágya. És belém hasított. Orrba vágott. Nem, nem is: inkább szájon csapott.
Belém hasított a felismerés zöld trágyája. Nem arról a büdös barna trágyáról beszélek, nehogy félreérts. Én zöld trágyáról beszéltem. Zöld, mint a fű, mint a levelek. Zöld, mint a tavasz. Zöld! Zöld trágya. És belém hasított. Orrba vágott. Nem, nem is: inkább szájon csapott. De mindenképp zöld volt. Neonfényben világított. Zöld, mint a szentjánosbogár. Pontosabban nem volt zöld, de zöld fényben látszott.
Mikor az éjszaka fényeiben már nem látok semmit, csak azt az izgató parfümillatot érzem magam mellett… Akkor, na akkor gondolom úgy, hogy itt az extázis, a spontán élvezés ideje. De eddig mindig tévedtem, és csak egy újabb éjszakába csöppentem: kicsit más arcok, mint a múltkor, de azért mind ismerős. Még az is, amelyiket soha nem láttam. Ismerős. Olyan, mint én. Ugyanonnan jöttünk, testvérek vagyunk. Igen, itt mindenki olyan lehet, mint én. Eggyé válunk a tömegben. Nem a buszon nyomorgó, idegeskedő tömegben, hanem egy emelkedett, egy ezen a világon túlmutató, egy transzcendens tömegben. Nem a hétköznapok tömegében, hanem egy művészibb, egy színesebb tömegben. Nem a mindennapok gondjaival vagyunk elfoglalva, hanem sokkal megfoghatatlanabb eseményekkel, amiket csak mi értünk. Más nem. Mert csak akkor érted meg, ha éltél benne. Tudod, hogy van ez.
Zöld trágya – de valamikor, régen fekete volt. Régen? Vagy éppen tegnap? A franc tudja. „Persze, a színek mindig mások, a borító mindig más, de a sorok ugyanazok maradnak” – szól felém valaki. Körülnézek, senki se figyel rám. De ismerős ez a mondat. Sokszor hallottam már. Közhely. Persze, nem itt, itt mindenki fent van. Fent, a magasban. Valahol a Nap körül. Mindenki magába szívja a Nap melegét, csak senki nem jön rá, hogy itt van a Hold is; igaz, néha elbújik a Nap mögött. Lehet, hogy csak én szóltam magamhoz. Mindenki ebben a tébolyult extázisban barangol, bejárja az egészet: először csak remegve megáll az erdőszélen, nehogy észrevegye egy róka. Aztán rájön, hogy a róka nem bántja az embert, mélyebbre megy, és az idő egyre inkább elmosódik – pillanatokon belül egy farkassal találja szembe magát. Nem is, inkább egy oroszlánnal. Vagy egy báránnyal? Nem, nem bárány. Az nem erdőben él. Mert tudod, olyan ez, mint valamiféle erdő: bolyongunk benne, mert mélyen akarunk lenni: aztán a következő pillanatban arra ébredünk, hogy mélyebben vagyunk, mint ahova kerülni akartunk – persze nem úgy. Mondjuk mélyen, a Föld mélyén van a tűz is – de vajon muszáj mélyre ásni, hogy izzó magmát öntsek magamra? De ne pohárból, dézsából ömöljön rám. Igen. Azt szeretném.
Reggel. Egy téli reggel. A legrosszabb párosítás. De egy perc múlva már nincs reggel. Elillant a ködbe. Mondtam én, nálunk elmosódott az idő. Pontosabban nem, az idő ugyanúgy telik, csak mi éljük meg másképp. Tudod, olyasmi ez, mint a szelektív hallás: az ember csak azt hallja meg, amit akar. Tényleg: mit akarok? Mik a céljaim? Ezek a mondatok is rég elmosódtak az idővel. De valahogy néha újra felelevenednek, és olyan fényesen világítanak, hogy egy pillanat alatt újra megvakítanak. Igen, talán itt van a probléma…
Megint este van. Na de nem az a sötét, fájdalmas, fekete éjszaka. Rózsaszínben táncol a város. Azaz, ha a város nem is, de mi igen. Ez a vigaszom. Néha egy-két arcot rózsaszín helyett zöldnek látok a rosszulléttől. Túl sokat hánytak, talán a közeg miatt? Mindegy, én élvezem. Csak jönne már valami új szín, valami új perspektíva, ami kirángat az eddigi világnézetemből, és új utakra terel – azért ne legyünk ennyire sablonosak: valami új kéne.
Talán évek teltek el, de nem tudom biztosan. Csak annyit tudok, hogy sok idő. Talán már minden színben láttam a világot, és valamiért úgy érzem, mégse láttam semmit a világból: zöld repülőkön láttam rózsaszín tömeget. Ez nem az élet. Az élet bizony a buszon lévő tömegnyomornál, a munkába való igyekvésnél kezdődik. Na meg a következő nemzedék felnevelésénél. Bizony, itt kezdődik az élet, nem az önfeledt szárnyalásnál.
Az Élet… Néha fájdalmas, néha élénk, néha borongós; néha elénk dob egy-egy követ, de mégis jobb, mint ez az örökös, ez a természetellenes színesség, ami most körülvesz, ami újra és újra megvakít! Igen, mert tudod, a buszon sem csak a szürke tömeg van. Van ott valami más is.
Élni akarok.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Nem Tom (#14051) | 2009. október 30. 02:38 |
Szia, Csongie! Sajnos, én már reménytelenül a "rossz irányba" indultam el. Tamás | |
Válasz csongie hozzászólására (#14020). |
|
2. csongie (#14020) | 2009. október 29. 13:50 |
Ez inkább egyfajta asszociációs játék, ami gondolkodásra késztet, de van egy-két kifejezés a műben, ami segíti az olvasót, hogy a "helyes" irányba kezdjen el gondolkozni, és megértse, mit akartam itt kifejezni. Üdv: Cs. | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#13804). |
|
3. Nem Tom (#13804) | 2009. október 24. 14:58 |
Nem jöttem rá, hogy miről szól. | |
| |
