vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Az utolsó napok

Szerző: PersepolisDátum: 2008. március 28. 14:40 Műfaj: PrózaCimkék: betegség, babylon, perzsia, makedón, király, ókor, láz

Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...

 

Daisios 18.

Csöndes, fülledt meleg volt. A levegő sem mozdult, de még egy bátortalan szellő sem borzolta a leveleket. A késő délutáni nap sugarai elnyújtott árnyékokat rajzoltak a datolyapálmák, gránátalmafák és tamariszkuszok tövébe, s csak itt, a lombok hűvösében lehetett valamennyire elviselni a sivatag felől idesodort meleget. A távolból egy éhes kutya ugatását lehetett hallani, de ezen kívül semmi sem zavarta meg a csöndet.

A palota teraszáról is hasonlóan nyugalmas kilátás nyílt a messze elterülő vidékre. A friss, zöldellő és gyümölcstől roskadozó citrusligetek egészen lenyúltak az Euphratés partjáig, ahol a gyümölcsfákat felváltotta a parti sás. A lustán hömpölygő folyam mentén csodálatosan kiépített út vezetett a városba; falán még helyenként látszottak a hajdani kék mázas téglareliefek a lépő oroszlánok sorfalával. A folyó szinte kettészelte az ódon várost, amely már csak árnyéka volt hajdani nemes pompájának. A karcsú pálmák jótékonyan elfedték az épületek málló falait, de a nagy rombolás szégyenteljes foghíjait nem volt fa, amely eltakarta volna. Xerxés király dühe pusztította el a csodálatos templomokat, szentélyeket, a városfalak sok helyen leomlottak. Nabú-kudurri-uszur lenyűgöző függőkertjeiből is csupán agyagból és földből összemosódott halmok maradtak, melyeket elvadult növényzet borított, s az alatta elterülő terméskőből épült kamrák is elhagyatottan bomladoztak. De ami a legszomorúbb volt, hogy a fenséges Étemenanki, „a föld és az ég alapköve”, azaz Marduk zikkuratja is az enyészeté lett. Mégis volt valami megfoghatatlan a levegőben, az itt élők ezernyelvű, zsibongó lüktetésében, a fények s árnyékok játékában, ami visszaadta az ősi szent városnak méltóságteljes kisugárzását. Palotái, templomai, három- és négyemeletes házai, egyenes utcái a világ legelső metropolisának címét ajándékozták neki, s ezt még a perzsa nagykirály pusztítása sem tudta tőle megvonni. Hajdanán valóban ez a csodálatos város lehetett az Istenek kapuja. Babylon még e sanyarú állapotában is méltó volt fejedelmi címéhez, az a fenséges büszkeség, amelyet árasztott magából csak egy királyi fővárost illethetett meg. S most ezek az elképzelések látszottak megvalósulni. Egy világhódító uralkodó majdani újjáépített, büszke birodalmi székvárosa, a Királyi Város…

Végre felfrissült a levegő, s a folyó felől érkező lágy szellő belekapott a hófehér keleti függönybe, mely a teraszt védte a hőségtől. Valamivel hátrébb egy finoman megmunkált aranyasztalka és egy színes párnákkal telerakott kényelmes ébenfaheverő állt, mindkettő babyloni mester munkáját dicsérte. Az asztalon viszont egy pazar, színarannyal bevont óriási bronz kratér volt, félig borral töltve, mellette aranyserleg és kancsó. A kratér hasán Dionysos és Ariadné érzéki ölelését formálta meg az óhaza aranyművese, s a mitológiai alakok nászát a szatírok vad tánca ölelte körbe. Mintegy megtestesülése volt a földi lét mulandó szépségének és a csodákra képes ősi ösztönöknek. A serleg és a boros edények mellett egy nagy tál gyümölcs volt Mezopotámia minden kincsével: körte, datolya, őszibarack, füge, birsalma.

De Alexandros hozzá sem nyúlt a gyümölcsökhöz. Elgondolkodva fürkészte a távoli látóhatárt, s lassan odalépett a fehér márványterasz kék mázas kerámiával borított könyöklőjéhez. Láztól kipirult arcát a friss levegő felé fordította, s fáradtan lehunyta szemét. Vörös-szőke hajfürtjei verejtéktől nedvesen tapadtak halántékára, s gyöngyöző homlokának kellemes volt a megélénkült légmozgás. Most érezte csak igazán, hogy mennyire kimerítette az elmúlt napok, de még inkább az elmúlt évek megfeszített munkája. Hiszen nincs még harminchárom esztendős, de már egy világbirodalmat hódított magának, népeket igázott le, s a barbárokat megtanította hellénné lenni. Persze a maga népével is átvetette a keleti szokásokat, mert olyan államot akart, melyben a hellén műveltség – mely már többet jelent, mint görögnek lenni – összekapcsolja a benne élők közös akaratát. A hatalmas birodalom szervezetének megszilárdításán fáradozott, miközben az ősi Babylon újjáépítését is tervbe vette. Minden ismert városnál fényesebb, lenyűgözőbb birodalmi székhelyet akart építeni, hogy a távoli vidékek követei, vándorai hírét vigyék makedón Alexandros metropolisának.

Miután elkezdték az építkezéseket, már ennél is újabb tervek foglalkoztatták: egy Arábia elleni expedíció megvalósításával kitolni birodalma határait. Ehhez pedig hadseregének kisebb korszerűsítésére volt szükség. Pezetairosai[1] phalanxát[2] ezért a nagyobb hatékonyság érdekében hajítódárdásokkal akarta feltölteni. A szárazföldi csapatok létszámát zsoldosokkal és ázsiai katonákkal növelte, akiket majd később makedón módra kell kiképezni. Ezen kívül hatalmas hadiflottát kell felállítani, ami nagyobb lesz még a föníciai és karthagói flottáknál is. Az újabbnál újabb ötletek lázas gyorsasággal követték egymást fejében, de most úgy érezte, hogy teste egyre inkább cserbenhagyja, mert a gyengeség mindjobban eluralkodott tagjain. Napok óta kimerült volt, mellkasán a seb, melyet a mallosok[3] elleni összecsapásban szerzett, erősen lüktetett, láz gyötörte, s a tikkasztó meleg ellenére órákig vacogott, aztán meg úgy érezte, hogy elég a teste a forróságtól. Héphaistión halála óta rémálmai voltak, gyakran szólt hozzá barátja a túlvilágról, de mondatait minden álomfejtő, jós és bűnoldozó pap másként értelmezte. A fiatalember rettegésbe zuhant lelkét megfoghatatlan félelem mardosta, s szeretett volna legalább egy kissé megnyugodni. Akarnaniai orvosa, Philippos többször is kérlelte, hogy hagyjon fel a mértéktelen alkoholfogyasztással, a vég nélküli dorbézolásokkal, mert mindez nagyon legyengíti amúgy is elgyötört, fiatal testét. A Sors már figyelmeztette, amikor a szeretett Héphaistónt megmérgezte az alkohol. Pihennie kellene, hogy összeszedje magát a következő feladatokhoz. De nem volt nyugta egy pillanatra sem.

Még mindig zúgó fejjel gondolt vissza az előző nap eseményeire is. Kedvelt hetairosa[4], a larissai Medios ünnepi lakomát rendezett annak tiszteletére, hogy a hivatalos küldöttség kedvező hírekkel tért vissza a Siwa-oázisból, melyet Alexandros azért menesztett, hogy a Héphaistión tiszteletére elrendelt héros-kultusz megerősítsék. Amon ezzel tudatta vele, hogy barátja már jó helyen van, s végre ő is megnyugodhat. Mintegy húszan voltak jelen Mediosnál, a király, s legközelebbi barátai, a még megmaradt régi Társak, a hadvezérek. Nagyon kellemes környezetben zajlott a vendégség, Medios mindig ügyelt arra, hogy mindenki jól érezze magát, s a király esetében ez most nagyon is időszerű volt. Pompás díszterme színes, illatos virágfüzérekkel és koszorúkkal volt feldíszítve, a terem közepén álló rózsaszín márványból faragott kút kellemes vízpárát szórt szét a levegőben. Aranyozott lábú, föníciai bíbor kárpittal bevont és puha párnákkal ellátott klinék sorakoztak az alacsony asztalok körül, melyek roskadásig voltak megrakva a kelet minden ínyencségével. A társaságot görög és perzsa énekesek, kitharások, hárfások, lanton, fuvolákon, különféle dobokon és csengettyűkön játszó zenészek szórakoztatták, majd a távoli, egzotikus Núbiából származó apró, feltűnően kis növésű, fekete emberkék mutatták be ügyességüket, amint egy kifeszített, vékony kötélen egyensúlyoztak oda és vissza, s közben aranykarikákkal zsonglőrködtek. A hangulatot csodaszép hetérák tették még varázslatosabbá, akik az ismert világ minden szegletéből érkeztek Istar-Aphrodité szentélyébe, s most ők is Medios vendégei voltak. Voltak köztük tejfehér bőrű, szőke és vörös nimfák a messzi Istros mellől, ébenfa színű, tüzes tekintetű hajadonok a Nílus forrásának vidékéről, vágott szemű, sárga bőrű és fekete hajú tündérek a legyőzhetetlen Induson túli, talán nem is létező mesebeli országokból. A díszes öltözetű szolgák kínosan ügyeltek arra, hogy senki poharából ne fogyjon ki soha a színbor, folyton utána töltögettek. A kölcsönös köszöntések, áldozatok a késő éjszakába nyúltak, s a történések egyre inkább homályossá váltak a király előtt, míg végül teljesen egybefolyt minden, s csak színes darabkák maradtak meg emlékében, mint egy kaleidoszkóp csillogó darabjai. Félig öntudatlan állapotban vitték vissza palotájába, s mivel már láza volt, szolgái a fürdőben készítették el fekhelyét, s hideg vizes borogatást tettek homlokára és csuklóira.

Gondolataiból halk hangok és neszek térítették vissza a jelenbe. Belekortyolt a kezében tartott rhytónba[5], s bár bűntudata volt, jól esett a hűvös szíriai vörösbor. Ismét megjelent előtte az orvos rosszalló arca, de ő hamar elhessegette kellemetlen lelkiismeretét, s fenékig kiitta a pohár tartalmát. 

- Eumenés, – szólt hátra titkárának – milyen nap van ma?

- Daisios[6] hó 18. Holnapra kérvényezték a látogatást a karthagói követek, de megérkeztek hozzád Savehből Zarathustra papjai is… – sorolta volna tovább hűséges embere a másnapi bejelentéseket, de Alexandros félbeszakította.

- Várhatnak a követek és a mágusok is, inkább Mediost hívd. Meg kell vele beszélnem az építkezés részleteit, hogy a Körmeneti út, Marduk nagy temploma és a függőkertek régi pompájukban épülhessenek újjá. Mert amíg Arábiában leszek, el kell, hogy készüljön új metropolisom… Meg aztán Héphaistión halotti emlékművéről is akarok vele beszélni.

- Ahogy kívánod, királyom.

Ekkor megjelent egy díszes öltözetű perzsa szolga, mélyen meghajolt ura előtt, majd jelentette, hogy elkészítették Alexandros fekhelyét a fürdőteremben. A fiatalember letette kezéből a poharat, elbocsátotta titkárát, s fáradt léptekkel elindult a fürdők felé. Jobbnak látta, ha az állandósult lázrohamok miatt a hideg vizes medence mellett tölti az éjszakát.

Alexandros makedónjai között – ahol csupán első volt az egyenlők közt – még igyekezett megőrizni hellén egyszerűségét és közvetlenségét, de már az elmúlt években egyre többet vett át a perzsa despoták szokásaiból. Jól tükrözte ezt fényűző hajléka, Nabú-kudurri-uszur nyári palotája is, melyet ő előtte már az összes perzsa király és satrapa[7] is előszeretettel használt. Tudta, hogy roppant birodalmát, etnikailag vegyes összetételű alattvalóit nem kormányozhatja sem a hellén demokrácia, sem a makedón királyság irányelvei alapján, ezért van szüksége a perzsa uralkodók kemény módszereire. Honfitársai, – akikre ugyanúgy vonatkoztak a szigorú törvények és szabályok – egyre gyakrabban sérelmezték megalázó helyzetüket, amit éppen pillanatnyi hangulatától függően akceptált. A legszomorúbb eset alkalmával alkoholmámortól kirobbanó indulatában megölte egyik leghűségesebb barátját, a Fekete Kleitost, csak azért, mert szóvá merte tenni a makedónok megaláztatásait. Pedig Kleitosnak köszönhette életét, amikor az a granikosi ütközetben az ellene támadó Spithridatést az utolsó pillanatban ledöfte. Szörnyű tette után elméje azonnal kitisztult, de barátján már nem lehetett segíteni. Ekkor őrületében maga ellen akarta fordítani a gyilkos lándzsát, de testőrei lefogták, s erőszakkal hálótermébe vitték. Egész éjjel, és még másnap is siratta Kleitost, s attól fogva is gyakran látta maga előtt iszonyú tettét, és barátja kíntól eltorzult arcát. Aristotelés szavai csengtek ilyenkor mindig fülébe: „Meglátod, egyszer még bűnbe sodor szenvedélyed!”

Eszébe jutott az is, amikor az issosi csata után birtokába került Dareios katonai tábora, s ő megvetően konstatálta, hogy a királyok királyának a fényűzés, az arany és ezüst felhalmozása, a tengernyi szolgahad tartása jelenti az uralkodást. Akkor csupán ellenfele csodálatos fekete onyxból faragott fürdőkádját tartotta meg magának. Azóta persze az egész birodalom minden vagyona az övé lett, több ezer talentum súlyú vertpénz, drága szövetek, ékszerek, paloták, de még Dareios családja is. Olyannyira, hogy Susában nőül vette Stateirát, a perzsa király idősebb lányát. Most már a földkerekség leggazdagabb uralkodója volt, de nem érezte magát jobban a bőrében, mint amikor elindult otthonról, Makedóniából, mindösszesen 70 talentumnyi arannyal és legfeljebb 30 napra elegendő élelemmel. Most mindene megvan, szolgák lesik minden óhaját, mégis idegennek érzi magát ebben a testet-lelket megnyomorító gazdagságban, s napról napra körbeveszi a tunya léhaság, mely a szivárványszín kínai selymek, vakító fehérségű gyolcsvásznak, súlyos bíborszövetek és a vörös-arany indiai kelmék kavalkádjából, aranyból, ezüstből, déltengeri gyöngyökből, a süppedős perzsa-szőnyegekből, illatos keleti díszpárnák közül csábítja. Lelkiismerete az egyszerű tábori ágy után kívánkozott, a katonai sátor, a kipróbált bronzmellvért, fegyverei és Bukephalos[8] emléke voltak az ő igazi értékei. Bár szenvedélyes volt és lángoló, Aristotelés tanítványaként a mértékletességre nevelték, a hősök iránti lelkesedésre, a vágyak megfékezésére, de nem maradt már ideje arra, hogy mesterének tanítása második természetévé váljék. Perzsiában megismerte a túlzást, a bujaságot, lobbanékony természete hirtelen haragúvá, szinte kegyetlenné, és elbizakodottá vált, s most úgy érezte, innen már nincs visszaút. Hajdani bölcs mestere is szomorúan lemondott róla, s miután unokaöccsét, Kallisthenés kíméletlenül kivégeztette, végül megtagadta tanítványát. A fiatal király így egyre inkább egyedül lett, már jóformán senkiben sem bízott, s uralkodói magányában azoktól is elszigetelődött, akik még szeretni akarták.

A fürdőterembe érve levetette magáról egyszerű fehér gyolcsvászonból készült khitónját, s belépett a hűs vízzel telt medencébe. Elgondolkodva nyújtózott el a márványfürdőben kialakított padon, s hagyta, hogy a hideg víz csillapítsa láztól forró bőrét. A medence szélén gyógyfüves krémeket, nárdus- és rózsaolajat, fürdősókat tartalmazó korsók és egyéb illatszeres üvegcsék és kenőcsöstégelyek sorakoztak. Mindegyik tároló edény kész műremek volt; néhányat karneolból vagy lazúrkőből, másokat türkizből, hegyikristályból vagy aranyból készítettek. Valamivel távolabb füstölőben myrrhát égettek, s egy elefántcsontból készült asztalkán művészi rendben tisztálkodáshoz és masszírozáshoz alkalmas szerszámok, szivacsok és habkövek voltak odakészítve. A terem túlsó sarkában óriási, színes mázas dézsákba virágzó leandereket, hibiszkuszokat és mirtuszokat ültettek, s illatuk a myrrha jótékony aromájával keveredve nyugtatólag hatott Alexandros zaklatott lelkére. A friss, tiszta köpeny már előre oda volt terítve a heverőre, s mikor kilépett a medencéből, egy finom, karcsú női kéz terítette a vállára. A férfi gyöngéden megérintette a csuklót, végigsimított az ujjakon, végül az asszony felé fordult. Stateira volt az, a második felesége. Oly nesztelenül suhant be a fürdőbe, hogy Alexandros észre sem vette, s most jelenléte melegséggel töltötte el. Stateira nagy dióbarna szemeivel szerelmesen nézte a kedves arcot, férje szilaj, néha vörösbe hajló, aranyszőke, hullámos fürtjeit, sápadt homlokát, álmodozó zöld szemeit, melyek azonban félelmetesen tudtak szikrákat szórni, ha a király dühöngött, s melyek egészen elsötétültek az eltökéltségtől minden grandiózus tette előtt. De arcán már ismét megjelent a láz alattomos pírja, melyet csak rövid időre tudtak enyhíteni a hidegfürdővel. Stateira aggódva simította végig, mintha ezzel megszüntethetné a makacs kórt, de Alexandros számára már az is jólesett, ahogy hűvös tenyere a bőréhez ért.

- Nem szűnik… - suttogta a nő. – Annyira aggódom érted.

- Ez is el fog múlni, mint a többi nyavalyám. Kilikiában is sokáig tartott, amíg felépültem, s most mégis itt vagyok.

- De megint beteg vagy, s az a legrosszabb, hogy te erről nem is akarsz tudomást venni. Mindig csak hajszolod magad, mindent egyedül akarsz megoldani, s mindenhol egyszerre ott lenni – korholta szelíden felesége.

Alexandros magához vonta, átölelte, s gyöngéd csókot lehelt Stateira lehunyt pilláira. Kedves volt számára a lány, mindig megnyugtatta a közelsége, szívesen beszélgetett vele a legkomolyabb dolgokról is, mert elbűvölte eszessége és magas fokú műveltsége, de szerelmes nem volt belé.

    Magányos éjszakáin Rhóxané egzotikus, gyönyörű arca elevenedett meg előtte, s forró kín égette minden porcikáját, hogy nem ölelheti. Rhóxanét Baktriában vette magához, s bár a lány apja a satrapia lázadó helytartója, Oxyartés volt, minden bűnét megbocsátotta leánya szépsége miatt. Nőül vette, s három évig ő volt az egyetlen asszonya. Teljesen megbabonázta a szépsége, egyenesen a lábai előtt hevert, s mindennel elhalmozta, amire Rhóxané akár csak egy pillantást is vetett. Aztán egy évvel ezelőtt Alexandros Susában – nagy szabású politikai terveivel összhangban – hatalmas, díszes esküvőt rendezett tízezer katonája, s ugyanennyi perzsa nő számára, s a legjobb példával maga járt elöl. Feleségül vette a kedves Stateirát, és az előző uralkodó, III. Artaxerxés leányát, a nemes Parysatist. Érzelmei ugyan egy szemernyit sem változtak első felesége iránt, de házastársi kötelezettségeit a másik két asszonnyal szemben is teljesítette. Bár Rhóxané számára természetes volt, hogy társadalmukban a férfiaknak több felesége lehet, szívét mégis féltékenység dúlta fel. Fájdalmas volt két másik nővel osztozni a szeretett férfin, aki idáig kizárólag az övé volt, de büszkesége nem engedte, hogy ezt Alexandros is észrevegye. Az ágyasokról nem vett tudomást, nem érdekelték. Ott nem voltak érzelmek, csak a fizikai vonzalmat, a természetes ösztönöket és a kéjt szolgálták kielégíteni. Sértett érzelmeit nem fedte fel a férfi előtt, hanem másféle fortélyhoz folyamodott, hogy férje szívét végérvényesen kisajátítsa, s a saját pozícióját is megerősítse. Fiúval kell megajándékozni a királyt a lehető leggyorsabban, s ezzel biztosítani a trónöröklés folyamatosságát. Így hát minden külön töltött éjszakán, bár álomba sírta magát, csodálatos együttléteik alkalmával alázatos és odaadó volt, s mindent megtett annak érdekében, hogy áldott állapotba kerüljön. Fáradozásai az ősz végén meghozták gyümölcsüket, végre gyermeket várt. A király végtelenül boldog volt, s úgy vigyázott Rhóxanéra és születendő gyermekükre, ahogy a saját épségére sohasem. De a kis jövevény nagyon nehézzé tette anyja terhességének utolsó hónapjait, a fiatal királyné viselkedése szeszélyessé vált, s gyakran zárkózott magányosan fényűző szobáiba. Ilyenkor még Alexandrost sem engedte magához. Ő – bár megértően viseltetett az asszony iránt, s inkább aggódott állapota miatt, semmint méltatlankodott volna – a lelke mélyén azért csalódott volt. Lobbanékony, zsarnoki természete nem volt hozzászokva ahhoz, hogy akaratának ellenszegüljenek, de most nem tudott mit tenni. Szerette Rhóxanét, s mindent megbocsátott az asszonynak. A legfontosabb most az volt, hogy egészséges fiút szüljön neki, aki majd követi őt hatalmas birodalma trónján. 

Elkalandozott gondolataiból Stateira kedves hangja térítette vissza a jelenbe:

- Boldog vagyok, hogy ezt a csodálatos, ősi várost újra naggyá teszed, s Babylon ismét régi, nemes pompájában fog tündökölni… Még ha csak a saját hírneved fényesítésére teszed is.

- Nem csupán a magam örömére akarom megint felépíteni a várost, hanem hogy az emberiség javára is váljék. De a függőkerteket kizárólag az én szeretett feleségeimnek akarom újjáépíteni. Ahogy Nabú-kudurri-uszur örömet szerzett vele Semiramisnak. 

- A tévhit ellenére nem Semiramisnak építette, hanem egy másik feleségének, aki a hegyekben lévő otthonát hagyta ott férjéért és Babylonért, s ilyenformán most leginkább Rhóxané fogja otthon érezni magát benne, de én is nagyon fogok a kerteknek örülni. Egyszerűen azért, mert ez a te figyelmességedet jelenti… Pedig mennyire rettegtünk tőled, amikor apámat legyőzted Issosnál tíz évvel ezelőtt, s én a családommal a fogságodba kerültem. Azt suttogták rólad, hogy egy lángoló hajú, kegyetlen szörnyeteg vagy, aki kedvét leli a céltalan gyilkolásban, s bizonyára nekünk sem fogsz megkegyelmezni. A katonáid raboltak és fosztogattak, s felőled sem gondoltunk több irgalmat.

Alexandros elmosolyodott, s megkérdezte: – Ilyen barbárnak tartottál volna? Az lehet, hogy katonáimat az elkeseredett csata után megvadította apád felhalmozott gazdagsága, hiszen gondold csak meg, ők egyszerű, tanulatlan emberek, életükben nem láttak még ennyi kincset egybehordva, de azért nem vagyunk szörnyetegek. Engem Aristotelés nevelt gyermekkoromban, s ő a tiszteletet és a mértékletességet tartotta legfontosabbnak. Azt hiszem, nem sok kivetnivalót találhattál abban, ahogy a családoddal bántam.

- Nem, dehogy. Amikor megláttalak, már nem is hittem el a mendemondákat. Csak a lángoló hajad volt egyedül igaz. Olyan délceg voltál csillogó páncélodban, fényes sisakodban, mint egy daliás, idegen hadisten. Igaz, te akkor még észre sem vettél engem, hiszen csak egy hét éves kislány voltam. De én észrevettelek, s többé nem felejtettelek, bár azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer még a feleséged leszek… Illetve álmomban többször is eljátszadoztam a gondolattal. – suttogta Stateira elpirulva a férfi fülébe, aztán kényelmesen elhelyezkedett a kereveten Alexandros karjaiban, fejét a férje mellére hajtva, s úgy folytatta: - aztán Susában teljesült a legszebb álmom, a feleséged lettem. Csak azt az egyet sajnálom, hogy a gyermeket, aki az utódod lesz, nem én adom neked, hanem az az asszony, akit igazán, szerelemmel szeretsz.

A férfi érezte, ahogy a lány hangja elcsuklik, s a sírás fojtogatja a torkát. Bántotta, hogy nem tudja Stateira előtt jobban elkendőzni szerelmét Rhóxané iránt, hiszen nem akart neki fájdalmat okozni. Zavarában csak szótlanul simogatta bársonyos fekete haját, egészen addig, amíg a lány el nem aludt. Végre ő is mély álomba szenderült, talán az utolsóba, ami még pihentető volt…

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 11 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#11819)	2009. augusztus 16. 22:23
És? Remélem, nem bántad meg... :)
Válasz R. Jana hozzászólására (#11816).
2. Persepolis   (#4802)	2008. október 16. 10:33
Perzsia pedig engem is meglepett, és még jobban lenyűgözött, akárcsak téged. Én sem tudtam róla többet, mint a nagy átlag, de amikor kimentem, hogy anyagot gyűjtsek ehhez az írásomhoz (ennyire elkötelezett lennék?), és a készülő nagy művemhez, nem csak az ókori részével kápráztatott el, hanem a középkori Perzsia minden gyönyörűségével, amiről vajmi keveset tudtam addig. De mindezeket a tapasztalataimat és élményeimet leírtam a Perzsa nyaralás című írásomban, vagy a weboldalamon is, ott még képek is vannak. De azt már úgy is láttad...
Válasz Janó hozzászólására (#4794).
3. Persepolis   (#4801)	2008. október 16. 10:29
Számomra nem pejoratív értelmű, mert jó cél érdekében használjuk. Sőt! Kifejezetten azzal a céllal írok, hogy népszerűsítsem ezeket a korokat, sőt, általában a történelmet, egy olyan korban, amikor ez sanos már nem számít sokat, ahol egy oktatásügyi miniszternek (M.B.) az is megfordult a fejében, hogy a történelmet kivegye az érettségi tantárgyak közül, holott ha megállítasz egy tizenévest az utcán, már azt sem tudják, mi történt 1848-ban, miért ünnepeljük márc. 15.-ét, és miért viselünk kokárdát (azt már el sem lehet várni tőlük, h ők is kitűzzék...) Hát, ezért népszerűsítem a történelmet ennyire. Legalább ezzel, ha máshogy nem megy.
Válasz Janó hozzászólására (#4794).
4. Persepolis   (#4789)	2008. október 16. 09:14
Kedves Janó, köszönöm a bókot, most már lassan Te hozol zavarba engem ezzel a sok dícsérettel és elismeréssel, de igazság szerint ezzel a kedvenc sorozatommal igen jól esik hallgatni, illetve olvasni ezeket a kedves elismeréseket. Erre az írás-sorozatomra én is büszke vagyok, bár lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de ez az igazság. Bár néha kicsit elbizonytalanodom, hogy nem túl tudományos-e a megfogalmazásom, nem túl nehezen emészthetőek-e a történelmi írásaim? Remélem, nem annyira...
Válasz Janó hozzászólására (#4775).
5. Persepolis   (#4788)	2008. október 16. 09:09
Kedves Jana! Köszönöm az elismerést. Ami az embert érdekli, arról könnyen tud írni. Nekem ez a kor, és - ezáltal - ez a sorozatom a kedvencem, talán ezért sikerült ilyen jól. És persze mindig szívesen írok azoknak, akiket érdekel, és akik elolvassák.
Válasz R. Jana hozzászólására (#4762).
6. Persepolis   (#4166)	2008. szeptember 27. 19:04
Kedves Tana! Nagyon köszönöm az elismerést, nagyon jól esik. Eredeti végzettségemet tekintve történelem tanár vagyok, de mivel abból sajnos nem lehet megélni, ezért kénytelen vagyok közbeszerzéssel foglalkozni. Ez sajnos nagyon távol áll a töritől, de így az legalább megmaradhat szerelemnek. Tudom, h nem minden múlik a történelmi hitelességen, attól még egy mű lehet nagyon jó, ha fikció, de aminél lehet, ott igyekszem megtartani a hitelességet, és Nagy Sándor kora nagyon jól dokumentált, ezért nála könnyű szem előtt tartani a valóságot. Így is épp elég részlet marad, amit a saját fantáziám alapján kell hogy pótoljak. De a valódi történelem is éppen eléggé izgalmas, hogy úgy írjam le, ahogy az tényleg történt. A magyar nyelv szépségét, helyes használatát pedig szinte mindennél fontosabbnak tartom, sajnos épp eléggé tönkreteszik így is... egyébként ez a sorozat az én kedvenc írásom, ezért esett nagyon jól kedves kritikád. Köszönöm.
Válasz TMT hozzászólására (#4157).
7. TMT   (#4157)	2008. szeptember 27. 00:14
Azt mar tudom,hogy tortenelmi teren(es vallasi) nagyon tajekozott vagy,de en nem a hitelesseget figyelem elsosorban.Az irodalomban nem mindig-minden azon mulik,mert vannak kitalalt,a fantazian alapulo irasok.En inkabb az irasmu szerkezetet es nyelvezetet tartom szem elott.Szepen irsz es valogatottan hasznalod az anyanyelvet.Gratulalok!!!Mivel foglalkozol?Gondolom,nemcsak ugy"irogatsz",hiszen lathato az irasodon hogy nem ez az elso "irkafirkalgatasod".udv: Tana
8. Persepolis   (#2701)	2008. augusztus 11. 11:08
Most már végképp nem értem... :-))) Nagy Sándor után már csak félkegyelmű féltestvére, Arrhidaios, és a fia, IV. Alexandros uralkodtak (egyszerre), de csak egy rövid ideig, a fiát 11 évesen megölték, Arrhidaiost pedig néhány év múlva Olympias ölette meg, ezzel pedig végleg vége lett az Argeadák uralmának, és következtek a diadokhosok (utódok) háborúi, amivel felosztották egymás között Alexandros birodalmát: Ptolemaios Egyiptomot kapta, Seleukos Szíriát, az Antigonidák pedig Görögországot és Makedóniát... de az biztos, hogy Alexandros előtt valóban nagyon sokáig, és Makedóniában kizárólagosan csak ők uralkodtak.
Válasz Lukács Mária hozzászólására (#2698).
9. Lukács Mária   (#2698)	2008. augusztus 11. 10:53
Elnézést, a helytelen kifejezésért, ( az egyik ) akartam írni, Alexandros, ill. Nagy Sándor halála után, de én ezt is a nagyok közé sorolom. Köszönöm, hogy megírtad.
Válasz Persepolis hozzászólására (#2690).
10. Persepolis   (#2690)	2008. augusztus 11. 09:17
A makedón Argeadákra (Nagy Sándor családjára) gondoltál, hogy a legnépesebb család volt akik uralkodtak? Mert ez így azért annyira nem igaz... :-) Voltak náluk népesebb uralkodó családok is.
Válasz Lukács Mária hozzászólására (#2621).
11. Lukács Mária   (#2621)	2008. augusztus 08. 15:08
Köszönöm, az élményt. A történelem során, talán a legnépesebb család volt, aki uralkodott. megtaláltam alul a név és cím szerinti keresést. Így mindent eltudok olvasni. Kedvenc olvasmányaim egyike a történelem, és annak feldolgozásai.