vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket Az utolsó napok - 2. rész
Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy rövid pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, egyes civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...
Daisios 19.
Másnap reggel szokatlanul frissen ébredt, de nem örülhetett sokáig kellemes közérzetének, mert megint egy heves lázroham kerítette hatalmába, s feje annyira megfájdult, mintha kalapáccsal ütötték volna belülről. Miután állapota átmenetileg valamelyest javult, megfürdött, áldozott az isteneknek, majd átment hálótermébe, melynek tágas, napfényes teraszán fogadta Mediost, hogy megbeszélje vele az építkezés halaszthatatlan részleteit. Közben a halk járású perzsa szolgák többféle könnyű fogást szolgáltak fel a csodálatos, kis-ázsiai fehér márványból faragott asztalon, melyet két, bronzveretekkel díszített kliné fogott közre. Zöld és fekete olajbogyó, sajtok, apró tengeri halak és kicsiny polipok, osztrigák, kagylók, főtt és párolt zöldségek, páva és fürj zsenge húsa nyárson sütve, és többféle gyümölcs közül lehetett válogatni. A sokféle finomsághoz mézzel kevert fanyar bort kínáltak. Alexandros most is alig nyúlt az ételekhez, annál gyakrabban töltögette viszont különleges, griffmadarat formáló ezüstrhytonját a csábító, örmény vörösborral.
Miután a legfontosabb dolgokat megbeszélték, alkonyatig kockázással ütötték el az időt, végül napnyugtakor a király megelégelte, s visszavonult. Érezte, hogy láza megint felszökik, s ilyenkor hangulata letörtté és kedvetlenné vált. Áldozatot mutatott be az isteneknek, s abban a reményben, hogy az esti hideg vizes kúrától mérséklődik a láza, megpróbált elaludni, de végül egész éjjel csak hánykolódott.
A következő két napon állapota semmit sem változott. Levert volt, s többször is oly magasra szökött a láza, hogy csak bágyadtan hevert kerevetén. Pedig reggelente minden istennek áldozatot mutatott be, kínosan ügyelve arra, hogy egyiket se hagyja ki. Ködös lelkiállapotán és étvágytalanságán orvosa, Philippos sehogy sem tudott segíteni, bármennyire is szeretett volna. A fürdőkúrák és gyógynövény-főzetek után átmenetileg javult a helyzet, ilyenkor erőre is kapott, s fogadta a karthagói követeket, és Zarathustra papjait is, akik az örök tűz segítségével akarták megtisztítani az uralkodót Ahriman démonaitól. De Alexandros nem igazán hitt már a számára alig érthető, idegen mágiában. Hitt viszont a saját erejében, fiatal szervezete élni akarásában, s orvosai szaktudásában. A fürdőteremben maradt továbbra is, s itt fogadta a krétai Nearchost, s a királyi hajó főkormányosát, Onésikritost, hogy meghallgassa beszámolójukat a tengeri expedícióról, és hogy mennyire halad az új hajóhad építése és felszerelése a levantei partvidéken.
Nearchos ekkorra már kipróbált, jól bevált flottaparancsnoknak számított. Az indiai hadjárat után az Induson hajóztak le egészen Pattaláig, ahol Alexandros a krétaira bízta a flottát, ő maga pedig a szárazföldön követte – keresztül a kíméletlen, kies Gedrosia-sivatagon – a sereg egy részével. A hajóhadnak az ismeretlen Indiai-óceánon keresztül kellett Harmozeiáig eljutni, ahol találkoztak a fősereggel, de a király parancsot adott Nearchosnak, hogy folytassák útjukat egészen a Perzsa-öböl északi csücskéig, a Tigris torkolatáig. Nearchos geográfusokat, etnográfusokat, biológusokat, csillagászokat, de még filozófusokat is vitt magával, s amennyire lehetett, feltérképezték a területet, anyagot gyűjtöttek az útjukba kerülő, vagy a tengerben élő ismeretlen állatokról, növényekről, kőzetekről, ásványokról, természeti jelenségekről és a partszakaszokon megismert embercsoportokról. Számos veszélyes és izgalmas kalandon mentek keresztül, mire elérték végcéljukat, s közben a jól felszerelt hadiflotta Alexandros hűségére hódoltatta az egész partvidéket. De ahhoz, hogy most már akadálytalanul eljuthassanak akár Héraklés oszlopaiig és a Mediterraneum legerősebb hajós népei ellen is biztos sikerrel vehessék fel a harcot, meg kellett építeni minden idők legnagyobb expanziós hadiflottáját: ezer, a három-evezősoros triéréseknél is nagyobb gályát. Ezt a komoly feladatot bízta még Karmaniában Nearchosra a király. A krétai most beszámolt mindenről; a sikerekről, hogy az első negyvenhét hajó már megérkezett az Euphratésen megépült új, nagy kikötőbe, s az első egység már készen áll az indulásra, de a flotta többi része is, még ha csak szétszedve, szárazföldi úton, de útban van Babylon felé. A nehézségekről is beszélt, hogy a legénység toborzása felemészti Fönícia és Syria szinte egész felnőtt férfilakosságát, s hogy az elővigyázatlan és kíméletlen fakitermelés teljesen tönkre fogja tenni a Libanon hegység faanyagát. De a király nem ismert lehetetlent, minden problémára talált megoldást: a levantei partokon hajós iskolákat kell létesíteni, ahol a kezdő tengerészeket kiképzik, és ugyanakkor a szabadok mellett a rabszolgákat is be kell sorozni. A Libanon hegység mellett javasolta, hogy Babylonia és az Amanos cédrusait is termeljék ki, ha szükség van rá. És mindenek előtt annyi hajóépítő műhelyt kell létesíteni, amennyit csak lehetséges az utánpótlás érdekében.
- Archias, Androsthenés és Hierón visszaérkeztek már? – érdeklődött izgatottan Alexandros a három felderítő után. – Az ő beszámolóik is fontos ismereteket tartalmazhatnak.
- Már csak Hierónt várjuk. Az előző kettő visszaérkezett, s beszámoltak tapasztalataikról Onésikritosnak. Egészen a Musandam-félszigetig jutottak, s azt mondják, hogy az öbölben található két sziget, Ikaros, és a tőle kétnapi hajóútra lévő Tylos, sőt a szigeteket kísérő egész partvidék, melyet korábban Dilmunnak neveztek, nagyon jó adottságokkal rendelkeznek. Az a vidék gazdag fűszerekben, és állandó településeket is lehetne ott alapítani. Szemben Tylossal, a túlsó parton fekszik Gerrha városa, mely elosztóként működik. Ide érkeznek Arábia belsejéből a fűszer-karavánok.
- Kezdetben talán kereskedelmi lerakatokat lehetne ezeken a helyeken létesíteni, hiszen már nagyon régóta kereskednek arról a vidékről rézzel, arannyal, lapis lazulival, elefántcsonttal és igazgyönggyel… - vette át a szót az öreg tengeri medve, Onésikritos, akiről külsőleg jobban tükröződött hivatása, mint a finom vonású Nearchosról, aki elsősorban krétai származása és műszaki szakértelme miatt kapta tengeri megbízatását.
- Később aztán katonai bázisként, kiindulópontként is funkcionálhatnának… – révedt a távolba Alexandros tekintete – úgy is térdre akarom kényszeríteni azt a makacs népet, az arabokat. Büszkék, függetlenek. És idáig még nem küldtek hozzám semmilyen követséget sem, nem hajtottak fejet hatalmam előtt; ebben a tekintetben ők az egyedüliek, akik nem fejezték ki meghódolásukat előttem.
Nearchos és Onésikritos némán összenézett, aztán a krétai csöndben megjegyezte:
- Ők békében és másoktól függetlenül, szabadságban élnek, amit az istenektől kaptak jutalmul…
- Az örök béke és a szabadság Uranos és Dionysos oltalma alatt áll, akiket ők tisztelnek – enyhe indulat érződött a király hangjában, majd hirtelen ismét nyugodttá vált – mindezt én is megadhatom nekik a saját fennhatóságom alatt, mint Amon fia, s akkor ők látni fogják, hogy előttem ugyanúgy fejet kell hajtani, mint a saját isteneik előtt. Tökéletes szabadságot fogok nekik biztosítani, ahogy tettem azt évekkel ezelőtt a lydekkel, majd később az ariaspésekkel, a Jótevőkkel is.
A fiatal uralkodó egészen fellelkesült a hallottakon, s már azt tervezgette, hogy a Perzsa-öblön keresztül miként fogja meghódítani Arábiát, majd ezen is túl Libyát és Karthagót. Nearchos mosolyogva csak a fejét csóválta, s próbálta végre lassabb tempóra bírni elszánt királyát:
- Van még időd az egész oikumené egyetemessé tételére, nem kell mindent azonnal megvalósítani, minden népet rögtön leigázni, megbüntetni. Immár senki sem veszélyezteti birodalmad, nem maradt már uralkodó, aki ellenfeledül jöhetne számításba, a perzsák is meglakoltak már gyalázatos tetteik miatt. Azt hiszem, te már csak önmagaddal és a benned lakozó örök elégedetlenséggel versengsz…
- Gyermekkoromban nagyon bántott, hogy úgy éreztem, apám minden lehetséges területet meghódított már, s nekem nem hagy semmit. Mindig bizonyítani akartam, s megmutatni, hogy én is vagyok olyan eredményes hadvezér, hódító és király, mint az apám, Philippos. Most is vágyom a dicsőséget, és módot találni arra, hogy veletek együtt nagy és nevezetes tetteket hajtsak végre. – válaszolt elszántan Alexandros.
- Elfelejtetted már, mit mondtak az indiai bölcsek, a brahmanok, amikor elfoglaltad országukat? Minden embernek csak annyi föld a birtoka, amennyi elég ahhoz, hogy halála után a testét elfedje. Te ennél már jóval többet meghódítottál, és ne feledd, nem jó a Sorsot kihívni magad ellen. Magad is tudod, hogy a szerencsében megnyilatkozó mértékletesség is szép erény, amivel nem szabad visszaélni.
- …de az emberek sohasem tudnak a szerencsével betelni… - zárta le a témát a király Hérodotost idézve.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
