vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Az utolsó napok - 3. rész

Szerző: PersepolisDátum: 2008. április 01. 09:57 Műfaj: PrózaCimkék: hódítás, betegség, láz, babylon, király, makedón, hellénizmus, hadsereg

Történelmi írás a világ egyik legnagyobb formátumú történelmi személyiségének, a makedón Nagy Sándornak utolsó napjairól. Egy pillanat, ahol találkozik a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra, ahol civilizációk hanyatlanak le, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323 júniusa...

Daisisos 22.

Daisios huszonkettedikén – mivel láza továbbra sem engedett, sőt most már oly magasra szökött, hogy Philippos, az orvos komolyan aggódott – átvitette magát az úszómedence mellé, s magához hívatta legbizalmasabb hadvezéreit. A tanácskozáson megjelent Perdiccas, akit hűségéért az uralkodó az utóbbi időkben szoros barátságával tüntetett ki. Perdiccas már korábban is a pezetairosok (nehézgyalogsági egység) kisebb egységeinek parancsnoka volt, s a király megbizonyosodhatott elkötelezettsége, rátermettsége és hűsége felől. Ott volt Nearchos, aki már fiatalon Alexandros közvetlen környezetébe tartozott, majd Pamphylia és Lykia helytartója lett, emellett a válogatott királyi gárdisták, a hypaspistések[1] egyik főparancsnoka, s az izgalmas tengeri expedíció vezetője. A régi nagy öregek közül már csak Antigonos – akit Monophthalmosnak[2] is neveztek, fél szemének elvesztése miatt – volt jelen. Antigonos már Philippos idejében is vezérkari tiszt volt, most pedig Közép-Phrygia satrapája (perzsa helytartó) címét viselte. Megjelent a király előtt a hetairosok (Társak) közé tartozó Lysimachos, Ptolemaios és az Alexandrossal egyidős Seleukos is, akik fontos parancsnoki posztokat töltöttek be a hadseregben. Antipatros, a másik nagy öreg, akire az uralkodó az anyaország ügyeinek intézését bízta a keleti hadjárat elején, s aki már Philippos politikusa és hadvezéreként is kitüntette magát, Görögországban volt. Most őt kellett felváltania  Kraterosnak Európa új strategosaként[3], s a király Antipatrost várta a friss csapatokkal Babylonba. Ezek a személycserék nem véletlenül történtek; a király úgy érezte, hogy Antipatros egyéni hatalma lassan felülkerekedik hatáskörén, s titkos információi alapján öreg hadvezére minden bizonnyal elszakadással fenyegető ambíciókat dédelget magában. Kraterost az ópisi zendülés[4] után indította útnak, a több mint tízezer veteránnal, s bár régi, megbízható katona volt, mostanában már jobb volt távol tudni az udvartól. Alexandrost egyre inkább kellemetlenül érintették keresetlen szavai, melyeket a régi makedón szokások és tradíciók védelmében hangoztatott. A királynak most már csak olyan emberekre volt szüksége a közvetlen környezetében, akik feltétel nélkül támogatták törekvéseit. Végül megjelent Eumenés is, hogy a hallottakat szorgalmasan és pontosan lejegyeztesse a Királyi naplók, az Ephémerides számára. Vele volt néhány írnoka is, akik gyors írásukkal segítették munkájában.
   
    Alexandros, miután intett, hogy foglaljanak helyet az odakészített zsámolyokon, elérzékenyülten pillantott végig hűséges emberein, akik életüket is adták volna királyukért, s akik a legnehezebb csatákban is mellette voltak. Felvillantak lelki szemei előtt azok is, akik már nem lehettek itt: Kleitos, Parmenión, Philótas, Nikanor, Harpalos, Héphaistión és még nagyon sokan mások. S lelkiismerete most is berzenkedett elhamarkodott tettei miatt. Egy jól ismert mondat jutott eszébe, amit Aristotelés idézett mindig, amikor megfeddte önuralom nélküli pillanataiban: „… azok élnek a legrosszabb szolgaságban, akik nem tudnak magukon uralkodni.” Már többször is megbánta magában, hogy hirtelen haragjában és elbizakodottságában kivégeztette a leghűségesebbet, Parmeniónt, csak azért, mert Philótas apja volt. És Philótas hűtlensége sem volt teljesen bizonyított, de a király tomboló dühének nem lehetett megálljt parancsolni. A Fekete Kleitos is minden bizonnyal gondolkodás nélkül feláldozta volna magát a Granikosnál, ő később mégis kegyetlenül megölte. S a kedves Héphaistión is az elisiumi mezőkön vár már rá csordultig telt boros serlegekkel. Parmenión másik fia, Nikanor alattomos betegség következtében halt meg, amikor megkezdődtek a Bessos, a perzsa trónkövetelő elleni hadjárat előkészületei. Talán csak Harpalos kivégeztetése volt jogos, aki a kincstár egy részének elsikkasztása után görög földre menekült, s lázadásra bujtotta katonáit gyermekkori barátja, Alexandros ellen.
  
    A feltolult, szomorú emlékek után csak nehezen tudott megszólalni, de azért igyekezett összeszedni gondolatait.
    - Jó érzés így együtt látni a legjobb embereket, de nehéz a szívem az eltávozottak miatt. Eljött az idő viszont, hogy megbeszéljük a megüresedett hadvezéri posztok sorsát, ezért hívtalak most össze benneteket. Szeretném mindnyájatok véleményét kikérni, hogy az arra legmegfelelőbb, legderekabb emberek kerüljenek a megüresedett helyekre. Tudom, Parmeniónt, a fiait, vagy Kleitost már nehéz lesz pótolni, de a hadsereg élére megbízható, felelősségteljes katonákra van szükség, s nekem jó harcosaim vannak. Mindenekelőtt azonban néhány szót ejtenék a változtatásokról… 
   
    Vezérei aggódva figyelték Alexandros fáradt, nehézkes mondatait, szokatlan volt ziháló beszéde, s ijesztő beesett arca, verejtéktől gyöngyöző homloka. A félelmetes, diadalmas, legyőzhetetlen Makedón Fergeteg itt feküdt előttük legyengülve, kiszolgáltatva a rejtélyes kórnak, s nem tudtak rajta segíteni még az orvosok sem. Most mégis legyőzni látszott fiatal szervezetét a kegyetlen betegség, bár szíve mélyén mindenki remélt, s az ifjú király sem adta fel a küzdelmet az eddigi legnagyobb ellenfelének bizonyuló kórság ellen.
   
    - Igaz, már egy éve, hogy Kraterost hazaengedtem a leszerelt tízezer veteránnal, s mindannyian tudjuk, hogy nem éppen rövid az az idő, amíg Antipatros megérkezik az újoncokkal, – folytatta egy kis pihenő után; hangjában enyhe gúny érződött – de addig is meg kell beszélni a hadsereg átalakításának legsürgősebb kérdéseit. A nyugati hadjáratra már egy teljesen újjászervezett sereggel akarok elindulni. Ennek szellemében kezdtem már meg a perzsa katonák kiképzését és beosztását is. Kényszerű helyzetemben kellett ezt a megoldást választani, jól tudom, hogy ez csupán átmeneti próbálkozás lehet.
    - Attól tartok, hogy ezek az irániak soha nem fogják olyan jól megtanulni a phalanx-harcmodort, mint az évek óta harcoló makedónok. – vetette közbe óvatosan Perdiccas.
    - Ezzel az eshetőséggel én is számoltam, éppen ezért döntöttem úgy, hogy a Peukestas által toborzott húszezer persisi gyalogost beosztom a hadrendbe. A phalanx első három és utolsó soraiba makedónokat állítok, míg a köztük lévő tömeg dárdákkal és íjakkal ellátott perzsákból fog állni.
  - Ez őrültség! – kiáltott most fel Antigonos, miközben izgatottan ugrott fel zsámolyáról – Teljesen használhatatlan lesz a phalanx! Csak frontális támadásra lesz így képes, és egyáltalán nem lehet majd manőverezni.
   
    Alexandros megőrizte nyugalmát, még az sem bántotta, hogy a Félszemű ilyen kirohanást intézett elképzelése ellen, de megingathatatlan volt: – Amíg nincs elég tökéletesen kiképzett ember a sarissa[5]-harcmodorra, viszont nem tudunk mit csinálni a rengeteg kiképzetlen keletivel, addig ez az egy megoldás van. Az természetesen a ti feladatotok, hogy minél előbb ütőképes hadsereget faragjatok nekem ebből a nyersanyagból. Folyamatosan gyakorlatoztatni kell őket, és mielőbb megtanítani nekik a sarissa használatát.
   
    Perdiccas előrehajolt a zsámolyon, amin ült, megköszörülte a torkát, majd csöndes nyugalommal próbálta stabilizálni a helyzetet: – Félek, hogy ha a phalanx elveszíti rugalmasságát és manőverezhetőségét, akkor teljesen mindegy, hogy mekkora tömeg keletivel van feltöltve. Én amondó vagyok, hogy addig ne is kezdjük meg a nyugati hadjáratot, amíg a perzsákat megbízhatóan ki nem képezzük. Vagy legfeljebb csak faltörő kosként fogjuk tudni alkalmazni a nehézgyalogságot.
    - Kár lenne ilyen módon feláldozni a még megmaradt veteránokat. – szólalt most meg Ptolemaios.
    - Én is mielőbb szeretném már végre itt látni a megbízható, újonc makedón emberanyagomat, de amint azt Kassandros is értésünkre adta, apja, Antipatros képtelen összeszedni tízezer felserdült parasztgyereket, s ezért késlekedik még mindig az utánpótlás. Nekem pedig meg kell valahogy oldanom addig is a hadsereg feltöltését! – csattant most már fel a király is ingerülten. Ptolemaios, dacolva a király dühével, csöndesen válaszolt:
    - Nyolc évvel ezelőttig folyamatosan Makedónia adta az utánpótlást, de te is tudod, hogy már teljesen elapadtak az ország erőforrásai. Antipatros már így is erején felül teljesített, amikor még ezután is küldött csapatokat, bár azok már nem makedónok voltak, hanem illírek, thrákok és zsoldosok. Nem valószínű, hogy az öreg azért késlekedik, hogy akaratodnak ellenszegüljön. Egyszerűen csak nem lehet már tovább gyengíteni az ott állomásozó sereg haderejét!
    - Olympias azt írta, hogy Antipatros képtelen fenntartani Makedóniában a rendet; az athéniak háborús hangulatot szítanak folyton, elsősorban Démosthenés és Hypereidés (makedón ellenes szónokok voltak). Sőt, egy bizalmasa azt is tudtára adta anyámnak, hogy Antipatros az aitólokkal tárgyal. Tudnia kell, hogy az aitólok ellenségeim. Vejének kivégzése óta neheztel rám, úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy Olympias nem csak vádaskodik, hanem valóban igaza van.
   - Nem hiszem, hogy Antipatros felségsértést szándékozna elkövetni, – gondolkodott hangosan Antigonos – hiszen soha nem tett semmit hivatalos jóváhagyás nélkül. Félek, hogy ellenfelei keverik őt szándékosan bele ebbe a csúnya ügybe. Vádaskodások, semmi több!
    Alexandros fenyegetően húzta össze a szemét, s éles hangon kérdezte: – Anyámra gondolsz, netán a húgomra, Kleopatrára?
    - Nem csak rájuk, hisz Antipatrosnak épp elég ellenlábasa van rajtuk kívül is. De azt senki sem tagadhatja, hogy anyád és húgod nem igazán szívelik az öreget.
    - Ami azt illeti, Antipatros is írt anyámra nézve terhelő leveleket.
    - Valóban az lesz most már a legjobb megoldás, ha Antipatrost magad mellett tudhatod. Itt több hasznát fogod venni, mint ha Makedóniában maradna továbbra is, és briliáns elméjét, pótolhatatlan energiáit alantas rágalomhadjáratokra pazarolná. – zárta le az egyre inkább kiéleződő vitát békítőleg Seleukos.
    - Krateros pedig minden bizonnyal nem fog kétes tárgyalásokba bonyolódni az aitólokkal. – fűzte még hozzá Lysimachos. – De térjünk inkább vissza a hadsereg problémáira.
   
    A lázas verítékben úszó királyt már így is éppen eléggé felizgatták, lesoványodott karjaival szánalmasan hadonászott szavainak nyomatékot adva. Csodálatos, elefántcsont-berakással díszített ébenfa heverőjét kínai selyempárnák, színes gyapjúplédek és aranyszállal gazdagon átszőtt, hófehér bisszus ágyneműk tették még kényelmesebbé, de láthatóan Alexandros szenvedett kiszolgáltatott helyzetében. Egy perzsa eunuch odalépett a királyhoz, megigazította feje alatt a párnákat, majd segítségével kényelmesebben felült az ágyban. Nagyon gyenge volt. 
    - Nem volna jobb megoldás zsoldosokat alkalmazni e phalanx-egyveleg helyett? – kérdezte Perdiccas.
    - A zsoldosokra a hátország biztosításánál van szükségem. Sosem harcoltak az első vonalban, legfeljebb másodlagos manőverekben vettek részt. Ez sem lenne megoldás. Viszont… azt hiszem eljött annak az ideje, hogy most már a nyugati hadjáratban bevessem az Epigonoi[6] phalanxát.
   
    A levegő szinte megfagyott a hallottak után, s a feszültség még inkább kézzel foghatóbbá vált. Perdiccas a fejét csóválta, Antigonos fél szemével Nearchosra sandított, majd alig hallhatóan mormogott valamit a szakállába. Még Eumenés keze is megállt a levegőben a jegyzetelés közben. Végre Ptolemaios szakította meg a döbbent csöndet: – Nem túl korai még?
    - Korainak semmi esetre sem mondanám. Amikor négy éve elhagytuk Baktriát, akkor adtam ki a parancsot a harmincezer válogatott keleti újonc makedón mintájú kiképzésére. Ők már legalább olyan jól bánnak a sarissával, mint egy harcedzett hypaspistés (a nehézgyalogság válogatott, elit egysége).
    - Meg is nézhettük kápráztató tudományukat tavaly Susában. – bökte ki sértetten Lysimachos. – Én azért még mindig többre tartok egy viharvert makedón katonát, mint egy piperkőc perzsát.

Most Seleukos vette át a szót vérig sértett társától, s bár hangszíne nyugodtabb volt, mint Lysimachosé, azért az ő öntudatát is bántotta a méltánytalanság:

- Lehet, hogy lelkiismeretesen lettek kiképezve, hiszen Peukestas vezetése alatt makedónok voltak a kiképző tisztek, és összehangolt program keretében valósult meg az egész, de azért majd mégis csak csata közben fogsz megbizonyosodni afelől, hogy mennyire is használhatók ezek a fényes hírű utódok.

Mindannyian azt szerették volna a király értésére adni, hogy ők, a makedónok, a Társak, a hypaspistések, és minden pezetairos, egészen a sereg legutolsó emberéig, mindannyian az ő dicsőségéért harcoltak idáig. A kezdetektől vele voltak jóban és rosszban is, és ami bizony figyelmeztető jel volt már Ópisnál is, kiderült, hogy nagyon bántja őket az a megkülönböztetés, amivel a király a perzsáknak kedvez, s az ő alakulataik jelentőségét pedig háttérbe szorítja. De valahogy senki sem merte végül konkrét szavakba és mondatokba önteni a panaszokat.  
    - Valóban, idáig még csak látványos díszszemlén parádéztak előtted, de kiélezett helyzetben, harcban még nem vettek részt. Nem lehet tudni, vajon ott is megállnák-e a helyüket?! – Nearchos inkább kérdezte ezt, semmint kijelentette volna, de nem akarta tovább ingerelni Alexandrost ilyen súlyos állapotában.

A király egyszerűen lezárta inkább a témát:
    - Itt a megfelelő pillanat, hogy megmutassák, mit tudnak. Őket is be fogom vetni a vegyes phalanx mellett; jó lehetőség lesz rá, hogy most bizonyítsanak, és erről nem kívánok további vitát folytatni. Unom már, hogy folyton marakodás, áskálódás és sértődés van a perzsák miatt!             

A gyorsíró szolgák a közjáték alatt kínosan pillantgattak Eumenés felé, aki csak egy rövid biccentéssel jelezte, hogy folytassák a jegyzetelést. A vezérek kényelmetlenül mocorogtak ülőhelyeiken, majd halk suttogásba merült bosszúságuk, végül kénytelen-kelletlen rátértek az üres tiszti állások kérdésére.
    - Ez komoly és felelősségteljes döntést igényel, – kezdte lassan Antigonos, aki elsőként próbált napirendre térni királya döntése felett, majd elmélyülve túrt bele sűrű, már deresedő szakállába – ugyanis amióta megszűnt Parmenión és Philótas pozíciója, s a sereget több kisebb egységre osztottad, természetszerűleg ugyanígy több megfelelő parancsnokra lenne szükségünk. De feladatunkat most az is nehezíti, hogy a szóba jöhető makedónok száma alaposan megcsappant a sok háború, a betegségek, s a hazaküldöttek miatt, ezen kívül a satrapiákban és a helyőrségekben való szétszórás következtében is.
    - Egyelőre Meleagros az egyetlen biztos ember a hat phalanxtaxiarchos[7] közül… - mérlegelte a helyzetet a király a lényegre térve, - viszont pótolni kell Polyperchónt, Gorgiast, és Antigenést, akik Kraterossal tartottak Makedóniába, valamint Peithont, és Attalost.
    - De ez még csak a nehézgyalogság. A lovasságnál is legalább ennyi embert kell pótolni. – vetette közbe Perdiccas.
    - A hipparchiák (lovassági egységek) élén nem akarok lényeges változásokat. Ptolemaios, Lysimachos, ti mindenképpen maradtok, marad Leonnatos, és természetesen Peithon is, viszont új ember kell Krateros, Héphaistión és Perdiccas helyére.
    - Velem mi a szándékod? – kérdezte meglepődve Perdiccas.
    - Veled más terveim vannak, amik összefüggésben vannak azzal, hogy te lettél Héphaistión halála után az új chiliarchos[8], de ezt majd később.

Perdiccas izgatottan suttogott valamit a mellette ülő Ptolemaiosnak, aki csak a vállát vonogatta erre, majd Seleukos szólalt meg:
    - A testőrség tisztjeinek összeállítását is meg akarod változtatni?
  - Legfeljebb csak annyiban, amennyire az elesett, vagy a satrapiák (perzsa közigazgatási egységek) élére állított és így az udvartól távol került, volt testőrparancsnokok pótlása megkívánja. – válaszolt megfontoltan Alexandros, majd ezt mondta: - Most viszont szeretném, ha mindenki véleményt mondana a szóba jöhető emberekről, hogy igazságos, elfogulatlan és megfelelő döntések szülessenek. Olyan embereket kell pótolnunk, mint Parmenión, Philótas, a Fekete Kleitos, és Héphaistión voltak, vagy a távollévő Krateros, Polyperchón, a Fehér Kleitos…
   - Őket valóban nehéz lesz pótolni… - fűzte hozzá csendben Lysimachos – de meg kell próbálnunk.          

Még hosszú időn keresztül tartott a tanácskozás, míg végül sikerült meghozni a döntéseket, s a körülményekhez képest a legrátermettebb hadvezérek kapták meg a megbízatásokat.

Az uralkodót nagyon kimerítette a hosszú audiencia, egész teste lázas verejtékben úszott, s végül csak egy erőtlen intéssel bocsátotta el embereit. Lábra sem tudott állni, hogy lefürödjön, ezért Eumenés behívatta Philippost, aki aztán egész éjszaka a király mellett maradt. Két perzsa eunuch segédkezett az ápolásban, s hideg vizes borogatással próbálták lenyomni magas hőmérsékletét. Különböző gyógynövényekből főzetet készítettek, amit aztán igyekeztek megitatni vele.

Amikor a Társak távoztak a hosszú megbeszélés után, szinte mindenkin érződött az aggodalommal vegyes tehetetlenség. Tudták, annak ellenére, hogy most felelős döntéseket hoztak, valójában semmi sem változott meg. És elsősorban azért nem, mert a király állapota borzasztóan elkeserítő volt, s tudat alatt már mindenki a legrosszabbtól tartott. Ha ez bekövetkezne, az a legnagyobb káoszt és összeomlást vonná maga után, s egy olyan karizmatikus ember elvesztését, aki egymaga tartja össze a civilizált világ legnagyobb részét. Mert Alexandros maga volt Makedónia, Hellas és Perzsia, maga volt a menny és a pokol, az alfa és az omega. Szerették és gyűlölték, tisztelték és féltek tőle, azonban nagyságát senki sem kérdőjelezte meg. De a vélemények ugyanakkor megoszlottak. Mindenki érezte hogy mérföldkőhöz érkeztek, de senki sem tudta, hogy mostantól hogyan tovább. Ugyan mindannyian sérelmezték Alexandros utóbbi időben megváltozott magatartását, hogy keleti módon öltözködik és olyan lett, mint a legtöbb keleti kényúr; valamint hogy keletiek kerültek be a hetairosok lovasságába, majd a nehézgyalogság mintájára létrehozta az Epigonoi phalanxát, ők pedig kénytelenek mindenféle öszvér-phalanxban most is ugyanúgy helytállni, mint régen; hát ezek a dolgok kimondottan bántották önérzetüket. A király perzsákkal kapcsolatos döntései és viselkedése szinte mindannyiukat sértette, de mindenki más megoldást talált volna jónak, és ebben aztán nem volt egyetértés. Ugyanakkor azonban egyikőjük sem mert, vagy akart volna Alexandros ellen lázadni, fejükben soha meg sem fordult árulás vagy zendülés gondolata. De érezhetően elkülönült egymástól azok véleménye, akik a király iránt feltétlen hűséggel viseltettek, s bár sok intézkedését helytelenítették, a békés birodalmi egység érdekében szemet hunytak felettük; s azoké, akik nem tudták sehogy sem megemészteni, hogy uralkodójuk Makedónia királyából Ázsia autokratájává vált, s ezzel együtt őket, a korábban kivételezett réteget most teljesen egyenrangúként kezeli a barbár perzsákkal. Hogy ők is csak ugyanolyan alattvalókká süllyedtek, mint az utolsó szedett-vedett keleti. Ahogy elhagyták a palotát, kimondatlanul is ilyenformán csatlakoztak egymáshoz, s gondterhelten, vagy éppen elégedetlenkedve beszélgettek a jövőről.

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.