Az utolsó napok - 5. rész
Dátum: 2008. április 03. 11:13Műfaj: PrózaCimkék: királyné, szerelem, öröklés, láz, betegség, babylon, király, perzsia, makedón, ókor |  |
Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy rövid pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, egyes civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...
Daisios 25.
A következő délelőtt, ahogy megparancsolta, Alexandrost átvitték a Déli várba. Már kora reggel óta tűzött a nap, s a levegő szinte vibrált a hőségtől. Ahogy lassan közeledtek Aibur-sábu[1] útján a pompás Istar-kapuhoz, Babylon legszebb városkapujához, úgy vonta egyre elképzelhetetlenebb opálos párába a várost a nyári forróság. Délibábként remegett szemük előtt a fenséges kék kapu, s attól jobbra, a függőkert elvadult, kusza fái fölött Étemenanki lepusztult, romos tornya. A sárgásvörös vályogtégla-szintek majdnem összeolvadtak, s tetejéről már rég elhordták építőanyagnak a szentély tégláit.
Alexandrost egy sűrűn elfüggönyözött, kényelmes párnákkal ellátott díszkocsin vitték át a másik palotába. A király félig öntudatlanul hevert a puha vánkosok között, s homloka verejtéktől gyöngyözött. A kocsi mellett, melyet két fekete arabs telivér lépésben vontatott, núbiai rabszolgák haladtak, kezükben hatalmas strucctollból készült legyezőkkel, s megállás nélkül legyezték urukat. A királyt szállító kocsi mögött Philippos és Perdiccas lovagolt, s csöndben beszélgettek. Az orvos már előre rendelkezett a palotában elkészítendő hidegfürdőről, s Alexandros fekhelyéről. Mögöttük az uralkodó népes háztartása, a többi hadvezér, a feleségek és ágyasok fejedelmi gyaloghintói, szolgák és eunuchok egész serege. Néhány babyloni paraszt jött szembe a menettel, egyik-másik szamár vontatta kordét hajtott, s csöndes alázattal nyitottak utat messziről jött uralkodójuknak. Még sokáig bámultak utánuk, majd egykedvűen folytatták útjukat a szántóföldek és elővárosok irányába.
Áthaladva az Istar-kapun, el a függőkertek megmaradt falai mellett; végigmentek a felvonulási úton, majd lassan bekanyarodtak a Déli-citadella szárnyas bikákkal díszített főkapuján. A hatalmas palota, melyet még Nabú-kudurri-uszur építtetett magának, majd az idők folyamán újra és újra átépítették, minden kényelemmel el volt látva. Itt, ellentétben a nyári rezidenciával, megvolt a hivatali szárny is a magán lakosztályok mellett. A palotakomplexum elrendezése hosszanti irányú volt, nyugati széle a folyóra nézett, s öt díszes udvar köré csoportosultak a kisebb termek és helyiségek. Az épületnek a felvonulási úthoz közelebb eső részén, a központi és a keleti udvarok körül kialakított termeiben kaptak helyet a hivatalos ügyek, a közigazgatás, s itt volt elszállásolva a király elit testőrsége is. Az uralkodó lakórésze a palotához utóbb hozzáépített nyugati szárnyban volt, így csodálatos kilátás nyílt innen is az Euphratésre.
Mire a menet elérte a központi főudvart, a szolgák, eunuchok és a szállítószemélyzet tagjai mind eltűntek a számukra fenntartott palotarészben, hogy mindenki folytassa feladatát. A királyt csak Philippos, Perdiccas, Rhóxané és néhány megtermett núbiai szolga kísérte az uralkodó számára kialakított fejedelmi hálóterembe.
A királynén már nagyon meglátszott állapota, s ahogy habkönnyű selyemruhája minden lépésénél lágyan ringott teste körül, csak még jobban kiemelte lassan kiteljesedő anyaságát. Finoman kitetovált tenyerei kigömbölyödött csípőjére simultak, majd elnehezült derekát kinyújtóztatta, s miután Alexandrost a núbiaiak óvatosan áthelyezték fekhelyére, ő is odaült mellé.
Tapsolt, mire egy perzsa szolga jelent meg, s mély tisztelettel meghajolt ura előtt. A királyné rózsavízzel illatosított vizet kért és szivacsot. A következő pillanatban a szolga háromlábú tripust[2] hozott be és egy széles szájú bronz edényben a vizet.
- Ne aggódj, királynőm, nem hagyjuk magára – köhintett az orvos zavartan.
- Itt akarok maradni mellette – jelentette ki halkan, de eltökélten Rhóxané, s belemártotta a vízbe a szivacsot, majd gyöngéden végigtörölgette vele a beteg homlokát és arcát.
- Megerőltető lehet ez számodra, nyugodtan pihenj le, én gondoskodom a király megfelelő ellátásáról.
- E felől semmi kétségem, Philippos, de én szeretném ápolni. Itt kell lennem vele, hogy érezze a közelségemet.
Perdiccas és az orvos némán összenézett; – Ahogy gondolod úrnőm, hívj, ha szükséged lesz rám. Itt leszek a szomszéd helységben.
Rhóxané szótlanul bólintott, fel sem nézett a távozó két alakra. Ismét megmerítette a szivacsot, majd végigsimított vele Alexandros nyakán, mellén és karjain. Közben eltöprengve nézegette a szép beteg arcot; lehunyt hosszú szempilláit, nemes metszésű orrát, finom vonalú száját, sápadt, puha bőrét, mely az utóbbi időben állandóan a lázzal viaskodott, verejtéktől csapzott arany fürtjeit. Arisztokratikus vonásainak harmóniáját még a hatalmas heg sem tudta elcsúfítani a homlokán. Lassan fölé hajolt és gyöngéden megcsókolta a sebesülés helyét.
A puha érintésre a férfi felnyitotta szemeit, tekintetük összefonódott. Rhóxané megfogta Alexandros kezét, s gyöngéden a hasára tette. A magzat élénken mocorgott odabent, néha még rúgott is egyet-egyet, mintha most rögtön ki akarna jönni, hogy még éppen megismerhesse apját. A király ajka alig látható mosolyra húzódott, tekintetét egy pillanatra sem vette le feleségéről, miközben keze rúgkapáló utódját próbálta csillapítani. Egy szót sem szólt már, szeméből azonban gyöngéd féltés tükröződött; lázasan csillogott, aztán egyre opálosabbá vált, végül ismét a megnyugtató öntudatlanságba zuhant. Keze lecsúszott az asszony hasáról, de Rhóxané nem engedte el, ujjai összefonódtak szerelme ujjaival.
Hogyan lesz ezután? Mennyi időt szánnak még az istenek a fiatal királynak? És ővelük mi lesz majd, ha Alexandros nem lesz már? – Számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott fejében, s csak arra tudott gondolni, hogy születendő gyermekét biztonságban tudja. De vajon kitől várhat védelmet? Kiben bízhat egyáltalán?
Alexandros roppant birodalmát, hatalmát, dicsőségét nem lehet egy még meg sem született gyermekre bízni, de, majd ha megszületik is, túl gyenge lesz a hatalmas politikusok játszmájában, és a másik lehetséges utód is, – még ha szellemileg alkalmatlan is a hatalomra – veszélyt jelent számára. Ez a teher súlyosabb, semmint egyedül tudná megoldani. Olympiast kell a maga oldalára állítani, akkor biztonságban tudhatja gyermekét és saját magát is. Végrendelet ugyan nincs, de a kicsi lesz a törvényes örökös. Alexandros fia. De tudta, hogy ezek szentségtörő gondolatok, jobb, ha senki előtt nem is említi, hisz a király még él, még legyőzheti a betegséget. És ők is úgy akarják gondolni, hogy a király nem halhat meg, ezért nem is készítettek végrendeletet.
Felocsúdott gondolataiból, s lelkiismeretesen folytatta feladatát a beteg körül. Egy idő után felállt, lassú léptekkel a teraszhoz ment, s félrevonta a függönyt, hogy több fényt és levegőt kapjon a szoba. Szomorúan és gondoktól terhesen tekintett le a nemes városra, a folyón túl a másik városrészre, s a két negyedet összekötő pompás kőhídra. Az élet lüktetett odalent; parasztok igyekeztek a piacra, kézművesek eladni portékájukat, kereskedők jöttek-mentek városról városra, sokan közülük öszvér vagy szamár vontatta kordét hajtottak, gyerekek szaladgáltak és visongtak a porban, majd egy tiszteletreméltó papi menet igyekezett Marduk temploma felé. Még az egyhelyben üldögélő, nyomorult koldus is elevenebb volt, ahogy kéregetett, mint ez a fiatal, mindenható, világhódító fiatalember, az oikumené legnagyobb ura, aki most itt feküdt kiszolgáltatva, tehetetlenül, öntudatlanul, mezsgyéjén már a túlvilágnak.
Visszament a betegágyhoz, megigazította Alexandros feje alatt a párnákat, majd rakott még a füstölőre myrrhát, hogy jobb levegőt csaljon a szobába. Töltött magának egy kis vizezett, mézzel kevert bort, majd visszaült a király mellé a kerevetre és megint megnedvesítette a szivacsot.
Philippos jött be ismét a szobába, kezében aranyserleg. – Itasd meg ezt a gyógynövényfőzetet vele, ha felébred. Ettől le szokott menni a láza… – mondta halkan. A királyné némán bólintott, s elvette az orvostól a poharat.
Alexandros nem aludt többet egy óránál. De ahelyett, hogy a jól bevált főzet, a hideg vizes borogatás és az alvás mérsékelték volna lázát, az csak még följebb emelkedett. Félrebeszélt, s testét rázta a hideg. Majd rövid idő múlva bőre már tüzelt a forróságtól, s Philippos tanácstalanul azt javasolta, hogy talán merítsék meg a medencében, mert a borogatás esetleg nem elég intenzív. A hatalmas núbiai rabszolga játszi könnyedséggel vette karjaiba a legyengült Alexandrost, s óvatosan bevitte a medencébe. Ott maradt vele egy kis ideig, majd miután kellőképpen lehűtötték testét, megint ágyba fektették.
A király most magánál volt, zöld szeme bágyadtan és erőtlenül csillogott, de mély hallgatásba burkolózott. Talán nehezére esett a beszéd. Rhóxané nem mozdult mellőle, gyöngéden szorongatta a kezét, s ő is szótlanul gondolataiba merült. Titkon remélte, hogy Philippos, meg a többi orvos szakértelme talál valami megoldást, s az uralkodó meg fog gyógyulni. Aztán megint felvillantak a halálközeli gondolatok, s riadtan próbálta meg végleg elhessegetni magától. Reménykedve sandított kedvese arcára, de csak egy fáradt, meggyötört maszkot látott a párnán.
Félrehúzták a nehéz bíborfüggönyt, mely a király hálótermét választotta el a folyosótól, s megjelent megint Perdiccas; vele volt Nearchos, Antigonos, Ptolemaios és Seleukos is, hogy jelentést tegyenek. Aggódva figyelték vezérüket, majd abban a reményben, hogy jelenlétük életet lehel a királyba, letelepedtek ágya körül. Talán titkon utasításokat, parancsokat vártak, vagy azt, hogy elszáll ez a rossz álom, s Alexandros egészségesen, tele energiával ugrik ki ágyából. De nem rossz álom volt csupán, hanem maga a szomorú valóság. Olyan rossz állapotban volt, hogy rögtön látták, feladatukról nem tudnak az uralkodónak beszámolni. Antigonos nem bírt ülve maradni, inkább a falnak támaszkodva álldogált, bár legszívesebben itt sem lett volna. Szívszorító volt látni ezt a fiatalembert, ilyen kiszolgáltatott, legyengült állapotban.
A király fáradt, bágyadt tekintettel nézett végig hűséges emberein, de továbbra se szólt egy szót sem. Pillantása megállapodott Perdiccason, sokáig néztek egymás szemébe, végül a tiszt nem bírta tovább, s kicsordult a könnye. Végigcsurgott csatákban megkeményedett arcán, férfias vonásain, s lecsöppent a földre. Alexandros még mindig őt nézte, majd tekintete levándorolt az ujjaira, le a gyűrűre, s tudta, hogy jó embert választott.
Mellkasa lassan, zihálva emelkedett-süllyedt a takaró alatt, nehezen vette a levegőt; továbbra is szótlanul, de szemében nagy szeretettel nézett hadvezéreire.
Antigonos lehajtotta a fejét, s nem akart ura szemébe nézni. Attól félt, hogy elérzékenyül, s ez gyengeség lenne egy katonától. Végül csak elmorzsolt egy könnycseppet egyetlen épen maradt szeme sarkában. Fejét lehajtva, zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, torkát fojtogatta a szomorúság. Sokszor vitatkoztak ők ketten, gyakran ellenkezett Alexandros vakmerő tetteivel, de mindezt csupán azért, mert kora és tapasztalata a bölcs megfontoltságot biztosabb megoldásnak találta. És mert Makedónia érdekei ezt kívánták. De hol voltak már Makedónia érdekei… most már az egész oikumenéről szólt a történet, s ebben a történetben egy megfontolt, konzervatív hadvezér szava már nem nyomott eleget a latba. De nem neheztelt rá, sőt csodálta talentumát, tehetségét, világos gondolatait, de még nyughatatlan természetét s a megfelelő időben hozott megfelelően vakmerő tetteit is. Alexandros mondogatta mindig: „a vakmerő tetteknél félni kell ugyan, de addig, míg nem dönt a sors, remélni kell”[3], s ez jellemző volt egész lényére is. Eszébe jutott az is, amikor egy alkalommal Aristoteléssel beszélgetett még Miézában, s mint mindig, a tanítványok most is ott nyüzsögtek a bölcs mester körül; akkor a filozófus széttárta karjait, s mosolyogva csak annyit mondott: a fiatalok nem tudnak nyugton maradni. Ő már akkor is tudta. Antigonosban csak mostanra tudatosult, de addigra már egy világ alakult át.
Alexandros szelíd tekintete tovább vándorolt Nearchosra, Ptolemaiosra, majd Seleukosra. Úgy látszott, mintha mondani szeretett volna valamit mindannyiuknak, de nem volt már ereje hozzá. Ajkai alig láthatóan mozdultak, de hang nem jött ki a torkán. Nearchos, aki nem makedón létére igen sokat köszönhetett a királynak, most egészen közellépett a beteghez, s meghatódottan mondta:
- Ne erőltesd meg magad, inkább próbálj meg pihenni, mert később még nagy szükségünk lesz rád…
Hangja elcsuklott, s inkább befejezte a mondatot. Megszorította Alexandros kezét, s visszalépett a többiek mögé.
Az orvos némán intett nekik, hogy elég lesz a vizitből, most már menjenek, mert nagyon kimerült a király. A Társak dolguk végezetlenül, szomorúan, tehetetlenül, de mégis valamennyire megkönnyebbülten hagyták el az uralkodó hálótermét. Nem tudtak rajta segíteni, a hangulat nyomasztó volt, s kegyetlen volt látni haldoklását, a kíméletlen elmúlást. Mostanra már mindenki előtt világossá vált, hogy innen már nincs visszaút, nincs gyógyulás. Szótlanul, gondolataikba mélyedve mentek a dolgukra, hiszen az élet nem áll meg, s rengeteg elintézni való teendő volt még.
Philippos és Rhóxané azonban ott maradtak a király mellett. Az orvos megnézte a beteg pulzusát, majd elkészítette az éjszakára való gyógyfőzetet. A királyné lassan végigment a termen, meggyújtotta az olajmécseseket éjszakára, majd olyan helyre rakta őket, ahol nem zavarták Alexandrost. Egész éjszaka a férfi mellett maradt, s amikor nagyon felszökött a láza, gondosan végigtörölgette a hűvös vízbe áztatott szivaccsal, de ennél többet nem tehetett érte.
[1] „Nem győzhet az ellenség” – a felvonulási út babyloni elnevezése (az Istar-kapun keresztül vezetett be Babylonba)
[2] Az ógörögök által használt háromlábú állvány (áldozó serpenyőnek és széknek is használták).
[3] Szophoklész – 42 / Trakhisi nők / 714 - 715
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#2694) | 2008. augusztus 11. 10:05 |
És ha már filmnél tartunk, ajánlanám a Nagy Sándor című filmet, ami ugyan kicsit hosszadalmas (még nekem, elkötelezettnek is az volt), de a lehető leghitelesebb az amerikai filmek közül. Elvégre Robin Lane Fox, az egyik leghíresebb brit ókortörténész volt a szakértője. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni. | |
| |
2. Persepolis (#2693) | 2008. augusztus 11. 10:03 |
Általában az ilyen jellegű írásokat kevesebben olvassák, mint a többit, de én nem is arra törekszem, hogy a legtöbbet olvasott írásaim nekem legyenek. Nem tudok, és nem is akarok megalkudni. Nekem az a lényeg, hogy igényes és komoly dolgokról írjak. Ezzel az írással kapcsolatban kicsit nehezebb dolgom volt, hogy megtartsam a történelmi hűséget is (azért is van ilyen sok szereplője, mert a valóságban is mind léteztek, sőt, a király halála után mindannyian komoly szerepet töltöttek be a diadokhosok háborúiban, tehát nem is nagyon tudtam őket mellőzni, amivel nem könnyítettem éppen meg az olvasók dolgát), ugyanakkor nekem kicsit giccses is néhány helyen a leírás, de ezzel tudtam legjobban bemutatni azt a gazdagságot, emit legjobban hellenisztikus barokknak tudnék megnevezni. És ha már filmnél tartunk, ajánlanám a Nagy Sándor című filmet, ami ugyan kicsit hosszadalmas (még nekem, elkötelezettnek is az volt), de a lehető leghitelesebb az amerikai film | |
| |
3. Lukács Mária (#2627) | 2008. augusztus 08. 15:53 |
Nagyon csodálkozom, hogy nem olvassák, ezt a gyönyörű történetet. Nagyon szépen írtál Rhóxané szeretetéről, odaadásáról, a vezérekről, akik mindvégig mellette álltak. Antigonos szeméből amint kicseppent a könny. Mintha filmet néztem volna, a képek peregtek szemem előtt. | |
| |
