Az utolsó napok - befejező rész
Dátum: 2008. április 04. 12:17Műfaj: PrózaCimkék: ókor, makedón, babylon, király, betegség, lázálom, haldoklás, elmúlás, halál |  |
Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy rövid pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, egyes civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...
Az éjszakák és a nappalok már teljesen egybefolytak, mint egy tömeg nélküli szürke massza, olyan volt minden. Az új nap borongós reggelre virradt, majd lassan eleredt a rég nem látott eső is, s szakadatlan, vigasz nélküli zuhogásba kezdett. Az esőcseppek szomorú, monoton kopogását lehetett mindenhonnan hallani, amint lepattantak a levelekről, s mindenhol hömpölygött az esővíz. Babylon emberöltők óta nem látott ilyen kiadós esőzést. A nap még egy soványka rést sem talált a sűrű esőfüggöny mögött, sőt egyre jobban besötétedett, s az ég félelmetes villámokat szórt fülsüketítő dörejek közepette. A szél is megerősödött, s mintha le akarta volna tépni a hófehér függönyt az ezüst karnisról, úgy rángatta a terasz és a hálóterem között. Az eső egész álló nap zuhogott, s úgy tűnt, mintha már sohasem akarna elállni. Estefelé aztán lassan kezdett alábbhagyni, s egykedvű, csendes, de kitartó esőzésbe fordult.
Egy fiatal vándorsólyom szállt le a hálóterem teraszának korlátjára, oda, ahol kevéssé érte az eső, s békésen megült a védett helyen. Élénk tekintetével az ágyon eszméletlenül heverő alakot fürkészte.
Az öntudatlan, feneketlen sötétségből lágyan simogató, bágyadt, őszi napsütés bontakozott ki… Okker, melegbarna és rőt-vörös színekben játszó szántók, erdős dombhátak, aranysárgán hullámzó repceföldek és suttogó tölgyerdők hívogatták. Ökörnyál úszott a nyárvégi illatoktól terhes levegőben; összekeveredett egymással a feketefenyő és a vadgesztenye jellegzetes aromája, és mindent beborított az eső után felszáradó fű és a nedves föld fanyar illata. A kedves lonc apró virágain, mint megannyi gyémánt, úgy csillogtak a napsütésben a kövér esőcseppek. A szeretett makedón táj, ahol a gyermekkorát töltötte, ahol hatalmas sétákat tett anyjával, ahol csokorba gyűjtötték a gyógynövényeket nevelőjével, ahol megtanult lovagolni, és a karddal bánni, ahová először szöktek társaival egy-egy szép parasztlány kedvéért; minden szép emlék színtere… Hangokat hallott messziről; anyja gyöngyöző kacagását, apja szigorú és következetes parancsait, Bukephalos megnyugtató horkantásait. Bársonyos altatódal, vérfagyasztó csatakiáltás, mély dörmögés, aulos[1], hárfa, csörgődobok hangjai keveredtek össze, hallotta a katapeltések[2] és sarissák suhogását, csont reccsenését, elhaló sikoltást, lódobogást, suttogást, serlegek összecsörrenését… Majd megint látta ifjúsága legszebb napjait. A mohával benőtt kőpadokat, az árnyas sétányokat, a nimfák szent ligetét a Bermion-hegy lábánál, a gyönyörű Miézát[3]; ahol magába szívta a szárnyaló költészet, a mindent mozgató politika, etika, geometria, és dialektika, a száraz filozófia és a művészi szintre emelt vitatkozás tudományát… Arcok jelentek meg előtte, tompán, elmosódva; kibontakoztak a feketeségből, hogy majd oda is olvadjanak vissza. Arcok gondoktól terhesen, kisírt szemmel, fájdalomtól eltorzulva, bosszúszomjasan, és gyűlölettől kergetve. És más arcok örömtől sugárzóan, szerelmes tekintettel, kisimulva, elégedetten és felszabadultan… Ünnepélyes pillanatok kavarogtak, gabalyodtak egymásba; áhítatos áldozat Achilleusnak, olajtól csillogó testek, nekifeszülő izmok, erőltetett menet, száraz, pokoli sivatag, forróságtól vibráló levegő. Aztán csend, árnyék, vízcsobogás, halk beszédű, hófehér ruhás, tar papok, Amon szentélye, pai Dios[4], álmok, csodálatos látomások, jóslatok, ezeréves, szúette szekér egy kibogozhatatlan csomóval… Látott városokat mindenfelé. Virágzó, tengerparti településeket erős falakkal körülvéve, hol a fényes-fehér agorákon hömpölygött a tömeg, hegyoldalba vájt színházakat kerek nézőtérrel, márvány sztoát[5], fedett sétautakat repkénnyel befutva, tágas oszlopcsarnokokat, isteneknek szentelt csodás templomokat, s a városok legszembetűnőbb pontján a fenséges akropoliszt. Gazdag, jómódú, erős városokat. Kikötőikben kocsmákon, bordélyokon és fogadókon kívül, raktárak és irodák is helyet kaptak, s a megannyi apró halászbárka mellett hatalmas kereskedelmi gályák is ringatóztak. Más városok az égbe törő hegyekben bújtak meg. A völgyeket még olvadó hó borította, de a kietlen, meredek, sárga hegycsúcsok már a télvégi napsütésben fürödtek. A nomád pásztortörzsek is lassan megérkeztek kecske- és juhnyájaikkal. Apró városaik szegényesek, s minden szürke, fakóbarna és piszkos-fehér. Az élet is, ilyen messze a civilizációtól. Arcuk aszott, ráncos és sötétbarna, hajuk kócos és csimbókos a szennyes nemezsapka alatt, de résnyi szemükben még a nehézségekkel dacoló kitartás csillogott. És az összes isten számára is érthetetlen nyelven csicseregtek. Ismét más városok a távoli őserdőkben elrejtőzve húzódtak meg, körülöttük láztól bűzös mocsarakkal. A végtelen lombok és kígyózó indák között mesésen kifaragott hófehér paloták; szivárványszín selymekbe, igazgyöngyökbe és ködként elomló fátylakba öltöztetett fejedelmekkel, harci elefántokkal, szemtelen majom-hordákkal és a bozótból hangtalanul támadó tigrisekkel. A nagy folyamok mentén látta a csupán ágyékkötőt viselő, átszellemült arccal és összetapadt hajjal meditáló indus bölcseket is. Sovány bordáik kiálltak, majdnem átbökték hártya-vékony bőrüket. De az ingoványokból felszálló mérges pára, az örökké esős nehéz levegő már a nyaka köré tekeredett és fojtogatta. Elég volt, nincs tovább! Vissza kell fordulni! Elfojtott hangú könyörgést hallott mindenfelől, fenyegetőzést, sírást és zokogást. Kiáltozást és fegyverek csörgetését. Szökés és dezertálás. Engedett. A levegő kitisztult, a kedélyek megnyugodtak. Megint városokat látott, ezerfélét, ősi, misztikus, aranyló, buja és barbár városokat. Folyók mentén, pálmáktól és sivatagoktól körülvett ősi civilizációk metropolisait, bika-, sárkány-, sakál-, és sólyomfejű isteneikkel. Pompás épületek sokaságát, lenyűgöző piramisokat, emberfejű és oroszlántestű gigantikus szobrokat, melyek némán meredtek a jövőbe. Majd szigorú zikkuratokat, végtelen, vastag, színtelen kőfalakat, de türkiz színű mázas-tégla domborműveket is. Díszes termekben járkált, hatalmas, színes oszlopok között, nehéz cédrus mennyezet alatt. Ott állt a színarany trónus előtt, melynek talapzatát oroszlánlábak mintájára faragták, s háttámláján az oikumené minden ékköve helyet kapott, karfája pedig elefántcsontból készült. Porfír köveken lépdelt, aztán rózsaszín márványon. Áttetsző, finom anyagok vették körbe kagylóselyemből, damasztból és bisszusból, vagy nehéz falikárpitok a hófehér, arany és bíbor minden árnyalatában. Érezte a mindent elborító tömjén és myrrha aromáját, ahogy összekeveredett a gránátalma, ciprus és a mirtusz illatával… Finom, puha női karok fonták át a nyakát, simogatták minden porcikáját. Mámortól, tüzes éjszakáktól, fűszeres bortól felcsigázva szívta magába opálos bőrük illatát. Csillogó barna szemek, ébenfekete hajzuhatag; csilingelő hangjuk duruzsolt a fülében. Puha ölükbe hajtotta fejét, szemét lehunyta, s gyöngéden simogató tetovált tenyerek ringatták álomba. Máskor rózsaszirmokkal teleszórt ónyx-medencében fürdőzött asszonyaival, s bágyadtan hallgatta a víz kellemes csobogását… De mindezeket a gyönyöröket a borzalmak fűzték össze. Fájdalmas, de mégis dicső és sikeres háborúk. Csaták és ostromok. A fáradhatatlan menetelés kelet felé, leigázott, meghódított, levert és eltiport népek. Remegés, sírás, behódolás, és a fájdalom könnyei. Érezte a hajsza, az üldözés és a térdre kényszerítés édes mámorát. Végignézett a haláltól, a pusztulástól borított domboldalakon, a bevett városokon, és nem volt, aki megállítsa. Mindent beborított a sebesültek nyöszörgése, mindenütt megcsonkított tetemek hevertek, lóé, emberé; levágott végtagok, emberfejek, átszúrt testek, kifordult zsigerek, elszórt fegyverek, szétdobált páncélok, sisakok. Érezte, ahogy sajog a saját feje, a mellkasa is, páncélját befröcskölte az idegen vér, a kiontott agyvelő, rövid kardja mocskos volt és ragacsos, s a föld síkos volt a lába alatt… Körülnézett… Tüzek égtek mindenfelé, s a megmaradt katapeltések, ostromgépek, mint megcsonkított csontvázak, úgy álldogáltak a csatatéren elárvultan. Kopár, élettelen pusztaság, károgó, nagy fekete varjak. Orrát eltömte a bűz; vér, ürülék, ázott föld, izzadt lovak meleg kipárolgása és harmadnapos verejték elegyedett a megpörkölődött, égett hússzaggal. Vörös volt, és fekete minden… Elérte, amit akart, de nem ilyen áron! A felcserek most fáradhatatlanul dolgoztak; vágtak, varrtak, s megszabadítottak a már elviselhetetlen fájdalmaktól… A tudat apró részeire esett szét; pillanatokra felvillanó, fényes, fájdalmas üvegcserepekre… Artikulátlan ordítás, hangos, görcsös zokogás, összefüggéstelen szavak, és zaklatott suttogás… Egyre kevesebb volt a tiszta kép, a tiszta pillanat… Motyogás… Egy utolsó sóhaj. Zsibbasztó zuhanás a vakítóan fehér semmibe, elcsituló fájdalom… Aztán csend, mélységes, feneketlen némaság…
A sólyom fájdalmas rikoltást hallatott. Messze visszhangzott a palota teraszáról; el a nedves, vizes sziklák felett, a parti sás hajladozó levelei között, s végül beleveszett az Euphratés csöndes folyamába. Szárnyaival csapkodott néhányszor, majd felröppent abba az irányba, amerre máskor a napkorong szokott alábukni nyugaton. De most csak szürke fellegek borítottak mindent. Daisios huszonnyolcadika[6] volt.
[1] Az ógörögök V alakban szétágazó testű, kettősnyelvű, oboaszerű fúvós hangszere.
[2] Követ és nyilat hajító ostromgép.
[3] Arisztotelész Nagy Sándort Mieza közelében, a Bermion-hegy (ma Vérnon-hegy a
[4] „Zeusz gyermeke” (A jóspap szólította így a királyt Siwában).
[5] Oszlopcsarnok hátul fallal, melyet raktárnak használtak az ókori görög városokban.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#2631) | 2008. augusztus 08. 16:58 |
Köszönöm a rengeteg, rengeteg bátorítást és dícséretet. Tudom, hogy csak keveseket érdekel a történelem, nekem a hobbym, a barátom, "akitől" még csak jót kaptam, így könnyű jót írni ebben a témában. Nekem ez a sorozat az "édes gyerekem", és olyan értékelő embereknek írom, mint amilyen Te is vagy. Már megérte. Köszönöm én is. | |
| |
2. Lukács Mária (#2630) | 2008. augusztus 08. 16:26 |
Csodálatos szavak, képek élő sorozata. Nagyon jó volt olvasni. KÖSZÖNÖM ÍRÁSODAT. | |
| |
