Az utolsó csók
Dátum: 2009. november 19. 14:14Műfaj: NovellaCimkék: házasság, csók |  |
Keveseknek adatik meg, hogy megtalálják "az igazit", akivel úgy érzik, tökéletes harmóniát alkotnak, akivel össze kell kötniük az életüket. De még akinek sikerül is, néha az is óvatlanul elszórja vagyonát.
A férfi az esküvőjére készült. Csak néhány nap volt hátra, és ő azon az estén boldogan, elégedetten sétált hazafelé. Még a szó is másképp hangzott: „hazafelé”. Mostantól az otthon sem lesz ugyanaz. Feleség várja majd otthon, és nemsokára szép kicsi gyerekek, és nem a sötét, magányos ház. Barátai tréfálkozásai ellenére egyáltalán nem érezte igának, szabadsága elvesztésének a dolgot. Alig várta, hogy a szeretett lány végre az övé legyen, mindenestől az övé. Még halkan dudorászott is egy kicsit.
Ekkor felbukkant a következő utca sarkán egy nő. A férfivel egykorú lehetett, csinos volt, egyszerűen öltözött. Kedves mosollyal üdvözölték egymást. Rég nem találkoztak, a nő másutt élt. A férfi megállt egy pillanatra, hogy elbeszélgethessenek. Vagyis, hogy elújságolhassa közelgő nősülését még egy pár fülnek. A nő megértő mosollyal fogadta a hírt. Maga már egy éve házas volt.
E témán túljutva felidéztek egy sor emléket együtt töltött gyerekéveikből. Közben lassan elindultak, a férfi úgy döntött, elkíséri az asszonyt a nővéréhez, akinél látogatóban járt. Nem is volt messze a saját házától. Csendes, langyos tavaszi este volt, jólesett a séta. Eszébe jutott a copfos kölyöklány, akiből a mellette lépdelő, sudár asszony lett. Az asszony épp a gyermekéről mesélt. Alig egy hónapos, és nem hagyhatja sokáig magára, mert állandó bőgése az őrületbe kergeti a nővérét. Szavaiból kiérzett, hogy valójában ő az, aki igen nehezen szakad el a gyerektől.
A házhoz közeledve a nő búcsúzni készült, de a férfi nem akart menni még. Valami különös, viszkető érzés nem hagyta nyugodni. Ahogy séta közben rá-rápillantott a nőre, hirtelen rátört a bizonytalanság. Talán nem is a megfelelő nőt készül elvenni, hiszen az egész séta alatt az jár a fejében, hogy milyen csinossá is lett ez a nő, ellenállhatatlanul vágyott megölelni őt, csókolni akarta „rég látott” ajkait, türelmetlenül, követelődzve érezte, hogy kell, hogy az a száj az övére tapadjon, és el se szakadjon tőle sokáig, nagyon sokáig. Érezte, biztosra tudta, hogy az valami egészen különleges volna, maga a csoda, elmulaszthatatlan tökély. Kínban égett; tudta, hűséggel tartozik a menyasszonyának, hogy ez az asszony épp csak hogy emlékszik rá, és láthatóan boldog a családjával, és a kis faluban olyan gyorsan terjednek a hírek, még így este is azonnal felneszelne valaki, különben is, a nő nem akarja őt… De nem tudott elszakadni tőle, elfulladt a lélegzete a vágytól. Érezte, hogy ez nem lehet véletlen, hogy megbocsáthatatlan vétek volna, ha hagyná elmúlni ezt a pillanatot.
Míg a nő ártatlan, egyszerű kérdéseket tett fel a menyasszonyáról, és ő szórakozottan felelgetett, azon töprengett, hogyan érhetné el, hogy az asszony is érezze, amit ő. Végül meggyőzte magát, hogy az egész csak a pánik, amit barátai beígértek, hogy, bár nem ilyennek képzelte az érzést, csak arról van szó, hogy megrémíti a házasság, amely szerint mostantól nem csókolhat mást, csak gyönyörű aráját. De nem számít. Ő csak azt az egy lányt szereti, nem szomoríthatja el.
De ahogy búcsúztak, megjelent a szeme előtt felesége mosolya, leendő családja, sok-sok boldog év, amelyet mégis időnként megmérgez a gondolat, hogy valamit elmulasztott, valami nagyon fontosat, amit nem lett volna szabad. Mégsem szólt semmit, de a nő meglátott valamit a szemében, és visszalépett a kapuból. Kérdőn nézett rá, várt. Ekkor a férfi közelebb lépett, kezébe fogta a szép arcot, belenézett a nő két szelíd, világoszöld szemébe. Elámult az ismeretlen mélységen, amit arája szemében sosem látott.
Tudta, hogy felejthetetlen, mindent megváltoztató élmény lenne megcsókolni, de tétovázott. Béklyózta a tisztesség, és az őszinte szerelem kedvese iránt. Hátrébb lépett, de tekintete nem engedte el még azt az engedelmes, várakozó arcot. Nem tudott szabadulni a szemeitől, már tudta, hogy nem pánik, hanem a végzet az, amivel szembekerült, és nem mehet többé vissza, nem veheti el azt a lányt, nem lehet, aki eddig volt, mert egész eddig erre várt csupán, erre a pillanatra, hogy felszabaduljon a szíve, és boldog és szabad legyen. Lassan, egészen lassan közelített újra az ellenállhatatlan archoz, aztán nem bírta tovább, átkarolta a nőt, magához vonta, erősen szorította, egész testét az övéhez simította, érezte a szívdobbanásait; sosem érzett béke, ugyanakkor őrült vágyódás reszkettette, az ereiben zümmögött. Már lehunyt szemén át is látta a nő szemeit, bennük a megdöbbenést, de a tétova viszont-vágyat is.
És végre összeértek az ajkaik. Ó, hogy várt valami kimondhatatlan, nevezhetetlen csodát!
De csak egy egyszerű csók volt.
A férfi döbbenten, csalódottan engedte el a nőt. Zavarodottan állt. Bocsánatkérő volt a tekintete, aztán elfordult, elment. El sem tudta hinni, hogy csalódnia kellett. Az érzés annyira erős volt! Hogy lehet, hogy hazudott?
Hazafelé nagyon nehéz volt a szíve. Szomorúan, bár nyugodtan nézett előre. Tudta a folytatást. Tudta, nem veheti el a kicsi lányt, szerelmesét; nem azért, mert megtudja, már holnap, ami történt, hanem mert nem ítélheti boldogtalanságra. Tudta, nincs többé vágy, semmi nem múlhatja ezt felül. Sosem kívánhat senkit ennyire, soha.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP.//NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
