Barátságról
Dátum: 2008. október 26. 16:17Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Ennyi volt a barátság részéről, ami nála el sem kezdődött, most befejeződött. Egy hülye könnycsepp hullik betűimre pacát hagyva a papiroson. Hiányozni fog… Megismertem egy embert, aki pont olyan érzékeny, sérülékeny, mint én. Szinte mindenben hasonlítunk egymásra. Főleg az életünk…
Egy barátság illatát érzem, emlékképeit őrzöm szívem legmélyén, szobám falain belül. Túl magasra épültek e falak az évek folyamán bennem (is). Itthon másképpen érzek, gondolkodok, írok, mint szobám falain túl. S most is ezt teszem, írok. Másképpen… A barátságról…
Mindig a legegyszerűbb emberek álltak a legközelebb szívemhez. Tisztaságukért, őszinteségükért, egyszerűségükért…
Harmincegy éves fejjel rá kellett döbbennem, hogy igazi, szoros barátság felnőtt korban nem létezik, talán csak az enyhébb formája. S miért teszek ilyen bántó kijelentést?, kedves olvasóm. Saját életemben, és közvetlen környezetemben tapasztaltam mindezt. Mindenkinek saját családja, gyermeke, élete van, és abba semmilyen mértékben nem fér bele e kötődési forma. Sajnálatos az a tény, hogy ebben a világban ,,csak” családra, gyermekre, munkára, pénzre van szükség, de mi ránk, barátokra NEM! Ezek szerint titkainkat, nehézségeinket, bánatainkat is munkatársainkkal, gyermekeinkkel, családunkkal oszthatjuk meg. A társadalom számára nincs szükség mi ránk, BARÁTOKRA, mivel mindenki rohan egyik munkahelyétől a másikig, s onnan fáradtan, kimerülten a családjához. Így aztán senkinek nem fér bele a drága idejébe, hogy elmenjen egyet beszélgetni a barátnőjével ebédidőben, az étel elfogyasztása közben, vagy egy gyermek haza hozatal előtti harminc perces kávézói találkozó. Egy kirándulást, vagy egy mozizást már meg sem említek. Túl sok ,,A” barát elvárásai.
Igazi barátságok sajnos, tényleg csak gyermekkorban születnek, azok az őszinte, feltétel nélküli szeretetek, amikor úgy fogadjuk el a másikat, ahogy van, a hibáival együtt. S ekkor még nem a másik társadalmi rangja, anyagi helyzete számít. S, hogy mi kell a barátsághoz? KRITÉRIUMOK? PÉNZ? IDŐ? Másoknak talán… Nekem szeretetre s feltétel nélküli elfogadásra van szükségem. Valamint IDŐRE, hogy bele férjek a másik életébe. Gyermekkorunkban még volt időnk, ilyen banális dolgokra, hogy barátság, szeretet. És őszinte érzelmeken alapult. Mai fejemmel harmincegy éves gyermeki lelkem azt mondatja velem, hogy a felnőtteknek nincs ideje barátkozni, ebben a rohanó világban, mert ahogy azt fentebb említettem, NEKIK ,,csak” családra, munkahelyre, pénzre van szükségük (idejük). TE sem érsz rám sohasem…
Mindig arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen, és mindig azoknak okozunk legnagyobb fájdalmat, akiket a legjobban szeretünk. Tudták ezt?
Vajon rajtunk kívül álló okot tehetnek a napi időbeosztásunkról, vagy mi saját magunk? Sok helyen már egymásra sincs ideje a családtagoknak, csak a munka utáni fáradt ágyba zuhanáshoz van erejük. Az idő meg csak halad… egyre halad… megállíthatatlanul… feltartóztathatatlanul…
Ha a barátság nem is fontos annyira, a családra rá kell, hogy érjünk. Rossz, hogy a kettő együtt nem fér meg egymás mellett! Pedig szükség lenne mindkettőre. Ijesztő, hogy a munka a szükséges rossz harmadik, vagy inkább első az életünkben. Talán emiatt nincs elég időnk egymásra. Én azt vallom, hogy inkább legyen kevesebb pénzünk kajára, csekkre, telefonálásra, de havonta egyszer legyen időnk gyermekünkkel, társunkkal egy erdőben való sétálgatásra, egy színházra, egy étteremben történő ebédre, úszásra. Ha azt mondják, nincs idejük, pénzük rá, akkor nem mondanak igazat… önmaguknak sem. Az ilyen események hozzák egyre közelebb az embert egymáshoz. Szükség van rá. Úgy érzem, hogy anyu bár ne dolgozott volna annyit, és ettünk volna kevesebbet gyermekkoromban, csak velem lett volna többet. Egész nyáron utáltam a KISZ táborban lenni… Mivel mama korán meghalt, így nála nem tölthettem a szünidőmet, mint más gyermek. Anyu meg dolgozott. A gyermekek egy-kettőre felnőnek, és akkor már mindenkivel lesznek, csak a szüleikkel nem, s már nem ölelhetjük meg, amit gyermekkorukban még megtehettünk volna. Felnőttként már más ölelésére lesz igényük. Amit úgy hívunk, hogy BARÁTSÁG, SZERELEM, CSALÁD. Barátnők, fiúk, iskolák és meglátják, hogy hiányozni fog az-az idő, amikor egymással lehettek volna. Akkor már nem vehetik ölükbe, nem simogathatják meg. MOST KELL velük lenni és…!
Tudjuk MI is, hogy csak egy irányba haladnak a mutatók. ELŐRE… MINDIG CSAK ELŐRE… Az embereknek mindig előre kell tekinteni. Nem egy-két év múlva, hanem MOST! Mindig a MOSTnak KELL élni!
Ha tehetném, időt adnék minden barátnak ajándékba, hogy legyen RÁNK idejük!!! Neked is… Több időt és boldogságot ajándékoznék. /Talán ha egyszer híres Hemingway vagy József Attila leszek, elviszlek családostul Egyiptomba, de az nem ebben az életben lesz, nem ilyen adózási viszonyok mellett./ MINDEN MÁS RÁ ÉR, CSAK A MOST NEM!!!
Én mindent megadtam volna az életemben azokért az értékekért, amik megvannak valakinek! Nem sajnáltatni akarom magam, távol áll ez tőlem. Én is szerettem volna diplomát, egy társat, aki hűséges, nem lép félre és szeret. Értem egyik férfi sem volt hajlandó lemondani a korábbi életéről. Egészséget is szerettem volna. És egy gyermeket, akiben mi élünk tovább. Jó felfedezni arcvonásokat a gyermekben, hogy melyik részük kitől van. A szeme az apjáé, a szája pont, mint a nagyanyjáé stb… Értik?
Már nem a pénz az érték, vannak sokkal fontosabb dolgok. Én évekig éltem huszonhat ezer forintból, és nem látszik rajtam, BAR listán vagyok, és míg ki nem fizetem, utána még öt évig nem vehetek fel lakáshitelt, hiába gyűjtöttem a lakáskasszát hat évig. Nem birok albérletet fenntartani harmincegy évesen. Szomorú! Elvégeztem általános iskola után négy iskolát, sokra mentem vele. Tanulmányi versenyen vettem részt, könyvet, első helyezett pályázatokat írtam blablabla… és ennivalóra meg nem volt pénzem, sem a gyógyszereimre. Látszódik rajtam? NEM. Mert nem is akarom, hogy lássák!!! Nekem az a legfontosabb, ha szeretnek. Csak ez számít.
Két embert csodálok, felnézek emberileg rájuk. ŐK voltak legnagyobb hatással személyiségemre, jellememre, érzéseimre, és én is így szeretnék viszonyulni embertársaimhoz, ahogy a szívemhez legközelebb álló két ember tette velem. Igen… mert vannak személyek, kik hatással vannak személyiségünkre, formálják jellemünket, jövőnket. A két személy közül az egyik BARÁT. Egy elfoglalt ember… AZ ELFOGLALT EMBER.
Életszerűen vonzódom a különleges emberekhez!
Talán ha felnövök (családom lesz), majd megértem. Mondták páran a barátnőim közül. Pedig most is van családom, csak másként, mint a többieknek. Férjemként ott van az írás, aki hűséges társam, s kitart mellettem jóban-rosszban. Fiamként a futás van jelen napi szinten életemben, aki szót fogad testemnek-lelkemnek. Munkám a tanulás, s nem utolsó sorban a sok-sok olvasás, kikben nem csalódhatok soha sem. Tudom magamról azt, hogyha három férjem, tíz gyermekem is lenne, tudnék időt szakítani magánéletemből a másik számára. Úgy érzem, hogy kevesen gondolkodunk így, kb. az a tíz százalék, s ebben benne vagyok én is. Nem akartam bántó lenni, de így érzem. Ne haragudj! Kérlek!
Hová lettek a szavak…? Nem találom őket. Este lefekvés előtt még megvoltak. Bepakoltam őket agylebenyeim polcára. Reggeli felébredésemet követően pedig eltűntek. Gondolatokká fajultak. És ezen gondolatokkal nem tud szívem mit kezdeni. Ma valahogy minden olyan más. Másképp áll még a toll is a kezemben. Ma péntek van, s minden olyan pénteki… Jöjjetek elő, foganjatok új szavakká… kérlek benneteket!!! ITT vannak, megérkeztek. KIMONDTAM ŐKET. SZAVAKKÁ LETTEK. Értelmes, érzelmes, kimondott SZAVAK… Csak az a baj, hogy nem lel hallgató fülekre…
***
Búcsúzóul Neked
Üres vagyok. Nem esnek jól még a gondolatok sem. Élni sem. Ma erős pofonokat kaptam valakitől, aki nagyon fontos VOLT számomra. Mit mondhatnék erre? Hogy fáj? Hát nem teszem. Egy ideje már nem fáj semmi… Bár jó volt azt hinnem egy kis ideig, hogy emberileg tartozom valahová, hogy fontos vagyok (lehetek) VALAKI számára. Aztán öt hónap elteltével fel kellett ébrednem...
Mindenkinek van értelme élni. Mi az, hogy élni…? Régóta nem élek már…! Sokat gondolok a halálra... Fekete színű…? Van-e lelke…? Vajon hagynék-e űrt VALAKIKBEN…? A Magány halálszerű fájdalom… Csöndes, fekete, keserű, olykor ízetlen.
A Bánat napján
Ma ezt mondta nekem VALAKI: ,,elrontottam azzal, amikor ezt a kijelentést tettem, hogy fontos vagy számomra…! Igazán, nekem a barátsághoz hosszú idő kell…”
…
,,Igen, ELFOGLALT EMBER VAGYOK… A saját gyermekemre és családomra alig van időm. Még a barátnőmre sincs (őt legalább annak nevezed), fél óra és kész… aztán megyünk… Én ilyen vagyok, folyton rohanok…”
Amikor elkezdtem mondani neki valamit, hogy ,,nem értesz meg!” Ő azt felelte feldúltan, hogy ,,te nem értesz meg…!” S amikor elmeséltem, hogy mások örültek a SEGÍTŐ beszélgetésemnek, amivel maga a segítő is erőre kapott, hogy egy darabig érezhette azt, hogy fontos. Ő azt felelte: ,,én a múltkori beszélgetéstől nem lettem erősebb… nem segített… és meg sem fogadtad a tanácsomat, ott a padnál… amiket mondtam neked…”
FÉLEK… Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, az élettel, aminek egy jó ideje keresem az értelmét. Beléptem öt hónappal ezelőtt egy kapun egy másik ember életébe, vagy egymáséba, és most ugyanazon ki is lépünk, távozunk… Ennyi volt a barátság részéről, ami nála el sem kezdődött, most befejeződött. FÁJ! Rossz érzés kerít hatalmába. Egy hülye könnycsepp hullik betűimre pacát hagyva a papiroson. Hiányozni fog… Megismertem egy embert, aki pont olyan érzékeny, sérülékeny, mint én. Szinte mindenben hasonlítunk egymásra. Főleg az életünk… Mintha ikertestvérem lenne érzelmileg!!!
Már megkaptam egyszer egy gyermekkori barátnőmtől (a legjobbtól) ,,ez az élet rendje… (hogy ne legyenek barátok?) majd ha családod lesz, te is elfoglalt leszel, s nem fogsz ráérni barátnőkkel találkozni… majd megérted…!”
Szúr a szívemben a fájdalom, a számban pedig keserűséget érzek… Kicsit hiányozni fog, mert tudom, hogy soha többé nem láthatom. AZ ELFOGLALT EMBER! Kimondhatatlanul fájnak a szavai. Mi lesz most velem? Egy mély űr keletkezett a lelkemben, mint amikor egy állami gondozott gyermeket kivesznek, s majd öt hónap elteltével visszavisznek, hogy nincsenek vele megelégedve.
Hiányozni fog!, de továbbra is ragaszkodom hozzá gyermetegül, attól a pillanattól fogva, amikor anyáskodó szeretettel talpra állított engem.
***
Előfordul, hogy egy vihar becsapja a számunkra kedves kis ház kapuját, és soha többé nem tudunk rajta visszajutni a szobába. SOHA. Próbálnánk, de már késő. Sok emberi kapcsolat megélt már ilyen viharszerű eseményeket.
A kutyák hangtalanul ugatnak odakint, én a szobámból látom a füleimmel. Az óra ketyeg, a monitor vibrál, az anyámtól kapott barna plüss macim szomorúan néz reám, eközben a szívem érzéketlen. MA minden olyan halott. MEGHALTAM!!!
Menekült előlem, miközben egy helyben állt előttem, de szemeiben láttam, hogy szaladt, hátra sem nézve a sok temérdek tennivalója után… mert a pénz… a pénz… a pénz… ,,Hagyta volna a dagadt ruhákat másra, és vitt volna föl engem a padlásra…”
Menekült a menekülő, mintha ezeket a szavakat súgta volna szemeivel… hagyjál… nem érted… N-E-M É-R-E-K R-Á-D!!! Van éppen elég gondom nekem is! Akármit mondasz, akármit kérsz!!!, én nem fogok soha rád érni… – ezeket beszélték nekem a BARÁT szemei.
Ma végre megértettem, hogy nem férünk bele egymás életébe…
***
Miért okoznak nekem bánatot, fájdalmat az emberek? Engem megbántottak, fájdalmat okoztak, amire gyűlölettel reagáltam, s ezért engem kell megbántani!? Ha szerettek volna, én sem bántottam volna. A kaktusz is kipusztul, ha sokáig nem locsolják. A méhecske meg csíp a fullánkjával, ha csapdosnak körülötte. Ezt tettem én is. Csak van, aki lecsapja a méhet. Engem ma VALAKI nagyon agyonütött!!!
***
A Bánat másnapján
Csak vakon nézek ki fejemből a tükörben lévő önmagamra. Állok arcommal szemben, s eközben szemem sem rebben. A kagylóban hallom a vízcseppek szomorkás hangjait, mert a csap nálunk mindig rossz… de aztán szabad akaratommal elzárom. Ezt még megtehetem… szabad AKARATTAL… AKAROK… ordította bennem egy gyászos hang.
A szemem pislog, egy hajszál az arcomhoz ér, amit hátra simítok. Tegnap vadul ordított bennem a düh, mára már csak üresség maradt belőle! Ez sem jobb… Most fájdalmat és örömet sem ÉRZEK!!!, a gyász… a bánat másnapján. Mint akit agyonütöttek és a kórházi ágyán fekve a fájdalomcsillapítók hatása miatt nem képes FÁJDALMAT ÉREZNI!!!
Letörlök egy koszt a tükör arcomról és elgondolkodom. Még mindig megmaradtam tisztának az életben, még mindig magamra tudok nézni a tükörben reggeli felébredésemet követően. És mégis mit érek vele??? – tette fel nekem egyszer anyám e kérdést. Nem akarok többé jó lenni. Mint annyiszor már, mindig sikerült talpra állnom, de most nem hiszem, hogy menni fog.
Gondolataimból felébredve meglátom, hogy már megint eleredt az eső a vízkagylóba. IGEN rossz a csap. Nekem most jó hallanom a vízcseppek kagylóban megkoccanó hangtalan hangját.
Arcomat időközben belepi a fájdalom. Szemeim szomorúan lesik önmagam, a mama szemeivel. Viszket az orrom hegye, hát teszek ellene. Mit szeretünk arcunkon? Én semmit… talán a mama szemeit. A szemem pillái világosak, a szám semmilyen, az orrom mosolygáskor „kövér” lesz, a fogaim ,,zöldek”! /Ezt még ő kérdezte mosolyogva, amikor mutattam neki a ballagási képemet./ Szóval nem hófehérek a fogaim.
Naiv vagyok… buta… egy senki… egy gyerek… ezt látom a tükörben visszanéző önmagamon. Újra érzem a fájdalmat, tompán, mélyen… mert lassan indulnom KELL, és most senkit nem AKAROK látni ilyen lelkiállapotban. Kinyitom a fürdőszobám ajtaját és elindulok a FÁJDALOMBA (iskolába)…
Indulnom KELL egy még nehezebb út felé… Te oda nem követhetsz… én választottam, ereszd hát el a kezemet… talán már egy ideje nem is fogod, s csak most vettem észre. Felébredtem egy harmincegy évig tartó álomból. Az üveggolyó összetört, szilánkjaira hullott, az álmaim szertefoszlottak. Ma néma maradok… ÖRÖKRE. Háború dúl a lelkemben és mindenféle hülye gondolatok kezdték meg támadásukat bennem. SZABAD VAGYOK…
A szeretet hiánya nem beszél, csak fáj!!! Menekülök vissza a magányba.
Búcsúzni… a gondolattól, érzelmektől, múlttól, a de jó VOLT egyszertől, emberektől, be nem teljesedett álmoktól, el sem kezdődött de már befejeződött barátságtól, szerelmektől, hangoktól, haragtól, bánattól, boldogságtól, képektől, szavaktól, nyomortól… s talán még önmagamtól is…
U.i. ,,Yesterday”
