A korábban már említett csodálatos paridaidákon kívül számos palotát, nyári lakot, árnyas ligetekben megbúvó pavilont, a termőterületek határában uradalmi épületeket, a satrapia stratégiailag fontos pontjain erődítményeket, a katonaság számára laktanyákat, valamint a hadiszolgálatra tenyésztett lovak, ménesek számára istállókat emeltek. A tartomány paraszti lakosságának hatalmas gabonatárolókat, az öntözéses földművelés megkönnyítésére kiterjedt öntözőműveket létesítettek, melyek egytől egyig hozzájárultak a satrapa által beszedett állami adókból származó általános jóléthez, mely végső soron a nagykirály luxus életmódját szolgálta kielégíteni.

Persze ebben a rendszerben mindenki jól járt, ha a helytartó becsületesen és lelkiismeretesen látta el feladatát. Mert a tisztességes satrapa célja nem a parasztság kizsákmányolása volt, hanem az, hogy a bennszülött falusi nép is jól éljen és kötelességtudóan lássák el feladataikat a földeken, hizlalják és gyarapítsák a helytartó állatállományát. A mesteremberek szebbnél szebb használati- és luxuscikkeket készítsenek, a kovácsok vastárgyakat, a kézművesek edényeket, a szabók ruhaneműt, az ékszerészek arany-, ezüst- és féldrágakő csecsebecséket és luxustárgyakat, melyek mind-mind a jólét gyarapodását jelzik. A falusi asszonyok csodálatos szőtteseket, ruhának és házi textilnek való anyagokat készítettek. Fellendült a fakitermelés, valamint az arany-, ezüst és egyéb ércek bányászata, de Daskyleion egyébként is gazdag volt természeti erőforrásokban, s mindezek kiaknázását és zavartalan működését a helytartó jól szervezett hivatalnokszervezete fogta össze.     

Ez a hivatalnokszervezet egy sereg embert foglalkoztatott: nem csak perzsák, vagy helyi származású phrygek, lydek, károk a partmenti városokból, hanem számos görög is helyet kapott az udvari tisztségviselők között, s fontos részeként beépült a közigazgatási szervezetbe. Az írástudók mindig is kelendőek voltak a satrapai udvarokban, hiszen a görögök számára bonyolult perzsa ékírás még mindig használatban volt, ugyanakkor a birodalom rendkívül vegyes népessége különböző nyelveken beszélt, így az adminisztrációban dolgozók kénytelenek voltak egy közös nyelven bonyolítani a hivatalos ügyintézést, ez pedig az arámi volt. Messze földön híresek voltak az Egyiptomban és Babylonban képzett írnokok, akik az íráson és olvasáson kívül megtanulták a matematika, a nyelvtan, és a csillagászat fortélyait is, s aki egy ilyen szakiskolában végezte tanulmányait, mindig is megbecsülésre számíthatott, bármerre is vezette sorsa a birodalom területén. Több tolmács is dolgozott a satrapának, s mindegyikük több nyelven is boldogult, ha szükség volt rá. Alkalmaztak még termény- és adóbeszedőket, jószágigazgatókat, és rendfenntartókat is a satrapa birtokain.

A kiterjedt helytartói udvartartáshoz tartoztak a nemesi család tagjainak személyes titkárjai, ügyintézői, a gyermekek nevelői, a hatalmas háztartást irányító udvarmester, a satrapa személyes katonaságának apparátusa, a hárem felügyelője, a szakácsok, lovászok, kertészek, a cselédség, valamint néhány pap is. De ugyanígy a szélesebb körbe tartoztak azok a törzsi vezetők is, akik a satrapia területén élő kisebb törzsek fejei voltak, a tartomány területén szétszórva elhelyezkedő városok és falvak elöljárói, akik szintén mindannyian rendelkeztek kisebb földbirtokokkal Daskyleion területén. Ezek az emberek alkották a satrapa segítségét jelentő tanácsot, akiknek hol kikérte a véleményét, hol nem, de ilyen jellegű megbízatásuk inkább csak jelképes volt. A satrapák sokkal szívesebben vették körül magukat idegen származású „vendégbarátokkal”, akik többnyire száműzött görög államférfiak vagy hadvezérek voltak, s akikkel általában érdemben is meg tudták vitatni a fennálló politikai eseményeket is.

Mint már említettem, több kisebb-nagyobb város és falu is létezett a tartományok területén, de ezek semmiképpen sem hasonlítottak a sűrűn lakott és túlzsúfolt görög polisokhoz, még a perzsa partvidéken fekvőkhöz sem.

Perzsia dicsőséges terjeszkedése során sok híres és hajdanán erős várost vont hatalma alá, legyen szó akár az elámi Susáról, az asszír Ninivéről, a phryg Pteriáról[2], vagy Babylonról, melyeket lakóik mind masszív, hatalmas városfalakkal vettek körbe. De mégsem ezek a valóságos védmű-rendszerek határozták meg a városok körvonalát és kiterjedését, hanem azok a folyton nyüzsgő sátortáborok, melyek a falakon kívül terültek el, szorosan összefonódva magával a várossal, együtt élve annak mindennapi életével. Több nomád törzs[3] még mostanra sem hagyott fel teljesen vándorló életmódjával, s ezeknek tagjai büszkén folytatták őseik szokásait, életstílusát, s követték városról városra legelő állataikat. Ugyanakkor, mivel ezek a városok eredetileg nem perzsa alapításúak voltak, így mindegyik belevitte a maga jellegzetességét, motívumvilágát és hangulatát a perzsa építészetbe.

          A legszembetűnőbb különbség mégis az épületek szerkezetében nyilvánul meg a görög és a perzsa városok esetében. Míg Hellasban a nagyvárosokban egymás hegyén-hátán tolonganak a kisebb-nagyobb, szebb, esetleg nyomorultabb házak, vagy éppen viskók, addig Perzsiában szélesen elterpeszkedő, lapos épületekben élnek az emberek. A szegényebb réteg is, akiknek a városrészei mintegy alsóvárosként ölelik körbe az elöljárói vagy esetleg uradalmi negyedet, legfeljebb kétszintes, lapos tetejű és praktikus kockaépületekben él, az arisztokrácia meg több pazar épületből, hallokból és csarnokokból álló épületkomplexumokat építtet magának. Ezek szerkezetükben és díszítésükben a nagykirály susai, vagy éppen persepolisi palotáit utánozzák, attól függően, hogy ki mennyit engedhet meg magának mindezek kivitelezésében.

Daskyleionra is jellemző volt a stíluskeveredés: jól megfigyelhető volt a korábbi phryg építészeti stílus beolvadása a perzsa architektúrába. Több városban fellehetők még annak a kornak a templomai, holott a perzsák szent Zarathustra-vallása nem alkalmaz templomokat, legfeljebb tűzoltárokat.

Maga a helytartói székhely, melyet szintén Daskyleionnak neveznek, s melyről a satrapia is elnevezését kapta, nagyjából a tartomány közepén helyezkedik el, egy hatalmas tó, a Daskylitis délkeleti partján. A város központi helyén magasodott családunk, a mindenkori daskyleioni satrapák helytartói rezidenciája, melyet még Pharnabazos nagyatyám kezdett el újjáépíteni, majd fia, Ariobarzanés fejezett be.[4]

A palota-komplexum egy erődített magaslaton, az akropolison helyezkedett el, de kivitelezésében a nagykirály pasargadaei, illetve persepolisi rezidenciáit követte. Hatalmas, mészkőből faragott, egyforma méretű kockakövek alkották azt a masszív terasz-falat, melyek tulajdonképpen a citadella tartófalai voltak, s melyek meredeken emelkedtek ki a tó felé enyhén lejtő lapályról. Egyedül ez a roppant teraszlétesítmény származott a korai Pharnakidák[5] idejéből, melyet csupán megerősített és kijavított nagyatyám, amikor nekilátott székhelye felújításának. Innen fentről csodálatos kilátás nyílt az egész alant elterülő környékre, a lapos síkságra dél felé, és a város mellett húzódó hatalmas Daskylitis-tóra is.

Az egész rezidenciát úgy tervezték, hogy a köré épült városrész és a tó felé nézzen, hátsó traktusa pedig szép fokozatosan belesimult a lankás terepbe, s így a központi apadana-csarnok[6] és annak díszlépcsősora emelkedett legszembetűnőbben a város fölé. Leleményes építészeti megoldást alkalmaztak itt: bárki, aki a satrapa elé kívánt járulni, ezen a díszlépcsőn keresztül juthatott a helytartó színe elé, s már az egyszerű de fenséges díszítmények is azt sugallták, hogyha a satrapán keresztül is, de magával a perzsa nagykirállyal állt szemben az alattvaló. Éppen úgy, mint Persepolisban.

A kettős lépcsősor jobbról és balról is felfelé vezetett, s falát gyönyörű, színes, asszír hatású szárnyas bikák sora díszítette egészen a tetejéig. Itt az ember egy méltóságteljes, kettős oszlopsorral szegélyezett, lapos tetővel ellátott, nyílt porticushoz[7] érkezett, melynek mindkét oldalát egy-egy tömören körbefalazott, négyzet alaprajzú épülettömb zárta le. Ez volt a helytartói rezidencia legfontosabb részének, az apadanának a bejárata.

Ha az alattvaló belépett a terembe, kellemes félhomály fogadta. A tágas teret mindenütt karcsú oszlopok bontották meg, de harmóniája mégsem veszett el: a lapos tetőzetet egymástól szigorú távolságban felállított oszlopsorok támasztották alá, s ezek az egész teret egy központi főhajóra és két oldalsó mellékhajóra osztották. Ahogy a főhajó kiemelkedett a lapos tetejű mellékhajók közül, az egész hatalmas terem a kimagasló felső szakasz ablaknyílásain keresztül kapott oldalvilágítást. Ez a fénybeszűrődés és a csarnok levegős felépítése kölcsönözte az egész apadana méltóságteljes hangulatát. Bent, a nagy csöndben hangosan visszhangzottak a léptek a simára csiszolt, sötét márvány padlózaton.

Máig jól emlékszem a daskyleioni apadana falának csodálatos díszítményeire: a szárnyas griffmadarakra, és a szúrós tekintetű sivatagi hiúzokra, melyeket alul és felül kehelyként szétnyíló pálmakoszorúk kísértek végig. Akkor még nagyon fiatal voltam, és – sosem felejtem el – ahogy megálltam az oszlopok mellett, azok rettenetesen hatalmasnak tűntek mellettem. Órákig el tudtam bolyongani a roppant teremben, és érdeklődve szemléltem az oszlopfők kialakítását. Gyönyörűen megmunkált, egymásnak háttal fordított bikafejek tartották a keresztgerendákat. Ívesen kialakított, nemes vonalvezetésű faragványok voltak, melyek annyira élethűen ábrázolták az állatokat, mintha azok a következő pillanatban lerúgnák magukat a magasból. 

Az apadana jobb- és baloldalán kisebb pavilonok sorakoztak, melyek hátrafelé húzódtak, s szinte mindegyiket dupla oszlopsoros árkádok kísértek. Itt laktak családjaikkal a helytartó családtagjai, magas rangú tisztviselői, valamint kisebb épületekben az egyéb alkalmazottak is. Az apadana-csarnoktól jobbra, már a citadella hátsó részén volt a kincstár zárt épülete, balra pedig – egy gyönyörűen karban tartott, parkosított területtel körbevéve – az asszonyok háza, a hárem. A kettő között helyezkedett el a satrapa magánpavilonja, mely szintén több épületrészből állt, s minden kényelmet kielégített. A hárem és a satrapa pavilonja között, a kertben rózsafa-lugasok és formára vágott ciprusok sorakoztak, melyeket egyenes sétautak fogtak közre. A díszkert közepén hosszú, téglalap alakú medence kapott helyet, melyben különféle halak úszkáltak.

Az egész citadellát széles, vaskos, pártázattal és kiugró tornyokkal védett fal ölelte körbe, ahonnan nagyon kellemes kilátás nyílt az előtte elterülő alsóvárosra, és a külső parkokra. Pharnabazos úgy tervezte a citadellán kívüli, nagy paridaidát, mely tulajdonképpen átmenetet képezett az alsóváros és a fellegvár között, hogy az a Daskylitis-tóba futó kisebb folyó mentén létesüljön, s így fenn lehetett tartani azt a látszatot, mintha a kert természetes képződésű lett volna. Ebből a parkból lehetett megközelíteni a citadellára vezető díszlépcsősort is. Persze ezekben, a városban kialakított díszkertekben nem tartottak állatokat, vagy csak olyanokat, amelyek szelídek voltak.

A vadászatra alkalmas mesterséges és természetes paridaidák a városon kívül, a tó mellett húzódtak, vagy a környező hegyek hatalmas tölgyerdei is kiváló lehetőséget nyújtottak erre az időtöltésre.

Az alsóváros látképe olyan volt, mint a többi perzsa és egyéb ázsiai városé: szűken kanyargó utcácskák, egy és kétszintes, lapos tetejű házakkal, itt-ott kiszélesedő terekkel, és rengeteg sátorral. Volt viszont egy olyan jellegzetessége Daskyleionnak, ami nem volt más perzsa városokra jellemző, ez pedig a régről itt maradt, néhány megaron típusú[8] épület, az ősi, phryg Kybelé-templom, és a mellette magasodó ünnepi épület, már romos maradványa.

Ez a Kybelé egy régi termékenység-istennő volt az őslakosság vallásában, s néhányszor, csak úgy kíváncsiságból mi is belopóztunk a szentélybe. Furcsán ünnepélyes és egzotikus hangulata volt, és persze örökké félhomály, melyet csak a vastag, sercegő fáklyák lobogó lángjai törtek meg. Mind a mai napig emlékszem a falain meglátszó sötét koromra, amit a fáklyák füstje okozott. A falak hidegek és dohosak voltak, és olyan érzésünk volt folyton, mintha félelmetes, ártó démonok lengték volna be a templomot. Alig vártuk, hogy kijussunk végre Ahura Mazda[9] jóságos fényére, Mithra[10] szent napja alá.

A város nyüzsgő terein aztán emberek és állatok örökké tolongó tömege hömpölygött, volt, aki a piacra sietett, mások ügyes-bajos dolgaikat intézték. És örökké hangzavar volt: a kovácsok műhelyeiből kalapálás hallatszott, a piac környékén a baromfi rikoltozását és a birkák bégetését lehetett hallani, árusok alkudoztak vevőkkel, és a ricsaj összekeveredett a felvert porral és a házakból vékony csíkban az ég felé kígyózó füstcsíkokkal… Furcsán kellemes érzés azokra a gondtalan időkre visszagondolni.

Én persze gyermekfejjel a tóparton időztem legszívesebben, sőt, sokszor az egész napomat ott töltöttem, ha nem volt egyéb dolgom. Ide már nem ért el a város zaja, mert Daskyleion városa nem nyúlt le közvetlenül a tópartig, viszont ahol beletorkollott a kis folyó a hatalmas Daskylitisbe, ott mindig óriási pelikán kolóniák gyűltek össze. Egyszer megkérdeztem a nevelőmet, hogy vajon miért éppen itt szeretnek ezek a hangoskodó madarak gyülekezni, ő pedig elmondta nekem, hogy a folyó elhozza magával ide a város hulladékát, s ezek a madarak ingyen lakomaként válogatnak az ételmaradékokban. Megeszik a maradék lepényt, haldarabkákat, csirkecsontot, tökhéjat, fonnyadt zöldséget, sőt, még a rohadt gyümölcsöt is, tehát végső soron tisztítják a környezetüket.

Máskor a sötétzölden, lágyan ringó nádasok mentén szerettünk játszani a többi gyerekkel, vagy érdeklődve figyeltük a kis ringatózó ladikokból halászó helyiek szorgos munkáját. A partmenti csalitosban és nádasban vékonyka ösvényeket vágtak maguknak a vadkacsákra vadászó emberek, ahogy csónakjukkal lassan előre haladtak. Másutt szomorú fűzek lógatták halványzöld ágaikat a vízbe, ahogy öreg törzsükkel szomjasan a tó fölé borultak.

Olyan szép volt az egész környék, hogy mindig is ide vágyódtam vissza leginkább, holott igen sok helyen megfordultam ebben az azóta igencsak megváltozott birodalomban. Van egy kedves kép, ami igen gyakran visszatér gondolataimban: görög származású nevelőnkkel üldögéltünk nem messze a tótól, egy régi, mohával benőtt kőpadon, mellettünk egy árnyas kőrisfára sötétzöld levelű borostyán futott fel; ő pedig elmesélte nekünk ennek a titokzatos növénynek a csodálatos történetét, mely a görög Dionysos isten szent növénye. Követői, a bortól megrészegült papnők fejükön borostyánkoszorút, kezükben pedig erős ánizsgyökérből faragott, borostyánrepkénnyel és szőlőlevéllel díszített botot vittek. És bár Dionysos a görög pantheon megbecsült tagja, valójában kultusza itt Phrygiában is megszokott volt; a régen bevándorolt thrák törzsek hozták magukkal. Mi ezt persze korábban nem tudtuk, így mindig szívesen hallgattuk a korinthosi Kleobulos érdekes történeteit, bár igen furcsának tartottuk elképzelni ezeket a titkos misztériumokon felvonuló, bortól megrészegült asszonyokat, mert bár Perzsiában kultusza volt a bornak, még az asszonyok is ihattak alkoholt, de részeg nőt nem lehetett látni sehol.

A legjobban a naplementéket szerettem a Daskylitis mellett, mert gyönyörű narancsszínbe, majd egyre sötétebb vörösbe vonta a tájat, s ilyenkor megjelent a víz színén a keskeny aranyhíd is. A madarak sötét sziluettje álomszépen festett a tó aranyló felszínén. Éltek itt kacsák, ludak, sirályok, pelikánok, kócsagok és még sok olyan fajta, amit nem is tudtam beazonosítani. Akkor azt hittem, hogy ez a világ közepe, és ennél varázslatosabb tájak nem is léteznek sehol máshol. Ez annyiból igaz is, hogy azóta sem vágyódtam jobban vissza sehova máshova, de azt már tudom, hogy rengeteg hely van még a világon, szépek, szomorúak, kiesek és fülledtek, de számomra mindig is Daskyleion marad a világ közepe.

Anyámra csak nagyon halványan emlékszem, három éves voltam, amikor gyermekágyban meghalt ő is, és az újszülött is. Atyám le volt sújtva. Bátyámmal anya nélkül maradtunk, s habár mindig rengeteg nő vett körül minket, anyánk szerető gondoskodását, gyengédségét senki nem tudta pótolni. Aztán, még ugyanabban az esztendőben, ahogy a bátyám elérte ötödik életévét, atyám kiszakította őt a hárem gondoskodásából, s csatlakoznia kellett a többi korabeli ifjúhoz, akiket a nemes és harcos perzsa életre készítettek fel, egy időre még el is küldte Persepolisba, a nagykirályhoz, ahol minden nemesi származású fiúgyermek fiatal éveit töltötte. Eredményes katonákat kellett belőlük faragni, ezért öt és húsz éves koruk között a nagykirály udvarában megtanultak írni, olvasni, lovagolni, nyilazni, kardot forgatni, a lándzsával bánni, és igazat mondani.

Bármilyen furcsán hangzik is egy idegen embernek, nekünk, perzsáknak a legfontosabb dolgok közé tartozik az igazság szeretete és hódolata. Ha boldogan akarsz élni, és azt kívánod, hogy halálod után dicsérjék neved, akkor minden módon ragaszkodni kell az igazsághoz. Csak aki igazmódon élte életét, az juthat el Ahura Mazda kegyébe, annak a Halhatatlanság és a Teljesség lesz jutalma, eljut az Igazság és a Jó Gondolat legelőire, de aki csalárd módon beszennyezte magát, annak a pokol mohó állkapcsai lesz a büntetése. Már neveinkben is benne hordozzuk vágyunkat az Igazságra: Artakama[11], Artafrida[12], Artastuna[13], de a többi hasonló névben is mind ott rejlik e csodálatos törekvésünk.

Bátyámat, Pharnabazost, tehát öt esztendős korában elvitték a persepolisi udvarba, hogy engedelmességre, szófogadásra, szívósságra, állhatatosságra, tűrésre és önmérsékletre tanítsák, és jó katonává képezzék. Én ekkor három éves voltam, s továbbra is atyám háremében neveltek az itt élő asszonyok: nagyanyám, nagynénéim, és atyám másodfeleségei. Persze, atyám nevelés tekintetében rám is gondolt: én is a legjobb perzsa és görög nevelőket és tanárokat kaptam, közöttük az előbb említett korinthosi Kleobulost. Ő tanította meg nekem a görög nyelv alapjait, s szerettette meg velem kultúrájukat is. És bár még egészen fiatal gyermek voltam, ő türelmével és szeretetével maga felé fordította érdeklődésemet, s ráébresztett a tudás hatalmára.

Kezdetben könnyen érthető tanmesékkel okított, később, amikor már gazdag szókinccsel bírtam, legendákat, anekdotákat mesélt, kezembe adta a görögök nagy tetteit elbeszélő történeteket, és verseket. Hét esztendősen Homérost és Hésiodost olvastam, később megismertetett Sokratéssel és Platonnal is.

De megtanultam én is írni és olvasni a perzsa betűket, valamint lovagolni is, elsajátítottam a görög mellett az arámi nyelvet is, más tanárok megtanítottak hangszeren játszani, énekelni és táncolni, de mégis, a legfontosabb elsajátítandó dolgokra a hárem nőtagjai tanítottak, mégpedig azokra a cselekedetekre és praktikákra, melyek a házassághoz szükségesek, amitől egy leányból jó feleség és anya lesz.      

Atyámnak, mint helytartónak korán kellett jövendő házasságunkról döntenie, hiszen a nemesség körein belül fontosak voltak a politikai, illetve gazdasági érdekkapcsolatok is. Én még javában babáimmal játszadoztam, amikor atyám már számba vette a szóba jöhető kérőket, aszerint, hogy kihez milyen érdekek és szövetségi kapcsolatok fűzték. Gyakran fordultak meg udvarában a legkívánatosabb származású és pozíciójú perzsa nemesek és hercegek, de olyan gyakran és sokszor változott a belpolitikai és gazdasági helyzet, hogy potenciális kérőim szinte hetenként mások voltak. Mindezekről ekkoriban én persze még nem tudtam, mint ahogyan a birodalom belpolitikája sem volt ismert előttem.

Mindaddig természetesen semmi komolyabb változás nem történt, amíg atyám nagyatyja, Artaxerxés Mnemon volt Perzsia királya. De az agg nagykirály negyvenhat évnyi dicsőséges regnálás után, és négy évvel azután, hogy atyámat ültette Daskyleion élére, elhunyt. Életének utolsó esztendeit a fiai közti, trónért való küzdelem árnyékolta be, akárcsak saját uralmának kezdetét, saját testvérével.

Artaxerxés Mnemonnak három fia volt Stateira nevű főfeleségétől: Dareios, a legidősebb, Ariaspés, a középső, és a legfiatalabb, Okhos. A három fiún kívül volt még egy negyedik is az egyik mellékfeleségétől, Arsamés. Az idős király legidősebb fiát, Dareiost akarta kinevezni örökösének, de az fellázadt apja ellen, mivel az öreg király megtagadta Dareiostól Aspasiát, a király asszonyainak egyikét. Az összeesküvést fölfedezték, s az idős nagykirály kivégeztette Dareiost. Persze a mohó és cselvető Okhos már kezdettől fogva magának akarta megszerezni a királyi trónt, és ezért elhitette Ariaspés nevű bátyjával, hogy atyja neheztel rá is, és őt is meg akarja öletni, akárcsak Dareiost, mire szerencsétlen ember a végén már annyira beleőrült a rettegésbe, hogy megmérgezte magát. Már csak Arsamés nevű féltestvére volt útjában, s bár a trónöröklés sorrendjében Okhos előrébb állt a rangsorban, mint Arsamés, a biztonság kedvéért Okhos őt is megölette egyik kegyencével.

Amikor Artaxerxés megtudta kedves fiainak szomorú sorsát, bánatába belebetegedett, s mivel ekkor már kilencvennégy éves volt, nem sokkal ezután meghalt. Végre Okhos magához ragadhatta az áhított hatalmat, majd ezután olyan vérengzésbe kezdett, amilyet eddig még nem élt meg Perzsia. Szisztematikusan megöletett minden olyan rokonát, aki csak egy szikrányit is veszélyeztethette trónját.

Ekkor Daskyleionban is megváltozott a hangulat. Bár atyám, Artabazos addig csak gazdasági és helyi érdekeltségű szövetségek létrehozásán fáradozott, s eszébe sem jutott volna, hogy bennünket ennél komolyabb indíttatású ügy érdekében kelljen megházasítania, ekkor feladta minden korábbi tervét, s most már olyan szövetségek megkötésén gondolkozott, melyekkel saját és családja épségét garantálhatta.

Igaz ugyan, hogy ő nőági leszármazottja volt Artaxerxés Mnemonnak, mivel nagyatyám Artaxerxés leányát, Apamét[14] vette nőül, s maga Artabazos is így sokkal hátrébb állt a trónöröklési rangsorban, mint Okhos, de ebben a légkörben ekkor senkinek sem volt biztonságban az élete, aki bármilyen szállal is kötődött az Akhaimenida királyi házhoz.

De atyámnak a gyorsan és hirtelen változó, viharos időkben annyi előnye volt, ameddig az új nagykirály megerősítette hatalmát magában Perzsiában is, mielőtt bármiféle cselekedetbe kezdhetett volna, mellyel a satrapák hatáskörét, mi több, biztonságát megnyirbálhatná. Amíg tehát Okhos Persepolisban cselvetéseit szövögette, rokonait üldözte és gyilkoltatta, atyám új szövetségesek után nézett, akiktől immár nem csak saját, illetve családja biztonságát remélte, hanem tartománya és pozíciója védelmét is elvárhatta. Mert abban sosem kételkedett, hogy amint Okhos megerősíti hatalmát Perzsia szívében, kíméletlenül folytatja az irtó hadjáratot még életben maradt, akár távoli rokonai ellen is. És ő nem csak hogy az életétől nem akart idejekorán megválni, de a felvirágoztatott Daskyleion satrapiát sem szerette volna elveszíteni.

Csakhogy legelső és legfontosabb feladatnak most azt tartotta, hogy bátyámat, Pharnabazost mielőbb visszahozassa Persepolisból, mielőtt a megvadult Okhosnak feltűnnék, hogy van még egy távoli rokon a közelében, akivel még nem végzett. Mivel saját maga nem mehetett, mert az túl veszélyes lett volna, egyik leghűségesebb és legmegbízhatóbb emberét, a bátor és állhatatos Abulitést küldte a gyermekért.

Amíg Abulités veszélyes feladatát teljesítette, s ő türelmetlenül várta szeretett fia visszatértét, ismét újabbnál újabb vendégek tűntek fel udvarunkban.

Én persze jóformán semmit sem érzékeltem ezekből a vészterhes időkből, legfeljebb a felfokozott hangulatot, és bár mindig nagy volt a sürgés-forgás atyám udvarában, mostanában mintha sűrűbbé váltak volna a látogatások, a vendégek, s ezeknek jelentős részét az idegenek, elsősorban a görög származású potenciális szövetségesek tették ki.

Végre viszontláttam szeretett bátyámat is két külön töltött esztendő után, s bár ekkor még csak hét éves volt, arca megkomolyodott, alkata megerősödött, s kissé mintha zárkózottabbá vált volna velünk szemben. Engem persze nem zavart, én olyan boldog voltam, hogy ismét velünk van, s úgy voltam vele, hogy majd megint közvetlen és életvidám lesz, amint visszaszokik a daskyleioni életformába. De atyám nem akart felhagyni fia rendes nevelésével, amit a gyermek már eddig megszokott. Ugyanolyan következetes és szigorú, de szeretetteljes neveltetésben volt része, mintha továbbra is a nagykirály persepolisi udvarában cseperedne. Minden hajnalban korán kellett kelnie, rengeteget gyakorolta a lovaglást és a vívást, és akár a legszélsőségesebb viszonyok között is meneteltették.

Atyám minden alkalommal magával vitte Pharnabazost a vadászataira is, s nem egyszer a legpompásabb vadállatokat terelték a gyermek elé, melyeknek méretével még meg tudott birkózni, s melyeket ezután neki kellett a lehető legkíméletesebben, leggyorsabban és legszakszerűbben leterítenie. Igaz ugyan, hogy mindig volt egy testőr is a fiú mögött, aki közbeavatkozott volna, ha valami szerencsétlenül alakult volna, de ilyenre végül sosem került sor. Bátyám ilyenkor mindig büszkén tért vissza, s mutatta nekem az elejtett vad szemfogát, vagy valamelyik karmát, melyet amulettként a nyakába akasztott. Külföldi vendégeink is álmélkodtak, hogy Pharnabazos milyen komolyan veszi ezeket a vadászatokat, és milyen jól bánik a különböző fegyverekkel akár lóhátról, akár gyalogosan. Mindegy volt neki, hogy nyíllal kellett elejtenie a vadat, vagy lándzsával, minden fegyvernemben egyre kitűnőbb teljesítményt nyújtott, s nem utolsó sorban rendkívül bátor volt, de mégsem vakmerő.  

Az elkövetkező néhány, zaklatott év alatt, amikor már én is kezdtem jobban átlátni és átérezni a helyzet komolyságát, s valamennyire érdeklődést is mutattam a fennálló körülmények iránt, egyre gyakrabban kértem meg görög, illetve perzsa nevelőimet is, hogy magyarázzák el a helyzetet. Ekkoriban mesélte el atyánk azokat a régi dicsőséges történeteket is, melyek nagyatyánk egyiptomi hadjáratairól szóltak, s melyekből élénk fantáziám olyan csodálatos és emberfeletti cselekményeket szőtt a daliás görög zsoldosvezérek alakja köré. Bár nyolc esztendősen már kezdtem kinőni a babázásból, utolsó játék babámat Iphikratésnek neveztem el, s ez a baba később is elkísért engem mindenhová, amerre vitt a sorsom. Megtartottam emléknek.

Már három éve tartott tehát atyám előrelátó készülődése, melyből mi gyerekek leginkább csak a szokatlanul felélénkült sürgölődést és a rengeteg idegen származású „vendégbarátot” érzékeltük, amikor elérkezett az ideje annak, hogy megtegye azt a döntő lépést, melynek jelentőségét és veszélyét én csak évekkel később tudtam felmérni.

Atyám tudatában volt annak, hogy mit jelent egy bukott lázadás, ugyanakkor még élénken élt benne nagybátyja, Ariobarzanés szomorú sorsának emléke is. Azt is tudta, hogy ő még kevesebb engedékenységre és bocsánatra számíthatna, ha kétségbeesett tette elbukna, mert Okhos kíméletlen alaptermészete sosem hagyná, hogy méltósággal haljon meg, ha már így kell lennie. Bosszúálló természete örömét lelné a legszörnyűbb kínzásokban is.

Mégis döntött, holott azt is tudta, hogy komoly hadsereg nélkül szemernyi esélye sem lesz. Így aztán minden vagyonát és félretett pénzét egy erős és hatékony zsoldossereg felszerelésére költötte, s megpróbálta magának megnyerni Hellas legkiemelkedőbb zsoldosvezéreinek valamelyikét.

Persze mindvégig kénytelen volt figyelembe venni a görög szárazföldön folyó eseményeket és éppen fennálló erőviszonyokat is, s bár alkalmanként igyekezett a legtöbb vállalkozó kedvű és pénz szűkében álló zsoldosvezért magához édesgetni, mégis kiszolgáltatott helyzetben volt. Tudomásul vette, hogy Daskyleion ügye bármelyik hadvezérnek csak másodlagos fontosságú a hazai események mögött, ugyanakkor senki sem akart nyíltan ujjat húzni a perzsa nagykirállyal.

Ezért atyám mindvégig komolyan figyelemmel követte a görög szárazföldön folyó eseményeket is, hogy a lehető legjobb és legpontosabb számításokat végezhesse saját ügye érdekében. Nagyjából ekkor ért véget gondtalan gyermekkorom.