vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Egy perzsa önérzet a zűrzavaros időkben (13. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. június 30. 13:59 Műfaj: NovellaCimkék: zavaros idők, tanítás, ókor, makedón, perzsa, görög, politika, király, szónok, filozófus, önérzet, udvari élet

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

 Tizenkettedik fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_061511/

  

   Száműzetésünk kilencedik, tizedik esztendejében érezhetően felgyorsultak az események politikailag, de úgy, hogy az szétválaszthatatlanul összefonódott családom jövendőbeli sorsával is. Nem csak a makedón-görög kapcsolatokban, hanem a görög és perzsa események alakulásában is, majd végül az Egyiptomban történt események zárták le a hosszú-hosszú várakozást.

   Évek óta érezni lehetett az egész görög világban egyre erősödő perzsa-ellenességet, mely eleinte még homályos általánosságokban nyilvánult meg, idővel azonban egyre inkább fenyegető konkrétumokban körvonalazódott, s ezen a tényen az állandósult görög belviszályok – melyeket az egyes görög polisok gerjesztettek egymás ellen – sem változtattak. Hiába szónokolt Démosthenés és Hypereidés Philippos ellen, hiába támogatta őt Isokratés, Aiskhinés, vagy Platon unokaöccse, Speusippos, hasztalan marták egymás torkát az athéni politikusok, végeredményben mindenki ugyanazt akarta, még ha más és más kivitelezésben is gondolták tervüket megvalósítani; egy pánhellén összefogást a nagy ellenféllel, Perzsiával szemben.

   „…Úgy látom tehát, hogy nem egy ok sarkall az ellenük (ti. a perzsák) való küzdelemre, leginkább azonban a jelenlegi helyzet, amelynél kedvezőbbet nem is kívánhatnánk. Ezt nem szabad elszalasztani. Hitvány dolog az adott lehetőséget fel nem használni, csak az elmúlt alkalomra emlékezni. Mit is óhajthatnánk a király elleni harcra készülődve, azonkívül, ami már rendelkezésünkre áll?

Hát nem lázadt fel ellene Egyiptom és Kypros? Nem pusztította-e háború Föníciát és Szíriát? Tyros, amelyre olyannyira büszke volt, ellenségeinek kezébe került. Kilikia városainak nagy része a mieink birtokában van, s a többit sem lesz nehéz elfoglalni. Lykia fölött valójában soha egyetlen perzsa nem uralkodott.

…Knidostól Sinopéig az egész ázsiai tengerparton hellének laknak. Ezeket nem rábeszélni kell a harc megindítására, csak visszatartani nem szabad őket. Ilyen lelkesítő körülmények között, amikor ily nagy háború dúl Ázsiában, szükség van-e a jövő lehetőségeinek aggályos latolgatására? Ha a perzsák kisebb erőkkel szemben gyengébbeknek bizonyulnak, nem kétes, milyen helyzetbe jutnak, amikor mindnyájunk ellen kényszerülnek majd harcolni…”[1]

   Így írt Isokratés Philippos trónra kerülése előtt már huszonegy esztendővel; amikor a makedón király még csak alig két éves karon ülő volt, Démosthenés, a mérgezett nyelvű szónok is csupán négy esztendős gyermek, Aiskhinés, az előbb említett szónok nagy hírű ellenfele pedig csak kilenc éves serdülő.

   Aztán, évek múltán, pedig így folytatta:

   „…valóban méltó utóda vagy Héraklésnek, akkor tedd meg ezt, és mindenki a legnagyobb hálára lesz kötelezve irántad: a görögök azokért a jótéteményeidért, amelyeket velük szemben tanúsítasz, a makedónok pedig azért, hogy törvényes királyuk, nem pedig önkényuralkodójuk leszel, a többi nemzet azért, hogy megszabadulva a barbár despotizmustól, a hellének vezetése alá kerülnek, azután pedig az egész emberiséget boldogítod a hellén kultúrával.”[2]

   Isokratés levelében szorgalmazta, hogy Philippos Hellas négy vezető polisát, Athént, Argost, Spártát és Thébait összefogva vezessen szent háborút Perzsia ellen. Isokratést minden bizonnyal a hazafias tűz vezette, amikor e négy államot említette, hiszen mindenki számára egyértelmű volt, hogy politikai hatalomként sem Argos, sem Spárta nem jöhet már többé szóba.  

   Azonban még Athénon belül sem volt meg a szükséges politikai összetartás, ami a Makedóniához, közelebbről Philipposhoz fűződő kapcsolat értelmezését illette; előző leveléért a makedónbarát Isokratést Speusippos egy Philipposhoz írott levelében így ostorozta:

   „Hasonlóan Isokratés is … mintha nem ismerné vagy irigyelné, erényeitek nagy részét elhallgatta; nem átallotta elküldeni neked ezt a művét, melyet először Agésilaoshoz írt, aztán kissé átalakítva a szicíliai tyrannosnak, Dionysiosnak adott el; harmadszor – egyet s mást elvéve és hozzátoldva – a thessaliai Alexandrosnak kínálgatta, most pedig végül csúfosan odavetette neked. Szívesen folytatnám még ezt a levelet, hogy sorravehessem hozzád intézett írásának üres mentegetőzéseit.”[3]

   De Isokratésnek már nyilvánvaló elképzelései is voltak azt illetően, hogy a győzedelmes hadjárat után hogyan lehetne kihasználni az adódó lehetőségeket:

   „…a keleten megszállt területekre lehetne telepíteni azokat, akik még a mindennapi szükségleteknek is híjával lévén, szertecsavarognak, s aki az útjukba akad, kifosztják. Ha elégséges megélhetést biztosítva számukra nem vetünk véget annak, hogy ezek csoportokba verődjenek, bizony prédára vetnek minket, hiszen akkora lesz a sokaságuk, hogy a görögökre és a barbárokra egyaránt veszélyesek lesznek.”[4]

   Hiába voltunk immár évek óta a makedón király vendégei, hiába fogadott be bennünket, földönfutó száműzötteket oly kegyesen, hiába menekültünk éppen saját rokonunk, a perzsa nagykirály gyűlölködő haragja elől, minden értékünket hátrahagyva, most mégis szívem mélyéig hatoltak ezek a csípős szavak, ezek az ostorozó mondatok. Ami lelkesítő lehetett mindebben egy görögnek, oly fájdalmas volt nekem, perzsának. De a legjobban mégis a következő szavak hasogattak lelkembe:

   "…mert lehetetlen, hogy azok, akik úgy nevelkedtek, és olyan államban élnek, (mint a perzsák) bármilyen erénynek részesei legyenek, s a harcban diadalt arassanak ellenfeleik fölött. Elképzelhető-e az ő életkörülményeik között tehetséges hadvezér vagy vitéz katona, amikor legnagyobb részük fegyelmezetlen és a veszélyt nem bíró tömeg, harcban erőtlen, viszont még a mi rabszolgáinknál is inkább szolgaságra termett?

Akik közülük a legnagyobb hírben állnak, azok sem éltek soha sem közösségi, sem állami életet; gőgösek az alattuk állókhoz, szolgák a fölöttük levőkkel szemben, márpedig ez az, ami az emberi természetet a legnagyobb mértékben tönkreteszi. Testük a gazdagságtól elpuhult, lelkük az egyeduralom következtében elgyengült és félénkké lett. A királyi udvarban tiszteletadásra jelennek meg; (királyaik előtt) földre borulnak; minden módon alázatosságra törekednek. Halandó ember előtt borulnak a földre, és azt istennek nevezik, az istenektől pedig kevésbé tartanak, mint az emberektől.

Azok is, akik lejönnek közülük a tengerhez – ezeket satrapáknak nevezik –, ott sem szégyenlik otthon nyert neveltetésüket, és ragaszkodnak régi szokásaikhoz. Barátaik irányában megbízhatatlanok, az ellenséggel szemben férfiatlanok, hol megalázottságban, hol elbizakodottságban élnek, küzdőtársaikat semmibe sem veszik, csak ellenségeiket tartják tiszteletben.”[5]

   Atyám úgy tett, mintha meg sem hallaná e gyűlölködő és izgató szólamokat, büszkeségét azonban legbelül nagyon is bánthatták e sértő szavak. Előttünk nem mutatta ki megbántottságát, nem beszélt érzelmeiről, de Memnonnal gyakorta beszélgettek az egyre inkább felforrósodó perzsa ellenes hangulatról, s később ezeket a közkézen forgó levélmásolatokat én is megtaláltam atyám levelei között. Akkoriban igen felkapottak voltak a szónokok és különböző politikusok beszédei; ezek sokszorosításával és terjesztésével igyekeztek a nép hangulatát feltüzelni Philippos, vagy éppen a perzsa hatalom ellen.

   Minket ugyan senki sem bántott, sem tettekkel, sem beszéddel, mégis egyre inkább kellemetlen volt Makedóniában, vagy bármilyen görög területen perzsának lenni.

   Hiába üldözte el Okhos egész családomat Perzsiából, hiába veszítettünk el szinte mindent egy pillanat alatt, hiába tartott száműzetésünk immár csaknem egy évtizede, hiába voltam Mentor szalmaözvegy felesége ugyanennyi ideje, a szívem, az önérzetem és a büszkeségem perzsa maradt, s minden egyes bántó szó, ami szülőföldemet, vagy a népemet érte, úgy hatott rám, mintha elevenen égetnék belém.

   Gyakorta úgy éreztem magam, mint aki megbélyegzett, kívülálló, mint aki kevesebb a görögöknél, de akár a makedónoknál is, holott magamban tudtam, hogy ez nem így van. Szívem pedig egyre inkább visszavágyott hazámba, a gyönyörű Daskyleionba, fülem egyre gyakrabban a perzsa nyelv után ácsingózott, szemeim pedig legszívesebben perzsa embereket, és perzsa tájat akartak látni. Nem gondoltam Okhosra, vagy arra, hogy hogyan is lenne lehetséges hazatérésünk, egyszerűen csak otthon akartam lenni, hiszen egyre inkább terhessé vált az itt növekvő harag és felindultság a mi fajtánk ellen.

   Mindezt persze az is tetézte, hogy továbbra is egyedül voltam, s szívem csordultig telt érzéseit nem tudtam kinek átadni. Felfokozott érzelmi állapotomban érzékenyebb lettem, és gyakran sírtam is, amikor senki sem látott. Gyakran még azt sem tudtam, hogy igazán kit, vagy mit siratok – magamat, Perzsiát, a perzsa önérzetet, a távolban szakadt Mentort, vagy azt a Memnont, aki már másé.

   Memnon felesége az ikrek után ismét várandós volt, nekem pedig, bevallom, fájt látni a boldogságukat. Persze nem kívántam rosszat az asszonynak, de nem tudtam elfelejteni azt az éjszakát, amikor Memnon megvallotta nekem őszinte érzelmeit irányomba. Tudom, hogy igazat mondott, mégis elkeserítő a tudat, hogy bármit is tettünk volna, szerelmünk nem teljesedhetett volna ki, hiszen semmilyen körülmény nem szolgálta kettőnk boldogságát. Azóta csak elvétve láttam őt, igyekeztem kerülni, hogy ne fájjon látása, mégis az elárvult indulat és fellángolás szűnni nem akaróan ott kerengett bennem.

   Ugyanakkor a saját boldogságom Mentorral egyre távolibbnak tűnt; nem csak a távolság, és az idő talányos hosszúsága miatt, hogy még mindig semmit sem tudtunk arról, hogy mikor lehetünk ismét együtt, hanem azért is, mert most már tudtam magamban, hogy nem ő az, akit szeretek. Tiszteltem, megbecsültem, szeretettel és aggódó gondoskodással gondoltam rá, mint férjemhez, szűzi tisztasággal akartam közeledni (majd ha egyáltalán visszakapom), de a szívem zokogott, hogy örökre boldogtalan marad hát.

   Philippos még mindig nem beszélt nyíltan terveiről, tettei, cselekedetei azonban mindennél ékesebben bizonyították megfontolt és jól kiszámított elképzeléseit.

   Ezekben az években[6] ismét belevetette magát a háborúskodásba, jóformán alig lehetett őt a pellai királyi udvarban látni. Asszonyai megint magukra maradtak, s unalmukban egymással marakodtak, intrikáltak, illetve a saját pozíciójuk további szilárdításán fáradoztak, legjobb esetben pedig gyermekeikkel voltak elfoglalva. Azt nem mondom, hogy nevelték őket, hiszen a makedón királyi hercegeket és hercegnőket nevelők, tanítók, paidagogosok, instruktorok, és házitanítók egész garmadája próbálta fegyelmezni, pallérozni, alakítani, és okítani, az anyák azonban a gyermekek és természetesen saját maguk jól megfontolt érdekeit igyekeztek ápolgatni. Ilyenkor mindegyikük a legszükségesebb, vagy éppen a legfontosabb túlélő praktikákat oltogatta saját csemetéjébe, ki így, ki úgy. A gyermekek pedig – Arrhidaiostól eltekintve – szépen fejlődtek anyáik legnagyobb örömére, s lassacskán mindegyik tudta, hogy anyján kívül gyakorlatilag igen kevesekre számíthat, ha a boldogulást veszik számításba.

   Philippos ismét Thrákiában viselt hadat, s ezekkel az északkeleti irányú hódításokkal már jövendőbeli terveinek a megvalósítását készítette elő, egy esetleges Perzsia elleni invázió esetén. Athéntól nem tartott, hiszen a Philokratés és Aiskhinés segítségével megkötött béke szavatolta, hogy Athén nem fog ellenségesen fellépni ellene, amíg Thrákiában lesz lekötve. Meg egyébként is; az attikai városállam népessége igen halovány háborús hajlandóságot mutatott ezekben az időkben, hiszen bár katonailag a sok háborúskodástól legyengülve hajdani önmaguk árnyékának bizonyultak csupán, a polis a békepárti Eubulos reformjainak köszönhetően olyannyira fellendült gazdaságilag, és a démos egészében haszonélvezője volt az általa kidolgozott theorikon-rendszernek[7], hogy – bár Philippos, és úgy általában egész Makedónia nem örvendtek közimádatnak – egyáltalán nem állt szándékukban fegyvert csörgetni. Démosthenés és Hypereidés ugyan időről időre szent, harci buzgalomtól fűtött makedónellenes beszédeket intézett a néphez, figyelmeztetéseik azonban általában süket fülekre találtak.

   A második athéni követség Pellába érkezésekor Philippos Thrákiában tartózkodott, s az ismételten ellenséges viszonyt erőltető Kersobleptés ellen hadakozott. Akkor – az athéni követek, de elsősorban Démosthenés legnagyobb felháborodására – vissza sem tért udvarába, hogy kihallgatáson fogadja a küldöttség tagjait mindaddig, amíg Kersobleptést teljesen le nem szerelte. Akkor veresége elismerésére és a béke szavatolására a thrák király fiát adta kezesül a makedón udvarba. Az elmúlt egy-két esztendőben azonban Kersobleptés ismét megerősödött, s annak ellenére, hogy fia túszként élt Pellában, ismét Philippostól független, barátságtalan lépéseket tett. Mindenek előtt a Hellespontos görög városait tüzelte a makedón király ellen, s arra bátorította őket, hogy egy esetleges összecsapás esetén Kersobleptést támogassák.

   A thrák fejedelem úgy látszik nem tanult a korábbi esetekből, vagy olyannyira szűk látókörűnek, netán önhittnek bizonyult, hogy képtelen volt felmérni, mennyire veszélyes ujjat húzni a megerősödött makedón állammal, és annak keménykezű királyával.

   Philippos tehát ismét Thrákia ellen vonult, s most eredményesen nyomult a Pontos Euxeinos irányába, maga előtt sodorva, és állandóan kisebb-nagyobb vereségeket mérve a thrákok gyülevész seregére. Kersobleptés egyre inkább sarokba szorítva érezhette magát, miközben az irányítása alá eső területek folyamatosan zsugorodtak; már csupán a Hellespontos partvidékén érezhette biztonságban magát, de nyilvánvalóan ez sem tarthatott sokáig. Végül a makedón király teljes vereséget mért Kersobleptésre,[8] s megfosztván trónjától, a thrák fejedelem ezután egyszerű, polgári életre kényszerült városában, Heraionteikhosban.

   Philippos idő közben nem csupán a thrák harctereken jeleskedett, hanem arra is maradt energiája, hogy Illyriában biztosítsa hegemóniáját, s ezért itt is számos csatába bonyolódott Bardylis leszármazottaival, akik ekkoriban ismét mozgolódni kezdtek. Az egyik összecsapásban a király komolyan megsérült – eltörte a kulcscsontját – de mindez persze nem szegte kedvét abban, hogy véglegesen hódoltassa az illyr törzseket, majd figyelmét megint dél felé fordítsa, ahol Athén, pontosabban az örökké háborgó Démosthenés ismételten ellenséges lépésre ragadtatta magát. Kortes körútra indult ugyanis a Peloponnésos-félszigeten, hogy, amennyire lehetséges, a dór városállamokat a makedón befolyástól való elkülönülésre bíztassa. Számos polist felkeresett, lelkesítő beszédeket intézett a lakossághoz, s politikusaikat igyekezett meggyőzni Athén támogatásáról, s a makedón hatalom elutasításáról.

   Spártában nyitott ajtókat döngetett; a spártaiak, akik a leuktrai vereség, Messénia elvesztése és a spártai hegemónia összeomlása után még mindig képtelenek voltak elfogadni a helyzetet, és belenyugodni hatalmuk elvesztésébe, minthogy továbbra is a görög világ vezető hatalma címének visszaszerzéséről álmodoztak, természetesen nem támogatták Philippos politikáját. Annál is inkább nem támogatták, mert a makedónok éppen azokat a messéniai és megalopolisi vezető családokat pártfogolták, és tették lekötelezettjeikké, akiket Spárta visszahódítani szeretett volna. Spárta előtt egyetlen cél lebegett: elpusztítani az ellenséges Megalopolist – amely várost Thébai kezdeményezésére alapították,[9] hogy ellensúlyozza a militáns lakóniai államot – majd ezután visszafoglalni Messéniát, s lakosságát megint heilóta-sorba kényszeríteni, hogy végre ismét helyreálljon a régi rend. Azonban a teljes jogú, katonáskodó spártai férfiak száma mostanra már 1000 fő alá csökkent, de még mindig nem merült fel bennük, hogy esetleg az alávetett rétegek joghoz juttatása által alkossanak ütőképes erőt. A spártai társadalom ragaszkodott megcsontosodott hierarchiájához, bár területe mostanra már csak Lakóniára és Kythéra szigetére csökkent. Céljaik elérése érdekében zsoldosokat kényszerültek alkalmazni, őket azonban csak idegen területeken viselt háborúskodásokkal tudták eltartani, ez pedig azt jelentette, hogy a spártai állam igen ritkán vetette be hadseregét bármilyen fontos görög hadszíntéren. Minden energiájukkal Messénia visszahódítására készültek, így passzívak maradtak a görögök egymás közti, vagy a makedónok ellen viselt bármiféle összezörrenéseiben. Philippos – akinek igen jól jött ez az állapot – tudta ezt, s ki is használta, amikor szövetségesek után akart nézni. Jó viszonyt ápolt a korábbi spártai igát nyögő vidékek – Argos, Megalopolis és persze Messénia – meghatározó politikusaival, akiket nem csak erkölcsileg, de anyagilag és katonailag is támogatott a spártai agresszió ellen, és akiket ezáltal Démosthenés árulónak tekintett. Csakhogy a Philipposszal kötött barátság szavatolta a Spártától való szuverenitást, ami reális indok volt. Spárta fenyegetése és agressziója közvetlenebb és egyértelműbb volt, mint bármi más. A spártai ambíciók tehát kiváló alkalmat teremtettek a makedón királynak, hogy a fenyegetett polisok közbenjárójaként növelje tekintélyét.  

   A szónok most éppen ezért kelt útra, hogy ezen a szoros köteléken igyekezzen lazítani, ugyanakkor összefogásra, és a makedón-ellenesség felszítására buzdítson, s Philippos szemében ez a békeszerződés feltételeinek durva megsértése volt. Athént figyelmeztette hát Démosthenés bevádolásával, míg Spártának félreérthetetlen üzenetet küldött, melyben felszólította a lakóniai városállamot, hogy fogadja el a makedón felsőbbséget, s lépjen velük szövetségre. Azt tanácsolom, hogy haladék nélkül engedelmeskedjetek felszólításomnak, mert, ha hadseregemet országotok földjére viszem, el fogom pusztítani birtokaitokat, lemészárolom a lakosságot és városotokat a földdel teszem egyenlővé. Így szólt Philippos szigorú rendelkezése, mire Spárta csak lakóniai egyszerűséggel ennyit válaszolt: Ha.

   Démosthenés makedón-ellenes aktivitása Philippos thrákiai térnyerése, majd a peloponnésosi követjárása idején erősödött meg, látván az egyre erősödő, fenyegető veszedelmet. Megírta második, majd harmadik Philippost ostorozó beszédét is, melyek futótűzként terjedtek egész Hellasban. Az emberek sorra másolták írásait, s kézről kézre adogatták szónoklatait. A hangulat egyre inkább felforrósodott, s mivel már megismerték a makedón király elszántságát és könyörtelenségét, könnyebben lehetett meggyőzni a démost arról, hogy ha a Hellespontos és Thrákia Pontos Euxeinos menti partvidéke a makedónok kezébe kerül, akkor Athént elzárják a gabona behozatal lehetőségétől. Ki lesznek szolgáltatva Philippos kényének-kedvének. Ez a tény pedig már könnyebben felrázta az embereket apátiájukból, mint korábban Olynthos fenyegetettsége. De tanultak a kalkhidikéi város bukásából, s most már nem vették félvállról a makedónok elszántságát; úgy tűnt, Démosthenés fáradozásai meghozták gyümölcsüket.

   S ha már kezdett rájuk hallgatni a nép, úgy voltak vele, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A közhangulat az elmúlt három esztendőben sosem volt olyan hektikus, mint most, így könnyű szerrel felcsigázhatták a már amúgy is elégedetlenkedő tömegek lelkiállapotát. Hypereidés kivárta a megfelelő alkalmat, s hazaárulás okán vádat emelt Philokratés ellen, aki nem is rejtegette hirtelen jött vagyonát, mi több, inkább kérkedett azzal.

   Hypereidés nem bízott semmit a véletlenre, s a Philokratés ellen beterjesztett hazaárulási vádiratban – mely jogszerű volt és a törvényes előírásoknak megfelelt – legalább ötször, vagy hatszor leírta, hogy a Hagnus-démosbeli Philokratés, mint szónok, az athéni népnek nem a legjobbat tanácsolta, mert lefizették és ajándékokat fogadott el a nép ellenségeitől, mert úgy gondolta, hogy az eljárást és a bírói döntést törvényessé kell tenni.

   Philokratés az eisangelia[10] benyújtása után nem várta meg a tárgyalást, hanem önkéntes számkivetésbe ment, s a népgyűlés távollétében ítélte őt halálra és teljes vagyonelkobzásra, miközben a makedónellenes szónokok vérszemet kapva sikerükön, tovább sulykolták a követség megvesztegetett tagjainak vétkeit. Démosthenés újra bíróság elé vitte a három évvel korábban elaludt ügyet, s a per során dörgedelmes szavakkal adta elő Aiskhinés ellen legújabb beszédét, A hűtlen követség címmel.

   „Lássuk tovább! Föltéve, hogy nem volna semmi bizonyítékunk rá, hogy a követség némely tagja megfizettette magát, ha nem volna az egész olyan szembetűnő, akkor persze kínvallatáshoz vagy más efféle eszközökhöz kellene folyamodnunk. De most, mikor Philokratés nemcsak elismerte több ízben előttetek, a népgyűlésen, a dolgot, hanem még fitogtatta is: kínálta a búzáját, házat építtetett, kijelentette, hogy elmegy Makedóniába, ha meg nem választjátok is, fát hordatott onnan, s egész nyilvánosan váltogatta be pénzét a pénzváltó asztaloknál: most még Aiskhinés sem mondhatja, hogy Philokratés semmit sem kapott, mert hiszen, lám, ő maga is elismerte, sőt fitogtatta... - majd Aiskhinés vádjával folytatta: Eljutottam ezzel a legutolsó eseményig, mely azonban szintén semmivel sem kisebb jele annak, hogy Aiskhinés csakugyan eladta magát Philipposnak. Íme, halljátok! A minap, amikor Hypereidés Philokratést mint hazaárulót följelentette a nép előtt, tudjátok, hogy én is szót emeltem, és úgy nyilatkoztam, hogy egy pontjával mégsem vagyok megelégedve a följelentésnek: s ez az, hogy Philokratés egymagában lehetett volna hibás annyi mindenféle nagy bűnben, a többi kilenc követ pedig semmiben. Kijelentettem, hogy ezt nem tartom lehetségesnek, mert Philokratésnak egymagában nem lehetett volna akkora befolyása, ha tiszttársai közül némelyek nem segédkeztek volna neki. … ő – tudniillik Aiskhinés – egyszer s mindenkorra eladta magát Philipposnak, s nem csak a múlt időkre nézve béreltette föl magát, hanem világos, hogyha most fölmentést kap, ezentúl is kész szolgája lesz neki ellenetek. Csak hogy Philippos ellen semmit, csak egy igét se, ki ne szalasszon, inkább még felmentése kedvéért sem mentekezik. Inkább eltűr rossz hírt, ítéletet, akármiféle büntetést tőletek, semhogy olyasvalamit tegyen, ami Philipposnak nincs kedvére.  S mit jelentsen ez az összetartás, mi értelme van ennek a nagy buzgóságnak a Philokratés ügyében? Ha mindjárt Philokratés a lehető legjobban, leghasznosabban járt volna is el követi tisztében, mihelyt azt az egyet elismeri, hogy követségéből hasznot húzott, amint pedig elismerte, éppen ezzel a ténnyel szemben kellett volna a meg nem fizetett követnek a legnagyobb tartózkodást, a legnagyobb óvatosságot mutatnia, s a maga személyére nézve minden közösség ellen tiltakoznia. Márpedig Aiskhinés ezt nem cselekedte. Nem világos hát a dolog, athéni férfiak? Nem hirdeti, nem bizonyítja-e mindez, hogy Aiskhinés igenis pénzt fogadott el, hogy minden gazságát pénzért, nem pedig ügyetlenségből, vagy járatlanságból, vagy szerencsétlen véletlen folytán követte el?”[11]

   Az ingatag köznép hangulata bár egyre erősebben Démosthenés makedónellenessége felé húzott, az athéni politika irányítói még mindig a békepártiak voltak, akik nem akarván Philippost ingerelni, végül felmenttették Aiskhinést – igaz, mindez végül csak kevés szótöbbséggel sikerült. Miután Philokratés távozott Athénból, és Aiskhinés is jó időre visszavonult a politikától, így jóformán alig akadt olyan neves szónok, aki a makedónok ügyét vitte volna előre az athéni közéletben. Isokratés már nagyon öreg volt – kilencvenhárom esztendősen már nem vállalkozott a nép előtt való kirohanásokra, Démadés pedig egyelőre nem a köznép előtt, mint szónok vállalta a makedónpárti politika előmozdítását.

   Az athéni légkör pedig egyre forróbb, egyre izgatottabb és számonkérőbb lett…

   Ebben a felfokozott hangulatban – és amelyet egy újabb otthoni, pellai veszekedés fűszerezett Philippos és Olympias között a gyermekek neveléséről – a király elhatározta, hogy elég lesz felesége épeirosi rokonságából, akik már így is épp eléggé beleártották magukat a hercegek tanításába, amelynek az lett a vége, hogy többnyire az asszony érdekei érvényesültek; úgy nevelték őket és az történt, amit Olympias jónak látott. Philippos úgy gondolta, ideje lesz, hogy a vad és misztikus vallási rítusokon, hóbortos barbár babonákon túl a hercegek komoly ismereteket is szerezzenek végre. Ezért hát udvarába hívatta az egyik legelismertebb görög filozófust, Aristotelést, hogy legyen a királyi hercegek tanítómestere.

   Aristotelés tulajdonképpen nem volt ismeretlen a makedón királyi udvarban, minthogy atyja, Nikomakhos először Amyntas király, majd Philippos udvari orvosa volt, s bár a család a khalkidikéi Stageirában élt, gyakorta megfordultak Pellában is. Aristotelés anyja, Phaistis szintén orvosként működött, így három gyermekükben korán megnyilvánult a tudományok iránti vonzalom. Aristotelés apja halála után, tizenhét évesen Athénba költözött, ahol Platon[12] tanait hallgatta, s az idős filozófus igen megszerette jó eszű tanítványát. Azon rövid idő alatt, amíg Platon Siciliában ténykedett, a fiatalember Isokratés rhetorikai előadásait hallgatta, s komoly elismerésre tett szert ékes beszédével, könnyed, gördülékeny, és frappáns kifejezéseivel. Amíg Platon élt, Aristotelés nem oktatott; hasznosabbnak vélte, ha – ameddig csak lehetséges – figyel és tanul, rendszerez és összehasonlít.

   Négy évvel korábban, hogy Aristotelés Pellába érkezett, a nagy mester, Platon meghalt, s Akadémiájának élén unokaöccse, Speusippos követte, akivel Aristotelés nem igazán jött ki, kapcsolatuk meglehetősen feszült volt, így aztán nem volt maradása tovább Athénban. Kis-Ázsiába utazott hát az atarneusi fejedelemhez, Hermeiashoz, aki az én rokonaimat is befogadta, amikor menekülnünk kellett Perzsiából. Hermeias, aki maga is felvilágosult eszméket vallott, sőt, korábban több athéni filozófus iskolájában is megfordult, saját kis filozófus kört igyekezett kialakítani városaiban, s igen kedvező lehetőségekkel igyekezett országába csábítani a legkülönfélébb gondolkodókat. Aristoteléssel tartott jó barátja, Xenokratés[13] is, akivel a mysiai városban, Assosban telepedtek le, és Platon Akadémiájának mintájára saját iskolát nyitottak. Hermeias anyagiakkal támogatta az assosi platonista közösséget, sőt, gyakorta maga is ellátogatott Aristotelés és Xenokratés vitaestjeire.

   Három esztendővel azután, hogy Hermeias befogadta és barátságával tüntette ki Aristotelést, otthont adott saját platonista iskolájának, és virágzó filozófiai közösségének, az atarneusi fejedelem szörnyű összeesküvés áldozata lett.

   Okhos borzasztó hadaival bekebelezte Mysiát, mely addig mintegy vazallus királyságként működött, Hermeiast pedig a terület satrapája hazaárulás címén foglyul ejtette, s Okhoshoz küldte Susába.[14] Egy ideje már Hellasban is szerte mindenfelé suttogták, hogy Hermeias minden bizonnyal Philippos ügynöke, de ezt a szóbeszédet senki sem tudta megerősíteni. Azt persze nem lehetett cáfolni, hogy az atarneusi fejedelem és a makedón király jó viszonyt ápolnak, azonban esetleges politikai kapcsolatukról semmi biztos nem szivárgott ki. Démosthenés mindenesetre megragadta az alkalmat, s ha burkoltan, de többször is utalt politikai együttműködésükre. Démosthenés példáján felbuzdulva a makedónellenes közvélemény egyre inkább Hermeias ellen uszított, mert ezzel is Philippost akarták befeketíteni. Tudták, hogy elégedetlenkedő hangjuk előbb-utóbb Okhos fülébe is eljut, s ha már a perzsa területeket is veszélyezteti, akkor a perzsa nagykirály minden bizonnyal lépéseket fog tenni a felfuvalkodott makedón Philippos arcátlan térnyerése ellen. Hermeias bűnösségét ugyan senki sem tudta alátámasztani, de céljuk érdekében nem bánták az atarneusi tyrannost is feláldozni vélt igazságuk oltárán.

   A fejedelmet ezért erőszakkal Susába, a királyi palotába hurcolták, miközben mi családtagjaink épségéért is aggódhattunk, hiszen ezek után már semmilyen autonómia nem védte biztonságukat. Amióta nagyanyám, Okhos édes testvére, Apamé meghalt, nem volt, aki atyám rokonait megvédhette volna a kegyetlen nagykirály haragjától. De egyelőre úgy tűnt, hogy Okhos csak Hermeiast kívánta, másokhoz egy ujjal sem nyúlt.

   Aristotelés – aki idő közben feleségül vette barátja, az atarneusi fejedelem unokahúgát, Pythiast – újdonsült asszonyával elhagyta Kis-Ázsiát, és Lesboson telepedett le, ahol minden figyelmét az állatok rendszerezése kötötte le. Megfigyelte a tengerek és a szárazföld változatos élővilágát, logikai fajokba, nemekbe és kategóriákba sorolta őket, hierarchiákat állított fel, és elkezdte írni Az állatok természetrajza című művét, melyet a témában továbbiak is követtek Az állatok nemzéséről és Az állatok részeiről címmel. Mindeközben azért jutott ideje arra is, hogy csillagászattal, meteorológiával, fizikával, vagy éppen mechanikával foglalkozzon, vagy az anyag, alak és változás fogalmairól elmélkedjen, máskor pedig azon töprengett, hogy a tér és az idő vég nélkül oszthatók.

   Mindezek ellenére az ifjú filozófust semmiképpen sem lehetett magának való, vagy éppen savanyú embernek jellemezni, akit csakis az elmélkedés köt le; ellenkezőleg, híres volt hedonista életfelfogásáról. Úgy gondolta, az élet ésszerű élvezete a legfőbb jók egyike. Platon beszélt nekik az erény és az emberi boldogság szükségszerű összefüggéseiről, de a kérdés lényegét már mindannyian másként értelmezték. Speusipposszal természetesen ebben sem értettek egyet, gyakorta heves vitákat folytattak, amelyekben Platon unokaöccse heves kirohanásokban fejtette ki véleményét, miszerint a gyönyör semmilyen értelemben és semmilyen formában nem lehet jó, és teljes mértékben elítélte a kyrénei filozófust, Aristippost, aki először állította, hogy az élet célja a gyönyör. Aristotelés azonban – Platonhoz hasonlóan – úgy vélte, hogy egyes gyönyörök igenis jók, és szükségszerűen hozzájárulnak a boldogsághoz, ellenben vannak olyanok is, amelyek káros hatásúak. Véleménye szerint a boldogság alapvető alkotórésze az erény, ami a lélek nagyszerűsége. Ez egyfelől a morális cselekedetekben fejeződik ki, másfelől pedig azon cselekvéseknek a gyakorlásában, amelyek a személyiség egyes adottságainak jellegzetesen megfelelnek.

   Így aztán Aristotelés szerette a jó bort, a kellemes és szellemes társaságot, az ízletes, de el nem nehezítő étkeket, és a választékos eleganciát, amelyről öltözködése mindig is árulkodott. No persze Speusippos, a megkeseredett, és irigy rivális ezt sem nézhette jó szemmel, és nem egyszer olyan epés megjegyzésektől zengett az athéni Akadémia – ez persze már később volt – hogy a stageirai oly tarkabarkán és hivalkodóan öltözködik, mint egy kitartott ficsúr, egy közönséges hetéra, netán egy papagáj. Aristotelés ilyenkor mindig frappáns, bár kissé cinikus megjegyzéseivel replikázott Speusippos vádjaira.

   Fizikai hátrányait – fejtetőn kezdődő kopaszságát, alacsonyságát, és vékony lábszárait, amelyek miatt Speusippos gyakorta csak pipaszárlábúnak gúnyolta – különféle leleményes fogásokkal igyekezett leplezni; például haját mindig úgy fésülte, hogy hajfürtjei arcába hulljanak, míg a feje tetején oldalról átfésülte a hajat. Ettől aztán hajkoronája dúsabbnak hatott, melyet ápolt körszakálla is hangsúlyozott. Magas talpú cipőket hordott, ezáltal magasabbnak tűnt, míg vékony lábszárait gyakori sétákkal, és kimerítő gyaloglással erősítette, melyeket persze mindig összekötött egyéb hasznos vizsgálódásaival. Egyesek beszédhibáját is emlegették, ezt azonban cáfolom, hallottam ugyanis néhányszor beszélni, és nagyon szép, hibátlan kiejtése volt, és szabatosan, választékosan fogalmazott, melyet minden bizonnyal Isokratéstől vett át, amikor rhetorikai beszédeit hallgatta.

   Philippos tehát felkérte Aristotelést, hogy legyen a királyi hercegek, a különböző arisztokrata gyermekek, de legelsősorban Alexandros nevelője, s tanítsa meg őket a magasabb fokú tudományokra, a filozófiára, dialektikára, matematikára, csillagászatra, a természet ismeretére, politikára, és úgy egyáltalán, az okos gondolkodásra.

   Aristotelés egy hét gondolkodási időt kért. Mérlegelni akart, hiszen ezzel a lépéssel mind politikailag, mind személyes szabadidejét tekintve elkötelezte magát. És bár hiába nem akart beavatkozni az akkoriban egyre komolyabban kiélesedő politikai csatározásokba, azzal, hogy elfogadja Philippos felkérését, az athéni, és úgy általában bármiféle görög makedón-ellenes közvélemény egyöntetűen makedón szimpatizánsnak fogja őt bélyegezni. Noha természetesen megvolt a maga határozott elképzelése a politikáról, azt úgy általánosságban értelmezte, nem pedig konkrét királyságokra, demokráciákra, fejedelmekre és politikusokra lebontva. Nem az aktuálpolitikával foglalkozott, hanem a politika természetével és filozófiájával. Ugyanakkor kecsegtető kihívásnak és megtisztelő felkérésnek vélte a makedón királyi udvar gyermekeinek az oktatását. Így aztán hosszas mérlegelés és megfontolás után, két kikötéssel rábólintott a fejedelmi felkérésre. Az egyik feltétele szülővárosának, a khalkidikéi Stageirának, melyet a makedón király alig hat esztendővel korábban a földdel tett egyenlővé, ismételt felépítése volt, a másik pedig egy önálló iskolának a létrehozása, ahol nyugodtan taníthat és dolgozhat. Philippos azonnal elfogadta a mester feltételeit; Stageira néhány esztendő alatt pompásabb város lett, mint valaha volt, s száműzött, vagy rabszolgának eladott lakóit is visszatelepítette, és ígéretet tett az önálló munkahely és iskola megvalósítására is. Nagy műgonddal választotta ki a Pellától nyugati irányban, félnapnyi lovaglásra fekvő Miézát, a nimfák szent ligetét, a Bermion-hegy oldalában[15].

   Apró barakkokat építtetett a gyermekek és a felügyelők számára, tágas lakást a filozófusnak és családjának, amely mellett több más rendeltetésű épület is sorakozott. Volt itt könyvtár, mosoda, egy közös konyha, irodák a segítőknek, több szertár a felhalmozott kutatási anyagoknak, egy nagyobb tanterem a hűvösebb napokra, amúgy pedig Aristotelés a szabadban szeretett tanítani. Árnyas, ligetes sétányok futottak szerte, itt-ott néhány mohával befutott kőpaddal, elszórtan jó néhány grotta[16] nyújtott kellemes, hűvös árnyat, és volt egy fedett sztoa is, ha esne az eső. A király mintegy tucat szolgát és szolgálót is Aristotelés rendelkezésére bocsátott, akik a háztartást látták el, míg mások iskolája körül segédkeztek; voltak, akik egész nap növényeket, vagy rovarokat gyűjtöttek, s a mester irányelvei alapján rendszerezték azokat, mások az iratait és könyveit osztályozták. Ismét mások a gyermekek ellátása körül segédkeztek, voltak szakácsnők, lovászok, gyermekfelügyelők és segédtanárok is szép számmal.

   Minden úgy lett kialakítva, ahogy azt Aristotelés jónak látta, de az eredményes tanítói munka elérése végett a legfontosabb a nyugalom és a függetlenség fenntartása volt. Philippos teljes mértékben szabadkezet biztosított a filozófus számára, csupán időleges beszámolót kért tőle a gyermekek haladásáról.

   Aristotelés pedig alig egy hónappal Makedóniába érkezése után elkezdhette a tanítást. Maga köré gyűjtötte Alexandros kortársait, valamint a kicsit idősebbeket, és a valamivel fiatalabbakat – természetesen valamennyi gyermek arisztokrata családok sarja volt, és néhány tehetséges, de alsóbb osztályból származó fiú, akiknek apái kiérdemelték a király megbecsülését, amit Philippos ily módon jutalmazott – majd a fiúkat beosztotta néhány kisebb tanuló csoportba, és felvázolta tanrendjét. Amíg az egyik csoport valamelyik segédtanítóval a gyógynövényekkel ismerkedett, addig egy másik erdei varangyot boncolt a mester vezetésével, vagy a különböző polisok alkotmányait vetette egybe. Máskor Homerost olvasták, és Aristotelés megjegyzéseket fűzött a hallottakhoz, vagy éppen a szelek természetével ismerkedtek. A mester legszívesebben sétálva tanított; ilyenkor a kis csoport csöndesen igyekezett lépést tartani vele, vagy megálltak egy füves terepen, ahol a gyermekek leültek a földre, vagy egy-két nagyobb kőre, és úgy hallgatták tanítójukat. Aristotelés legtöbbször szemléltette is mondandóját; hol egy-egy növényt mutatott meg a gyerekeknek, máskor egy rózsabogarat, vagy szarvasbogarat.

   Egy ilyen eset alkalmával – később mindezt Alexandros maga mesélte el nekem – Héphaistión, Alexandros legjobb barátja, véletlenül rálépett egy, a lába körül okvetlenkedő, apró zöld gyíkocska farkára, miközben a mestert hallgatták. De legnagyobb meglepetésükre – mert hogy igen megsajnálták a szegény kis állatot – az nem pusztult el, hanem immár a farka nélkül kereket oldott. Aristotelés ekkor elmesélte, hogy a gyíkok bizony képesek tovább is élni a farkuk nélkül; sőt, nagy veszély esetén éppen hogy saját maguk hagyják el a nemes darabot, majd később visszanövesztik. Ez olyannyira megtetszett a mindig, minden csintalanságban résztvevő Kraterosnak, hogy azon nyomban fogott egy másik példányt, és tunikájába rejtette a riadt kis állatot. Elhatározta, hogy ő bizony a végére jár, hogy vajon tényleg úgy van-e a történet a gyík farkával, ahogy azt a mester elmondta, mert hogy bizony az ember sem tud új kart, vagy lábat növeszteni, ha nagy ijedtségében elhagyja, netán csatában levágják azt. Csakhogy Aristotelés észrevette, hogy Krateros valamit igencsak igyekszik elrejteni, amikor aztán kiderült, hogy a kisfiú mit szeretne, a mester is támogatta az ötletet, hogy megfigyelhessék a gyíknak ezt az igen érdekes szokását. Sőt, ezáltal azt is megtanulhatták, hogy egy ilyen kis állat mivel táplálkozik, és egyáltalán hogyan él. Szegény állatka igencsak megsínylette a mezőtől a barakkokig tartó utat, és amikor megérkeztek, megelégedve látták, hogy nekik már nem is kell külső ráhatás árán eltávolítani az állattól a farkát. Magától is letörött az. De szerencsére a zöld gyíkocska végül is túlélte a megpróbáltatásokat, és egész jól eléldegélt a szertárban, egy kiszeparált mosóteknőből kialakított kis vackán. A gyerekek legyet és egyéb apróbb rovarokat fogtak neki – Aristotelés azt is a lelkükre kötötte, hogy még élve kínálják azokat a gyíknak – majd szép lassan annak is tanúi lehettek, amint ismét kinőtt az állatka farka. Ezek szerint Aristotelés tényleg tud valamit!

   Egy hűvösebb napon aztán valahonnan előkerült egy macska – talán a mosónő kandúrja volt – és se szó, se beszéd, felfalta a gyíkocskát. Senki sem mondta neki, hogy az a gyerekek kísérleti állata, a balga jószág pedig elégedetten nyalogatta a fejedelmi lakoma után a szája szélét. Így ért véget az első miezai kísérleti állat földi pályafutása.

 

 

 

 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 8 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#10027)	2009. július 08. 21:58
:))) Így már érthető, és tetszik is. Bárcsak mindenhol így működne...
Válasz Janó hozzászólására (#10017).
2. Persepolis   (#10009)	2009. július 08. 19:14
Na, itt már elvesztettem a fonalat... :)))
Válasz Janó hozzászólására (#10008).
3. Persepolis   (#9918)	2009. július 06. 21:56
Kedves Utam! Köszönöm a bátorító írást, idő közben kiderült, h valóban csak programhiba volt, mert állítólag egy olyan vkitől kaptam, aki az első fejezet után írt kommentet is, és nagyon méltatott, úgyhogy ezek után kétlem, h szándékosan leminősítene. Úgyhogy ezúton is kérek bocsánatot a nyavajgásért, csak az írók - írást illető - önérzete érzékeny. :)))
Válasz hozzászólására (#9907).
4. Persepolis   (#9837)	2009. július 04. 11:49
Kedves Anna, köszönöm, hogy Te is így látod. Nem kedvetlenített el, sőt, csak még jobban ösztönöz, h írjak. Csak értetlen vagyok, h ez mire volt jó?! Szeretettel: Persepolis
Válasz hozzászólására (#9833).
5. Persepolis   (#9829)	2009. július 03. 22:59
:))) Természetesen nem tántorít el, ha szükséges, mostantól csak azért is írni fogok, ha nem tetszik neki amit olvas, akkor menjen más oldalakra. Igazából csak egyetlen dolog bosszant, h nem tudom, miért értékelt így. Ha megkérdezhetném, aztán megvédhetném magam, sokkal jobb lenne. Rádöbbenteném, h mekkora egy ostoba vki lehet. Ha vmi nem tetszik, akkor jelezze, arra az ember tud válaszolni. De így?!
Válasz Janó hozzászólására (#9828).
6. Persepolis   (#9825)	2009. július 03. 21:25
Látod, Kedves Janó, ilyenkor kimondottan jól esnek az ilyen bátorító kommentek, amikor valaki anélkül, hogy vállalná a személyét és a véleményének a megokolását, egyszerűen 1-est ad az írásomra. Nem azt várom mindenkitől, hogy szórják az 5-ösöket, de azt azért nem gondolom, hogy egyest érne a munkám. Pedig soha nem szoktam senkit sem megbántani, nem személyeskedek, és még csak napi 15-20 írással sem foglalom a helyet a fő oldalon. Nem tudom, miért kaptam, de **** érzés. Elnézést a durva kifejezésért, de kb. ezt éreztem, amikor láttam, h valaki ennyire értékelt.
Válasz Janó hozzászólására (#9805).
7. Persepolis   (#9788)	2009. június 30. 17:42
Kedves Janó, köszönet a kitartó ösztönzésért és lelki támaszért. Igyekszem. Most (sajnos?) van időm írni, de erre szükségem is van, minthogy elérkeztem a már elkészült részek végére. Most írnom kell, de gyorsan, h legyen mit feltennem. Köszönet még egyszer.
Válasz Janó hozzászólására (#9783).
8. Persepolis   (#9787)	2009. június 30. 17:41
Drága kaktuszom, köszönet Neked is. Egyelőre nem gondolkodom a címen, csak írok, írok... ráér az később is. (A részleteket meg várom... ;))
Válasz hozzászólására (#9784).