Barsine története - Megkésett nászéjszaka (14. fejezet)
Dátum: 2009. augusztus 03. 04:06Műfaj: NovellaCimkék: ókor, perzsa, makedón, görög, megbocsátás, hazatérés, otthon, várakozás, viszontlátás, menyegző, nászéjszaka, szerelem, beteljesülés, lelkiismeret-furdalás |  |
Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.
Tizenharmadik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_063013/
Egy csodálatos, verőfényes nyári napon kaptuk a hírt, hogy tíz esztendeig tartó makedón száműzetésünk után, végre hazatérhetünk szeretett Perzsiánkba. Sosem felejtem el azt a napot. Eumolpiával az erős fényű nap heve elől kertünk egy hatalmas tölgyének oltalma alá menekültünk, és vidám beszélgetés közepette nyári virágokból koszorút kötöttünk. Olyan szokásos, csöndes és nyugodt nap volt, amikor senki sem csinál semmi különöset, csak tétlenül várja a másnapot. A szél sem borzolta a fák leveleit, és mintha megállt volna az idő is. Senki emberfia nem mozdult ki a házak hűs falai közül, legfeljebb a kóbor kutyák ugatását lehetett a távolból hallani, amibe néha egy-egy tücsök ciripelése keveredett. Már a gyermekzsivaj is eltűnt a palotakörzetből, amióta Aristotelés Miézában megnyitotta iskoláját; csak a legkisebbek maradtak Pellában, de ők nem voltak olyan sokan, hogy ribilliót kelthettek volna. Pokrócot terítettünk a fűbe, és amikor eluntuk a koszorú-kötést, hanyatt feküdtünk, a játékos bárányfelhőket nézegettük a kék égen, és közben kövér szárú pásztortáskákat rágcsáltunk a fogunk között.
Hirtelen megelevenedett a nagy udvar; sietős léptek, sürgés-forgás zajait, lónyerítést, izgatott beszédfoszlányokat hallottunk, majd nem sokkal később atyám magához hívatott.
Gyorsfutár érkezett Mentor üzenetével Ekbatanából, a nagykirály nyári rezidenciájából, amelyben közölte velünk, hogy sidoni és egyiptomi cselekedeteit meghálálva, Okhos nagylelkűségében felajánlotta neki, hogy bármilyen kívánságát teljesíti. Mentor pedig a nagykirály bocsánatát kérte Artabazos és egész családja iránt, hogy végre hazatérhessünk oly régóta tartó száműzetésünkből, és ő végre együtt lehessen hitvesével, aki immár tizenhárom esztendeje az asszonya, de akit jóformán nem is ismer. Okhos pedig teljesítette Mentor kérését, és megbocsátotta atyámnak régi lázadását.
Először el sem akartam hinni, hogy végre elérkezett az idő, amelyre oly régóta vártam. Nem tudtam hirtelen mit kezdeni a hírrel, úgy éreztem, mintha csak egy csalóka, illúziókba ringató álom lenne. Féltem a csalódástól, rettegtem attól, hogy ha ez valóban csak egy álom, akkor minden bizonnyal fel is fogok belőle ébredni, és szembesülök a rideg valósággal, hogy bizony nincsen semmiféle megbocsátás, nincsen hazatérés, és sosem lesz vége magányos házasságomnak. De aztán mégis hagytam magam sodródni illékony, szivárványszín álmaimmal, és abban a hitben ringatóztam, hogy talán mégis megtörtént a csoda.
Ahogy félig-meddig öntudatlanul sodortattam magam az eseményekkel, és még mindig nem volt fájdalmas öntudatra-ébredés, egyre jobban belelovalltam magam abba, hogy mégis milyen csodálatos lesz az életem ezután. Kiböjtöltem és megszenvedtem a boldogságomat, de most már vége a szomorúságnak és a magánynak, a kitaszítottságnak és hazátlanságnak. Egy csöppnyi keserűség vegyült csak örömömbe; együtt fogunk utazni Memnonnal és családjával, és én, aki eddig oly akkurátusan kerültem őt, illetve feleségét, hogy ne fájdítsam szívemet, most szemtanúja leszek családjuk harmóniájának, a boldogságnak, melyet gyermekeik jelentenek nekik, és annak a fájdalmas távolságnak –szemmel alig látható, ésszel fel nem érhetően piciny, mégis oly hatalmas – ami elválaszt tőle.
Oly sietősen csomagoltuk be minden vagyonunkat, értékünket és életünk e tíz esztendejét, mintha menekülnénk. De hiszen hívott a haza, hívott Perzsia! És mi végre mehettünk. Megpróbáltam magamban felidézni Mentor vonásait, amit oly régóta nem is igyekeztem már; amióta rádöbbentem Memnon iránti szerelmemre, önkéntelen módon halványult el bennem férjem arca. Egyszerűen nem tudtam magamban mit kezdeni megkergült érzelmeimmel, s mintegy önkéntelen reakció, ez önmagától megtörtént. De most furcsamódon egészen élesen, és ismerősen bontakozott ki emlékeimből, s mintegy bizseregve az iránta érzett szeretettől, örömmel töltött el a felismerés. Talán nincs veszve minden. Ez megkönnyítette azt a kínt, hogy egész úton, hazáig ott lesz mellettem Memnon.
Atyám megköszönve Philippos nagylelkű vendégszeretetét, elbúcsúzott a királyi családtól; én is igyekeztem búcsút venni az asszonyoktól, már akivel közelebbi kapcsolatot ápoltam. Philától, Audatától, és a kisebb gyermekektől. Olympias nem tartott érdemesnek bennünket arra, hogy megjelenjen, s ugyanígy Philinna sem, igaz, ő az utóbbi időben meglehetősen elvonult életet élt, gyermekét őrizte rettegve. A fiatal Nikésipolisszal sosem volt olyan közeli a kapcsolatom, hogy érzékenyen érintsen hiánya; nem ismertük egymást, csupán látásból. Talán nem is volt az udvarban, amikor elindultunk hazafelé. És ugyanígy nem voltak otthon a fiatal fiúk sem, akik Aristotelés miézai iskolájában éltek ekkoriban. Azt igazán sajnáltam, hogy Alexandrostól nem tudtam elköszönni, mert egészen megkedveltem a jó eszű és rátermett kisherceget, aki sápadt, angyali ábrázata mögé mesterien tudta elleplezni mélyreható, és szívós akaratát. Tudtam, mindig is éreztem, hogy ez a gyermek még sokra hivatott, és nagy tettek letéteményese lesz egykor.
Philippos kíséretet adott mellénk, hogy teljes biztonságban eljuthassunk Amphipolis kikötőjébe, ahonnan hajónk indult Kis-Ázsia felé. A Pellától Amphipolisig tartó út izgatott várakozással és ábrándozással telt, s szinte már el is felejtettem, hogy tíz esztendeje, száműzetésünk elején, ugyanezen az úton érkeztünk meg a makedón fővárosba. Igaz, a táj gyönyörű és nyugalmas volt, most mégsem tudott lekötni a látvány, hiszen annyira elfoglalt a várakozás, hogy milyen lesz ismét hazám földjére lépni? Milyen lesz találkozni Mentorral, aki az elmúlt éveket annak szentelte, hogy bennünket hazahozhasson száműzetésünkből, és végre együtt lehessünk. Milyen leszek a szemében én, akit gyermekként bízott öccse védelmére, és akit felnőtt nőként kap vissza? Akit idő közben éppen a Memnon iránt érzett szerelem érlelt komoly és szerető szívű asszonnyá. Miközben még magam előtt sem tudtam beismerni, hogy a kielégítetlen, beteljesületlen szerelem éppen az ő hűséges karjaiba kerget. Boldog leszek egyáltalán valaha? Vagy csak elfogadom sorsomat? Beletörődöm, és jobb híján megelégszem az ő forró szeretetével, miközben én csak lelkiismeret-furdalástól bénított megbecsülést és tiszteletet tudok nyújtani számára? Elszégyelltem magam, és megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ismét olyan bensőséges szeretetet és őszinte szerelmet érezhessek iránta, amilyet ő érezhet irántam, vagy amilyet még én is éreztem elválásunk idején. Eszembe jutott megint az a régi, lampsakosi este, amikor csöndesen beszélgettünk a jövőről, én pedig magamban ujjongtam újsütetű szerelmem felett. Milyen csodás volt is az a bimbózó érzelem! Szeretném ismét érezni magamban, hogy szívemben és lelkemben megerősödhessek, és őszintén nézhessek a szemébe.
Amphipolis sokat változott az elmúlt évtized alatt; lakossága megsokasodott, s a makedón befolyás éreztette hatását. Jelentős középületek, hivalkodó magánpaloták jelezték a Philippos nagylelkűsége folytán megteremtett gazdagságot. Igaz, ez az új gazdagság – még ha akkoriban csak kezdeményeiben – már tíz esztendővel korábban is tapasztalható volt; akkoriban indult meg a város felvirágzása azzal, hogy a makedón király itt építtette ki pénzügyi központját. Pénzverde, és számos bankház jelezte a város fejlődésének új irányát.
Utunk egyenesen az örökké hömpölygő kikötőbe vezetett; hajónk lassan útra készen várakozott számos másik vízi alkalmatosság között. Hatalmas, öblös fenekű kereskedelmi gályák, ütött-kopott halászbárkák, kecses, vékony testű triérések, vagy a háromsor-evezősöknél nagyobb, keleti hadihajók ringatóztak a kikötő nyugodt vizén. Sirályok és kárókatonák keringtek a levegőben, miközben verejtéktől csillogó testű rabszolgák serénykedtek a legtöbb hajó körül. Olyan forgatag lüktetett a parton, hogy egészen beleszédültem a látványba. Igaz, kezdtem érezni, hogy megéheztem.
Mialatt hajónk indulására vártunk – addig még mintegy fél nap volt hátra – atyám és Memnon egy fogadóban ebédet és pihenőhelyet intéztek számunkra. A velünk utazó gyermekek elfáradtak, éhesek voltak, és Lysistraté mostanában gyakran betegeskedett, úgyhogy ajándék volt az a kis pihenő, amit az indulásig eltölthettünk a fogadó egyik csöndes szobájában. Atyám, bátyám és Memnon ezalatt a vendéglőhöz tartozó halsütödében múlatták az időt, beszélgettek, hallgatták a körülöttük zsibongó tömeget, újabbnál újabb híreket, és kockáztak is egyet még az indulás előtt.
Szélcsendes volt az idő, a tenger fehértajtékú hullámai játékosan csapkodták gályánk oldalát, amikor útnak indultunk, miközben az evezősök ritmikus csapásai és ütemet adó kiáltásai egyre közelebb vittek otthonunkhoz. Azt persze akkor még fel sem tudtam mérni, hogy milyen hosszú és gyötrelmes lesz a hátralévő út, mert a kezdeti kellemes izgalmakat és nyugalmat később felváltja a monoton unalom, majd a baljóslatú sötétség, morajló és hánykolódó tenger, végül a kegyetlen éjszakai vihar. Most csak a vijjogó, és le-lecsapó hófehér sirályokban gyönyörködtem, és a hajó orra előtt felbukkanó, játékos delfinekben. Messze-távol egy emberi építmény, egyetlen emberi élőlény sem volt, így aztán egyre inkább kezdett bennem felerősödni az a fajta félelem, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet kényének-kedvének, a tenger haragos görög istenének, és mennyire veszendő az emberi lét, amelyet egyetlen pillanat alatt is el lehet veszejteni.
Egy pillanat alatt elment a kedvem attól, hogy kihajolva a mélykék, hatalmas víztömeget nézegessem; inkább csatlakoztam Lysistratéhez és Eumolpiához, s könnyed beszélgetéssel igyekeztünk elterelni figyelmünket a hosszú és veszedelmes útról. Atyám sokáig gondolkodott azon, hogy szárazföldön, vagy tengeren tegyük-e meg a hazafelé vezető utat, de végül a gyorsabb tengeri út mellett döntött, még akkor is, ha ez veszedelmesebb volt; nem akarta fárasztó, hetekig tartó zötykölődésnek kitenni az utóbbi időben gyengélkedő Lysistratét, és a gyerekek türelme is véges volt. Artakama, a kis Artonis, és Kophen, valamint Memnon apró ikergyermekei, és a néhány hónapos kisfiú olyan zsenge korban voltak, hogy még nem bírták volna a hosszú, fáradtságos utat.
Végcélunk a mysiai parton fekvő Adramyttion városa volt, mely Lesbos szigete és a szárazföld között elterülő tengeröböl legbelső, védett zugában bújt meg. Amikor napokkal később megpillanthattuk végre Lesbos zöldellő partvonalát a távolban, elsírtam magam a megkönnyebbüléstől; végre közel voltunk Kis-Ázsiához, közel az utazás végéhez, és az oly hosszan tartó fárasztó és unalmas, hánykolódó tengeri út után végre változatosságot láthattunk: fehéren meredező part menti sziklákat, égbe nyúló, karcsú, és mélyzöld ciprusok sorát, hófehér házacskákat, majd egy részen homokos tengerpartot. Elhajóztunk a számtalan kiszögelléssel, félszigettel és benyúló öböllel tarkított Lesbos mellett, de továbbra is part menti látóhatáron belül folytattuk hátralévő utunkat. Majd lassan kibontakozott a messzeségben Adramyttion örökké nyüzsgő kikötője, valamint a part mentén épült város, és a távolabbi, apró halászfalvak fehérre meszelt épületei.
Most nem foglalkoztam azzal, hogy Adramyttionból még mennyi napot kell utaznunk Daskyleionig, hogy az út hátralévő részét utazókocsikon, vagy lóháton kell megtennünk, csak az lebegett a szemem előtt, hogy még egy rövidke idő, és végre – oly hosszú és ínséges évek után – végre férjem karjaiban lehetek. Megint felidéztem magamban Mentor kedves, naptól cserzett barna arcát, bozontos szakállát, szeme sarkában az apró, mosolygó szarkalábakat, és szívem felderült. Igen, fogom tudni szeretni ezt a jó embert, aki ennyi fáradalmas és veszedelmes tettet vállalt értünk azért, hogy ismét együtt lehessünk végre, méghozzá édes hazánk területén. Már magam előtt láttam izmos, magas alakját, ahogy emlékeimben élt, és amelyet Makedóniában minduntalan Memnonéval hasonlítottam össze, csak hogy el ne feledjem, aztán mégis majdnem elfelejtettem.
Lassacskán behajóztunk a kikötőbe, és végre kiszálláshoz készülődhettünk. Szívem hevesen kalapált; még pár pillanat, és lábam ismét perzsa földet érinthet, aztán pedig megláthatom a tömegben Mentort, és azzal egy pillanat alatt, örökre a múlté lesz a sok szenvedés, a nélkülözés, az egyedüllét és a várakozás.
A napok óta tartó hullámzás, a gyakran háborgó tenger után felüdülést jelentett a szilárd szárazföld. Azonban egy pillanatra el is veszítettem az egyensúlyomat, ahogy ismét vissza kellett szokni a masszív talajhoz a lábam alatt, de a mögöttem lépdelő Memnon egy pillanat alatt támaszt nyújtott, nehogy elessek. Villámcsapásként hasított belém az érintése, azt hittem, azonnal megsemmisülök. Segítségét hálásan megköszönve felpillantottam rá, s ahogy szemeimbe nézett, úgy éreztem, mintha az egész úton kínosan építgetett, Mentor iránti bűnbánó szeretetem abban a röpke szempillantásban romba dőlt volna. Nem is figyeltem hát arra, hogy milyen fenséges érzést vált ki belőlem a perzsa föld érintése. Zavaromban elpirultam, majd a felkavart érzelmektől elbizonytalanodva, kutatni kezdtem a tömegben Mentor ismerős alakját, de legnagyobb bánatomra sehol sem leltem.
Ekkor atyám szembesített a keserű valósággal; férjem nem itt vár ránk, hiszen Okhos nagykirály felelős megbízatást juttatott számára, de remélhetőleg, mire Daskyleionba érünk, addigra már ő is ott lesz. Elkedvetlenedtem, hiszen oly régóta vártam már a pillanatra, amikor végre én is igazi hitves lehetek, amikor végre engem is úgy ölel át a férjem, ahogy a legtöbb asszonyt, de ez a felemelő érzés még mindig nem következett be.
Utunkat Mysia csodálatos vidékén, az Ida-hegytől délre, a Mekestos-folyó irányába folytattuk, ahogy északkeleti irányban haladtunk. Fülemnek öröm volt a régmúltból oly ismerős, kedves aiol dialektusú görög nyelvet, a régies hangzású lydet és phryget, és persze szívemnek a legkedvesebbet, a perzsát meghallani. Még a nap is máshogy sütött le rám ezen a földön, mint a magas hegyekkel körülvett Makedóniában. A levegőnek friss illata volt, madárcsicsergés vett körül mindenfelé, s úgy éreztem, hogy már nem lehet messze otthonom, a csodálatos Daskyleion, ahol most már remélhetőleg tényleg vár rám Mentor.
Csöppnyi kecskenyáj mellett haladtunk el, a kiskecskék anyjuk után síró mekegése elvegyült a napszítta fügefa ágain csiripelő madarak bolond énekével; kicsivel később apró, elszórt házakkal tarkított falvak következtek; minden oly ismerős volt gyermekkori emlékeimből, pedig tudom, hogy még sosem jártam errefelé korábban. A távolból magányos fűzfasípszót sodort felénk a szél; még a panaszos dallamok is ismerősek voltak.
Az út csöndes várakozással telt; nyugalom honolt mindenfelé, a vidám, napsütötte tájak hívogatóan üdvözöltek régi-új otthonomban, és olyan kellemesen feszült, bizakodó érzés kerített hatalmába, amit sosem szerettem volna, ha elmúlik. Utazó kocsink nehéz kereke ütemesen csikorgott minden forduláskor, s a befogott lovak csöndes baktatása alig vert fel patadobogást.
Amikor tíz esztendővel korábban elhagytuk hazánkat, és szárazföldi úton menekültünk Makedóniába, egészen más érzések voltak szívemben. Akkor még gyermek voltam, akivel hirtelen megfordult a világ. Egyik nap még felhőtlen és gondtalan gyermekkor vett körül, aztán másnap minden megváltozott. Férjhez adtak egy nálam jóval idősebb, idegen férfihoz, akit aztán tizenhárom esztendeig szinte nem is láttam. Zálog lettem atyám satrapiája nyugalmának, majd családom biztonsága érdekében. Nem kérdezték, hogy szeretem-e, hozzá akarok-e menni feleségül, de én mégis megszerettem. Aztán egy újabb gyors változás úgy hozta, hogy el kellett válnunk, hogy tíz esztendei várakozás után találkozhassunk csak újra. Azon a hosszú úton, még gyermekként, a szívem majd megszakadt, hogy el kellett válnom Mentortól. Nem tudtam arra figyelni, amit útravalóul mondott, hogy mennyi újdonságot fogok még megismerni, mennyi új emberrel hoz össze a sors, és milyen új világokat fogok még felfedezni… nem, csupán az ő hiánya foglalkoztatott, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha lesz még bennem más érzés is azon kívül, hogy elveszítettem azt, akit még csak az imént ismertem meg. Az iránta érzett szeretetem, szerelmem és ragaszkodásom olyannyira betöltött bennem mindent, hogy teljes mértékben kizártam minden más érzést, gondolatot, vagy akaratot. Nem akartam mással foglalkozni, csak vele, illetve azzal, hogy nincs velem. Aztán mégis neki lett igaza… valóban számtalan újdonságot, új világot és új embert ismertem meg, még ha nem akartam, akkor is. És új érzéseket is, amelyekről sosem gondoltam volna korábban, hogy egyáltalán léteznek. De ezek az érzések már nem iránta lángoltak…
Közben felnőtt nővé értem, megismertem egy idegen országot, idegen népeket, barbár szokásokat, barátságot kötöttem hercegnőkkel, filozófusokkal, és elismert drámaírókkal. Megkóstoltam a görögök által kedvelt étkeket, valamennyire elsajátítottam a makedón nyelvet, és kipróbáltam a hellén öltözködési szokásokat. Télen farkas és medveprémet viseltem, holott azelőtt szinte még havat sem láttam. Utaztam Thrákiában, és barátom lett egy bessos származású leányka, akit szintén elszakítottak a hazájától és a családjától. Utaztam a tengeren is, és láttam, hogy másutt hogyan megy az élet. Kitágult előttem a világ, és Mentornak lett igaza. Csak arról az egyetlen újdonságról nem beszélt, hogy új érzések is érhetnek, s ez szinte mindent megváltoztathat.
Most, amikor végre hazafelé tartottunk, e kettős érzésekkel igyekeztem megbirkózni magamban. Számot vetettem az elmúlt időszakról, és eszembe jutottak annak a tíz esztendővel korábbi utazásnak az emlékei. Mennyire más volt akkor minden.
Daskyleion szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt, hacsak a fejedelmi palotát nem tekintjük annak. Az atyám távollétében kinevezett satrapa nem fordított olyan sok figyelmet a palota és az akropolis szépségére, mint korábban a családomból kikerülő helytartók, s bizony az épületek szépsége igen csak megkopott. A vakolat a legtöbb helyen mállott, a tetők cserepei meglazultak, és a szél által összehordott leveleket sem söpörte el senki. Az udvar díszkútjai kiszáradva árválkodtak, és vad növényzet lepte el a korábban gyönyörűen megművelt kerti lugasokat és virágágyásokat.
Hevesen dobogó szívvel jártam be a kisgyermekkorom óta nem látott kedves termeket. Emlékek és történetek jutottak eszembe minduntalan, s alig tudtam követni csapongó gondolataimat. Amikor atyám magánpavilonjának hűs termeibe léptem, azonnal az a tizenhárom esztendővel korábbi nap jutott eszembe, amikor Artabazos bejelentette, hogy férjhez ad a nála vendégeskedő rhodosi testvérpár egyikéhez. Mintha tegnap lett volna, olyan élesen bontakoztak ki lelki szemeim előtt a történtek. Még arra is emlékeztem, hogy milyen ruha volt atyámon, és milyen elismerő tekintettel követte minden mozdulatomat a testvérpár.
Lesiettem atyámhoz, hogy megérdeklődjem, vajon férjem megérkezett-e már, de legnagyobb szomorúságomra azt a választ kaptam, hogy csupán egy futár érkezett tőle. A nagykirály egyelőre még magánál tartja Ekbatanában, hogy részletes eligazítást kapjon az újonnan rábízott kinevezéssel kapcsolatban. Sajnos nem tudja megmondani, hogy mikor érkezik meg Daskyleionba, de amint lehetséges, jön.
Nagyon elkeseredtem. Egészen beleéltem már magam a találkozásba, hiszen olyan régóta vártam már az alkalomra, de úgy tűnik, Ahura Mazda még mindig leckéztet a türelem terén. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtuk meg, mikor jöhet vissza férjem a királyi udvarból, és ez a bizonytalanság csak tovább növelte elkeseredettségemet, és a tíz éve tartó kilátástalanságomat. De nem tudtam mást tenni, hát várakoztam. Napok, hetek teltek el így, s továbbra sem tudtunk meg semmit arról, hogy mi van Mentorral, és egyáltalán ez a várakozás meddig fog tartani.
Ez idő alatt atyám rendbe hozatta a helytartói palotát, s az ismét régi fényében és eleganciájában pompázott. Én pedig igyekeztem minden újdonsággal megismertetni a kicsiket, hiszen sem Artakama, sem Artonis nem látták még Perzsia csodás kék egét, így aztán teljesen ismeretlen volt előttük a környezet. Legjobban atyám csodálatos paridaidája nyerte el a tetszésüket, amelyet az akropolis és a város közé telepítettek, s ahol csupa szelíd állat élt. Legszívesebben minden nap elmentek volna az állatokat megcsodálni, sőt, most már saját kis állatkertet is szerettek volna, fel a palota magánkertjébe. Máskor elvittem őket a városba, ahol az ódon phryg Kybelé templom még mindig ugyanúgy és ugyanott állt, ahogy az én gyermekkoromban, vagy pedig a Daskylitis-tó partjára, ahol a madarakat néztük órák hosszat.
Visszaérkezésünk hírére ismét visszatértek a helytartói palotába atyám régi tisztviselői, és hazatérhettek végre az Atarneusba száműzött rokonok is. Megint az a nagycsalád lehettünk, akik száműzetésünk előtt voltunk. Memnon családjával elköltözött az atyámtól kapott troasi birtokára, s ettől az időtől fogva alig hallottam róla valamit. De így legalább könnyebb volt elviselni azt, hogy nem hozzám tartozott. Nem búcsúztunk el egymástól; ő tiszteletben tartotta érzéseimet, én pedig tudomásul vettem, hogy ő már másé.
Hosszú hetek teltek el azóta, hogy visszatértünk daskyleioni otthonunkba. Apránként visszatért az élet a normális kerékvágásba, s lassan kezdtek halványulni a makedóniai évek eseményei. Eljött az ősz is, de Mentor még mindig nem jöhetett haza. Kezdtem érte aggódni. És ha mégsem jöhet el? Ha szándékosan tartja magánál Okhos? Ha ez a záloga annak, hogy mi visszatérhettünk Perzsiába? Csak nem fogolyként tartja magánál?
De atyám megnyugtatott, hogy erről szó sincs. A nagykirály az egyiptomi győzelem után Mentort nevezte ki az egész birodalom nyugati területeinek legelső katonai parancsnokává, s ez a megtisztelő kinevezés bizony igen nagy felelősséggel és meglehetősen sok gonddal jár. Nyilván férjem még mindig emiatt késlekedik, de minden bizonnyal, amint lehetséges, sietni fog hozzám.
Egy szép, kora őszi napon apró rózsakertem lugasai között serénykedtem. Csodaszép rózsafákat ápoltam, s szerettem is ezzel foglalatoskodni, hiszen növényeim meghálálták a lelkiismeretes törődést. Voltak hófehér, halványsárga és tűzpiros virágú fácskáim, mályvaszín vadrózsáim, és aprófejű, fürtös virágzatú rózsáim is. Egyszerűen a szépségükért is szívesen foglalatoskodtam velük, de ékei a háznak, varázslatos hatású gyógyszert, balzsamot és olajat lehet belőlük készíteni, az illatuk üdítő, és teának sem utolsók. Azt hiszem, Ahura Mazda legkedvesebb növényei. Gyomláltam őket, öntöztem, lenyestem elszáradt ágaikat, s ők mindezt a fáradozást csodaszép virágaikkal hálálták meg.
Éppen egy új palántát helyeztem ágyásába, amikor éreztem, hogy a kertecske túloldalán áll valaki, és engem néz. Első pillanatra úgy véltem, hogy talán egy kósza megérzés csupán, s anélkül folytattam a kertészkedést, hogy felnéztem volna. De amikor már egy jó ideje magamon éreztem az illető állhatatos pillantását, megálltam. Terebélyes karimájú, makedón-fajta szalmakalapom szemembe csúszott, ahogy hajlongtam, s most sáros ujjakkal igyekeztem arcomból feltolni, hogy végre kilássak alóla.
De abban a pillanatban, mintha megállt volna az idő. Mentor állt előttem szótlanul, s félszeg mosollyal ajkain, engem nézett. Itt volt végre az oly régóta áhított pillanat, amelyre mindketten tíz esztendeje vártunk, de most mintha mindkettőnket lecövekelt volna valami ismeretlen, tétova érzés. Valamiféle rettegés, valami ismeretlen és tovatűnőnek ható, csalfa remény, mely elillanásától mindketten féltünk. Így hát csak némán álldogáltunk, örökkévalóságnak tűnő időkig, miközben nem tudtunk betelni egymás látásával.
Mentor az eltelt idő alatt megváltozott. Hajába és szakállába ősz szálak keveredtek, markáns arcvonásain az élet megpróbáltatásai mélyebb barázdákat szántottak, meleg tekintete párásabbá vált, de szívós, inas alkata, edzett izmai mintha még mindig ugyanolyan feszesek lettek volna. Barna arcán, hunyorgó szemei szegletében a mosolygó szarkalábak még mindig ugyanazok voltak.
Egyszeriben kiszakadtak belőlem a hosszú ideje elfojtott, felgyülemlett érzelmek, a reménytelenség, mely most hirtelen semmivé vált, a hiábavaló várakozás, a viszonzatlan szerelem, az örökös aggodalom, és elsírtam magam. Mentor végre felocsúdott a zsibbasztó meglepetésből, a viszontlátás bénító öröméből, s boldogan sietett felém, hogy végre átöleljen, magához szorítson, és összevissza csókoljon, ahol csak ért. Azzal sem törődtünk, hogy van-e valaki a közelben, aki megláthatna. Boldogan suttogta fülembe szerelmes szavait, összefüggéstelen mondatait, mint aki még mindig nem tudja elhinni, hogy legkínzóbb vágya végre beteljesült. Úgy öleltem magamhoz, mintha eggyé akarnék válni vele, hogy soha, de soha ne szakítsanak el többé minket egymástól. A következő pillanatokra már nem is emlékszem, olyannyira magamon kívül voltam az örömtől, és mintha nem is én cselekedtem volna, hanem valamiféle felsőbb utasításokat követtem tudattalanul.
Végre megjöttek a szavak is, a boldog mesélés, a végetérhetetlen ismerkedés, miközben képtelenek voltunk egymással betelni. Úgy ittam szavait, mintha az életem múlott volna tőle, még azokat a történeteket is ismerni akartam, amik egyébként nem érdekeltek volna. Szorongattam a kezét, mint azon a szomorú napon, amikor elváltunk egymástól Abydos kikötőjében, de most már sokkal több reménnyel a szívemben, amit végre mertem is elhinni. Aztán két tenyerem közé fogtam arcát, és boldogan csókoltam lehunyt szemhéját, kiugró arccsontját, száját, nyakát, ahol csak értem, miközben pillanatról pillanatra felnéztem – őt néztem – hogy biztosan igaz-e a pillanat, nem csak álmodom-e az egészet?
Atyám aznap este díszvacsorát rendezett Mentor visszatérésének tiszteletére; nem voltak sokan a meghívottak, de mind megbízható, jó embere atyámnak. A vacsorát a palota dísztermében szolgálták fel, csodálatosan kényelmes, de visszafogott eleganciájú bútorok között. Atyám mindig sokat adott a kényelemre és a minőségre, de nem kedvelte a hivalkodó fényűzést, és a pazarlást sem. Az alacsony asztalkákat ébenfából faragták, és elefántcsont berakásokkal díszítették, de mégsem kérkedtek holmi túlcsorduló faragásokkal, az edények pedig egyszerű, de szépen kivitelezett ezüst nemük voltak, megrakva rózsálló gránátalmával, csemegeszőlővel, hamvas őszibarackkal, és rózsaillatú sárgabarackkal, bíbor színű szilvával, és hosszúkás, mézédes sárgadinnyével. Kecses, vékony nyakú kristálykancsókban szolgálták fel a szíriai vörösbort, mely a perzsa emberek egyik legkedveltebb itala. A földön puha szőnyegek és színes díszpárnák gondoskodtak a kényelemről, a falakról pedig vastag, mintás drapériák hulltak alá.
Atyám Lysistratét és engem is elvárt a vacsorára, hiszen a perzsa szokások nem zárják ki az asszonyokat a nyilvános ünnepi vacsorákról, még ha nem is végig vesznek azokon részt. Lysistraté – bár tíz esztendeje volt szerető hitvese atyámnak – nagyon nehezen szokta meg, hogy a perzsa kultúra ennyivel szabadabb és több teret hagy az asszonyoknak. Őt úgy nevelték, hogy az asszonynak a női termekben van a helye, a férfiak symposion-jain legfeljebb hetairák vehettek részt. De nem akarta atyámat megbántani, ezért ha láthatatlanságába visszahúzódva is, de megjelent a vacsorán.
Hasonló volt Mentor reakciója is; láttam rajta halvány zavarát, ahogy nem tudott mit kezdeni a jelenlétemmel. Talán szívesebben lett volna kettesben velem, most mindenesetre szokatlan volt számára ez a szituáció. Jóformán nem is ismertük még egymást, pedig a hitvese voltam; az ő görög szokásai homlokegyenest mások voltak, mint a perzsa mód. De nem szólt, természetesen, csak láttam, hogy kissé kellemetlenül érzi magát, hogy hogyan is viszonyuljon az én jelenlétemhez. Látszólag jobban zavarta, hogy más, idegen férfiak is jelen vannak, és azok láthatnak engem. De az elmúlt tíz esztendőben atyám felügyelete alatt álltam, s most nyilvánvalóan nem változhat meg minden egy nap alatt. Hogy könnyebbé tegyem helyzetét, én is igyekeztem visszahúzódni, amennyire csak lehetséges volt, ahogy Lysistraté is tette.
Egész vacsora alatt le nem vette rólam a szemét, s csak távolról követte a diskurzust. Pedig a vendégek az ő tiszteletére jöttek, a pompás kinevezésére ittak, és mindenki hallani akarta vakmerő haditetteit Egyiptomban és Föníciában. Csak keveset evett, és legfeljebb gyümölcsöt.
Én is izgatott voltam, s gondolataim már az éjszaka körül csapongtak. Gyomromban nyughatatlan bizsergés verdesett, s szüntelenül arra tudtam csak gondolni, hogy milyen lesz a karjaiban, és szeretni fogom-e őt annyira, mint Memnont. Egy falat sem csúszott le a torkomon, olyan zaklatott volt a lelkem, miközben zavartan babráltam köntösöm szegélyét. A beszélgetések halk moraja lassanként kívül esett az észlelésem határain, miközben egyre jobban úgy éreztem, hogy minden idegszálammal Mentort figyelem. A mozdulatait, a tekintetét, mosolyát, hangját, ami a férfiaknak szólt, de mégis, mintha hozzám beszélt volna. Lelassult minden, és megszűnt körülöttem a világ. Olyan volt, mintha egy nagy, szivárványszín buborékban lebegtem volna, együtt Mentorral, és beteljesülő nászunkra vártunk volna, amely édesen kínos lassúsággal, de mégis közeledett. Körülöttünk, a terem fáradt-arany hangulata homályos szféraként hatott most, a csöndes beszélgetések összeolvadtak a halk zene lágy hangjaival, s a fáklyák imbolygó lángjai csak még jobban kiemelték ezt a mesebeli benyomást.
Hirtelen tértem magamhoz a zsibbasztó pillanatból, amikor Lysistraté csöndben felállt, s udvariasan kimentve magát, távozott a teremből. Én sem akartam egyedüli asszonyként tovább maradni a vacsorán, ráadásul éreztem, hogy Mentor is megkönnyebbült, amikor én is a távozás mellett döntöttem.
Mint aki a föld felett lebeg, úgy suhantam vágyakozva a vetett nászágy felé, s tudtam, már Mentorra sem kell sokáig várni, hiszen részéről, akár ki is hagyta volna a vacsorát, de atyámat sem akarta volna megbántani. A szoba üres volt, szolgálóim visszavonultak, csak az andalító rózsaillat lengte be az egész helyiséget. A hófehér selyemágyneműn szinte vérvörösen hatottak a rózsaszirmok, melyeket az ágyra szórtak, pedig vastag redőkben hullott alá a plafonról a kagylóselyem függöny, amely jótékonyan fedte el az egész ágyat. Megálltam mellette, s remegő kézzel simítottam végig az elkövetkező lázas éjszaka puha fészkén; ujjaimat a hűvös selyem redői közé csúsztattam, s elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem, milyen is lesz majd ez az ismeretlen éjszaka.
Leültem kis asztalom elé, s szórakozottan pillantottam végig az apró kenőcsöstégelyeken, az illatszeres üvegcséken, a lapos, onyxból faragott tálkán, amiben porrá őrölt mészpor volt a szépítkezéshez. Fésűk és kefék sokasága hevert előttem; végre összeszedtem magam és elvettem az egyiket, hogy kifésüljem hosszú, makrancos fürtű hajamat. Egy kevés rózsa illatot tettem a nyakamra, a fülem mögé, és a csuklóimra, majd magamra öltöttem vékony köntösömet. Ekkor hallottam, hogy hátam mögött csöndben nyílt az ajtó, és belépett rajta valaki. Halk léptei hozzám vezettek, én pedig lehunyt szempillákkal és csiklandós érzéssel a gyomromban vártam az elkövetkező perceket. A határozott léptek megálltak mögöttem; éreztem, ahogy az erős, biztonságot nyújtó alak fölém magasodik. Gyöngéden hajam alá csúsztatta kezeit, és a nyakam és vállam hajlatán nyugtatta. Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a belső szerveim hirtelen a torkomba tolultak volna, a szívem kalimpált, és szinte hallottam, ahogy sietve kapkodom a levegőt. Halántékom lüktetett az izgalomtól, amikor meleg lehelete vállam puha bőrét érte, majd forró csókokat lehelt rá. A vállamra, a nyakamra, fülem mögé, majd a tarkómra, végül maga felé fordított, gyöngéden a karjába vett, és az ágyhoz vitt. Izgatottan csillogó tekintetét le nem vette arcomról, de még mindig nem szólt egy szót sem.
Olyan volt most Mentor előttem, mint egy daliás görög isten – láttam elég szobrot Makedóniában – mintha az Olymposról leszállt aranyló Apollón, vagy a zord, de mégis férfias Arés, a hadisten vett volna a karjaiba. Pedig egyikünk sem hitt ezekben a profán görög istenekben, mégis megragadták fantáziámat, és férjem vonásait az ő képükre formáltam.
Ahogy lágyan az ágyra helyezett, olyan volt, mintha a fellegek lennének nyoszolyám, és a habos bárányfelhők a vánkosom, s én a levegőben feküdnék. A vöröslő rózsaszirmok illata körbelengte a helyiséget, de én mégis átéreztem Mentor tiszta, férfias illatát, amint fölém hajolt, és megcsókolt. Csak egy vékony, fehér khiton volt rajta, amiből kilátszottak izmos karjai, és combjai. Barna bőre mellett szinte vakított a puha anyag fehérsége. Ujjainak gyengéd cirógatását éreztem bőrömön, ahogy végigsimított karomon, derekamon, csípőmön, majd köntösöm alá tévedt a tenyere. Megoldotta övemet, és kibontott a vékony, puha anyagból. Egy pillanatra felegyenesedett, s onnan csodált, ahogy előtte hevertem ruhátlanul.
- Gyönyörű vagy… milyen régóta várok erre a pillanatra. – suttogta alig hallhatóan, majd ő is levetette khitonját.
Nyaka köré fontam karjaimat, majd szerelemtől zaklatottam magamhoz vontam. Úgy éreztem, hogy nem bírok már tovább várni, szerettem volna, ha már beteljesednék szerelmünk, hiszen tíz esztendeje erre vártunk mindketten.
- Lassabban kedvesem – suttogta ő csillapítva – nem kell sietnünk, hisz előttünk még az éjszaka. Élvezzük ki minden egyes pillanatát ennek a csodának.
Én pedig zavartan hunytam le a tekintetemet, ahogy tüzes pillantását éreztem mezítelen domborulataimon. A szerelmet már kóstolhattam eddig, te a testi gyönyört még soha, és az most édesen-keservesen új volt előttem. Puha, gömbölyű vonalaim mintha kiegészítették volna az ő szabályos, szögletes izmait, bőröm halovány, opálos, rózsás színe pedig szinte össze akart olvadni az ő naptól cserzett aranybarna bőrével. Ahogy ott térdelt mellettem, s tekintete a legapróbb részletekig kiélvezte minden porcikámat, forró tenyere izgatóan simogatott. Mint egy meghódított hadizsákmány, úgy hevertem előtte, de édes volt ez a legyőzöttség, s lassan felülkerekedett bennem az a büszkeség, amit az elismerés váltott ki belőle. Lassacskán megtanultam értékelni ezt a kínos lassúságot, amivel várattuk a beteljesülés gyönyörét, miközben apró köröket simított combomon, csípőmön, hasamon, majd combom belső felének érzékeny bőrén… végre fölém hajolt megint, s most már úgy csókolta apró rózsácskáit a legérzékenyebb pontokra, hogy tudtam, nem kell többet gyötrelmes pillanatokig várakozni.
Az első alkalom ugyan fájdalmas volt – erre korábban már felkészítettek az asszonyok – de Mentor olyan gyengéd és oly figyelmes volt, amennyire csak egy férfitól kitelik, s az első alkalom kellemetlenségét gyorsan feledve még többször is együtt voltunk az éjszaka folyamán, hiszen be kellett pótolnunk az elvesztegetett éveket. Én pedig nem bántam, hogy nem alusszuk ki magunkat, mert nem tudtam betelni férjem finom érintésével, szerelmes pillantásával és forró csókjaival. Mentor pedig egy pillanatra sem engedett el, s amikor hajnalban végre álomba szenderültünk, óvóan védelmező karjai között aludtam el. Még álmomban is úgy fordultam, hogy érintését és erős karjait magamon érezzem.
Édes álmaimban, mintha az első pillanattól újra végigélveztem volna nászunk minden gyönyörét, csókjait, érintését, izgató simogatását, újra és újra szeretkeztem vele, de furcsa módon szeretőm arcát egy pillanatra sem láttam álmomban. Forró ölelésben egyesültünk, éreztem bőrének illatát, de arcvonásait sohasem láthattam, mert elfordította a fejét, s hosszú haja és szakálla eltakarta előlem kilétét. Amikor aztán elaléltan pihegtem végre az édesen hosszú és kimerítő éjszaka után, ő ismét fölém hajolt, s most végre világosan kibontakozott előttem az arca: Memnon volt az.
Szívdobogva tértem magamhoz, tenyerem nyirkos volt a félelemtől, s ahogy hirtelen felültem az ágyban, a gyomrom összerándult az idegességtől. A mellettem alvó fölé hajoltam, hogy megnézzem, ki fekszik mellettem; Memnon, vagy Mentor? Hason feküdt, s az arcát alig lehetett látni a derengésben, én meg még mindig úgy ziháltam a hirtelen ijedtségtől, hogy attól féltem, felébresztem. Hosszú pillanatok kellettek, hogy megnyugodjak, bár még mindig nem voltam biztos benne, hogy ki fekszik mellettem, hiszen álmaim is olyan életszerűnek és olyan valóságosnak tűntek, hogy valóban úgy éreztem, hogy főbenjáró bűnt követtem el Mentor ellen. Lassan visszaereszkedtem a párnára, s közel hajoltam az arcához. Megnyugodva láttam, hogy férjem fekszik mellettem, s nem testvére. Persze, hogyan is lehetett volna Memnon, amikor ő oly messze került tőlünk? Szívem kalapálása végre lelassult, megnyugodtam, hogy nem követtem el szentségtörést, de a csalódottság egy aprócska, kicsiny szikrája ott motoszkált bennem; olyan csodálatos és olyan mennyei érzés volt az álombéli szerető karjai között feloldódni a gyönyörben, hogy talán még a valódi ölelést is felülmúlta.
Ugyanakkor megrémisztett, hogy visszatért a Memnon iránti sóvárgó vágy, holott végre én is visszakaptam szerető férjemet. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy gondolatban vétkeztem ellene, de bántott az is, hogy tudatosult bennem, továbbra is úgy érzem, nem azzal lehetek, akit szeretek. Persze, szerettem Mentort is, de nem úgy, ahogy Memnont. S most ez a hirtelen, visszatérő régi vágy, az esti nász után, az új tapasztalatok által még erősebbek, még intenzívebbek lettek, csak sajnos nem a férjem, hanem Memnon iránt. Pedig már azt hittem, hogy végre túl vagyok rajta, és végre a helyére kerültek az érzelmeim.
Bántott, hogy nem adhatom Mentornak azt az őszinte szeretetet és szerelmet, amit én kapok tőle. Bántott, hogy nem ő szívemnek a legfontosabb, hogy nem rá gondolok a szerelem beteljesülésének pillanatában, s egyre gyötrőbb lett a gondolat, hogy férjem ebből semmit sem érezhet meg, hiszen ő a legjobb és legszeretőbb asszonyt érdemli meg. De úgy éreztem, hogy ez a legjobb és legszeretőbb asszony nem én vagyok, és valójában meg sem érdemlem Mentort.
Már magasan járt a nap az égen, amikor felébredtünk, s amikor Mentor gyöngéd szeretettel ölelt át, én belül romlottnak és bemocskoltnak éreztem magam az éjszakai álmom után. Persze ő ebből semmit sem érzett meg, s ahogy végigcsókolta a nyakamat, keserű könnycseppek csurogtak végig arcomon. Kézfejemmel gyorsan letöröltem, nehogy Mentor észrevegyen zaklatott lelkiállapotomból valamit is.
- Ahura Mazda gyönyörű napja süssön le rád, kedvesem. – köszöntött szeretettel Mentor. – Jól aludtál? Mert én fenségesen…
Nem mertem a szemébe nézni, de gyorsan válaszoltam neki, bár nem tudom, mennyire lehettem meggyőző: - Igen, kedves, nagyon kellemes volt az éjszaka.
- Meghiszem azt. Hiszen tíz esztendeje vártunk erre a nászra.
Szívem szerint befészkeltem volna magam ölelő karjai közé, hogy valahogy visszatekerjem az idő kerekét, és megint olyan boldog lehessek vele, mint kínzóan gyönyörű álmom előtt voltam. Arra gondoltam, hogy Mentorra várok, amióta megérkeztünk Daskyleionba, hogy egyszer s mindenkorra tudomásul vettem, hogy Memnon már másé, s én saját férjemet fogom megbecsülni. Szeretni fogom, ha törik, ha szakad. Kissé megnyugodtam ettől a gondolattól, s végre nyugodtabban fordulhattam felé. Ő pedig szeretettel vont magához. Fejem mellére hajtottam, s hallgattam egyenletes szívdobogását, ő pedig puhán simogatta a hajamat.
- Mesélj nekem az elmúlt tíz esztendőről. Mesélj nekem Egyiptomról, Sidonról, és a nagykirályról. – kérleltem halkan.
Térképek: http://www.egypercesek.hu/wolfy/Barsine_tortenelmi_terkepek.htm
Névmutató: http://www.egypercesek.hu/wolfy/Barsine_nevmutato.htm
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 8 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#12072) | 2009. augusztus 24. 09:33 |
Köszi Kaktusz az elismerést, örülök, h még mindig ilyen kitartóan olvasol. Az évszámok nem is olyan lényegesek, azok inkább csak informálisak, a lényeg, h időben nagyjából el tudd helyezni őket. Az egyiptomi beszámoló kissé nagyobb levegővétel lesz számomra, mert megint csak hadi cselekményekről szól, de azért igyekszem szemléletesen megírni, kissé több emberi vonással, és kevesebb hadi cselekménnyel... :))) Csak hát egylőre nem igazán van időm, tudod, a másik írás miatt... De erre azért mindenképpen fogok időt szakítani, mert már nekem is nagyon hiányzik. | |
Válasz kaktusz hozzászólására (#12070). |
|
2. Persepolis (#11192) | 2009. augusztus 06. 12:09 |
Persze, persze, csak vicceltem. Gondolom, hogy sok a munkád, és ha az ember egész nap a monitort bámulja, akkor nehéz utána még egy hosszú írást is elolvasni. A meséket illetően pedig mindig, minden írásnak megvan a maga helye és ideje. És mindegyiknek más a mondanivalója és célja. | |
Válasz Janó hozzászólására (#11156). |
|
3. Persepolis (#11136) | 2009. augusztus 05. 22:39 |
Igazán sajnálom, hogy erőt kell gyűjteni az írásaimhoz, nagy levegőt venni, és úgy belevágni. :)))))))) De talán kárpótol a mondanivalója... Ami Hegedűs Gézát illeti, gyerekként kell megszerettetni a történelmet, ez pedig a mesékkel kezdődik. Ha rögtön komoly dolgokkal kezdenénk, nem lenne gyerek, aki megszereti. Megsüvegelem, h a legnehezebb dolgot is megoldja: a gyerekek szívét fogja meg... felnőttekkel már könnyebb a dolog. | |
Válasz Janó hozzászólására (#11127). |
|
4. Persepolis (#11135) | 2009. augusztus 05. 22:35 |
Igazán sajnálom, hogy nem jártál még Rómában, hiszen az a város - kis túlzással - de a világ közepe. "Minden út Rómába vezet" talán nem véletlen a 2000 éves mondás. Ha teheted valamikor, ne hagyd ki. Addig is: http://www.ongo.hu/kepek/156430 és http://www.ongo.hu/kepek/156431. Sajnos továbbiakat csak email címre tudnék küldeni, mert ezen az oldalon nincs fent több róla... :)) | |
| |
5. Persepolis (#11071) | 2009. augusztus 04. 00:14 |
Rómában jártunk a Quo Vadis templomban, édes, kis pici kápolna legfeljebb, a Via Appián, és ott van kiállítva Sienkiewicz mellszobra. Az egyik kedvenc helyem volt, és turistáktól mentes... | |
| |
6. Persepolis (#11070) | 2009. augusztus 04. 00:13 |
Hát ez ismerős, mert sajnos én sem tudok semmit sem kezdeni a diplomámmal. Igazából tanítani sosem akartam, legfeljebb így, regényben. Jobban megfogja az embereket, mint a száraz tényanyag. És különben sem a pedagógiát szerettem az egészben, hanem a törit. Most, "vén" fejemmel gondolkodom a klasszika filológián, de tartok tőle, csak lenne még egy használhatatlan és fizetés nélküli papírom... csak hát ezt szeretem. | |
| |
7. Persepolis (#11063) | 2009. augusztus 03. 22:36 |
Szia Kata! Nem Te írtál véletlenül az előbb Miller Kata néven? Csak mert véletlenül kitöröltem, vagy magától kitörlődött, amikor válaszoltam rá... Én Sienkiewiczen kívül nem olvastam más lengyel írót, ezt a könyvet is csak azért olvastam el akkoriban, 12-13 évesen, mert volt egy stréber osztálytársnőm, aki olvasta, és úgy voltam vele, ha ő el tudta olvasni, akkor én miért ne??? Legalább hatszor futottam neki, de az első 60 oldalon nem jutottam tovább a rengeteg latin kifejezés miatt, amivel a római lakóházat leírta. De miután átrágtam magam ezen a részen, már nem tudtam letenni. Rendesen megfertőzött: történelem tanár lettem, és ókoros... :))) | |
| |
8. Persepolis (#11042) | 2009. augusztus 03. 18:20 |
Kedves Kata, köszönöm az észrevételt, igazad van, javítom is az itthoni verziómban. Azt hiszem, mindennek az éjjel 3-4 óra lehetett az oka, mert hogy akkor írtam, és már nagyon álmos voltam. Hegedűs Gézát még nem olvastam, de nincs semmi sem veszve, utánajárok a műveinek, köszönöm. Én is olyan idős voltam, mint a fiad, amikor megszerettem a történelmet, csak én Sienkiewicz Quo Vadisának köszönhetem... ez pedig a legbiztosabb módja a megszeretésnek. :) | |
| |
