Black Ice: Életuccsa kő
Dátum: 2011. április 27. 13:29Műfaj: VersCimkék: nyomor élet |  |
Black Ice: Életuccsa kő
Naptalan, alig virrad, nem csak hajnal hasad,
csicsergés varjú kár, akasztófa alatt, magad.
Bárányfelhőnek nézet mérgezés, szmogriadó,
ég-kékje, sugárzás vörös adó, gyomorforgató.
Hány szemszemét lesz lélekhályogban ingered,
hányinger, öklendezve veszed, izzadt ingedet.
Nyakkendőd fojt, mint anno, a köldökzsinór,
életlábszagban előre lépsz, mit nem bír az orr.
Leszeged fejed-vesztve, köpöd le a korlátokat,
zsivaj a nyáltengerben, utálod a fájó pontokat.
A remény hullaszagán kínvigyor, meneteljetek,
ha ő hal meg utoljára, ez már a feltámadás lehet.
Élőhalottak násztánca, bent kong a lélekharang,
koporsószöggel szádban fuldokolva, fújod falad.
Viszed önmagad keresztjét végtelen életút terén,
újjászületés minek, ugyan-már döglött remény.
Verőfényes égi fényben fázol, benned rég-kihűlt,
hűlt-helyén keresztfádból tűzet raksz rá dobva fűt.
Nesztelen meztelen lelked remeg nem hulla-merev,
a világon nincs virág, eljátszották, szeret nem szeret.
Túl közel a gyökerekhez vágyakozás lett a hat-láb,
kinek a pokol is mennyország lenne, tudja mi a rabság.
Nem az elme borult el, sőt talán már csak ő van talpon,
éhségtől legyengült fáradt testek hevernek, égő tarlón.
Isten-hozott, téged is, aki nem tudja miről beszélek még,
káros reménysugárzásban nyeled nedűét, ha tiszta kép.
Én inkább borral mosnám le az út porát, hiszen üveg,
te is kvarchomokon át nézed házadból a rothadó rügyet.
Sivatag ez drágaság, flaskád tele vízzel éppen ép-elég,
de te is szomjazol vágyakozva, mi soha nem lehet tiéd...
Tudatmag-hasadásnyi Kánaán, vagy Bábeli zűrzavar,
zavar a hangzavarban igaztalan csend a zaj, moraj, avar.
Valaki megérint, megijedsz, mit akar, megint egy ki kér,
szinte üvegszemes tekintette álma csak egy szelet kenyér.
Zavartan némán szótlanul lépsz tova, neki bealkonyul,
az első találkozás mikor vakon érzed, a nyomor nyomul.
Feszülten rágod be dallamát veled ez nem lesz így soha,
soha nem mond hogy soha, ember noha, mostoha a ha.
Munkahelyedre érsz, építkezésnek hiszed, hisz van hited,
külföldre válik a vállalat, fogd meg mit lehet s vigyed...
Szegénység ölel, tudod, a jelzálog mindent vihet, hittet,
oda lett négy kerék, ház, marad még asszony, négy gyerek.
Nem adod fel állás helyet segély, zaci cédula, uzsora kamat,
túlképzett nép, a régió a padló alatt, kapard, ajtón lakat...
Reggel van ki enni kér, te társadalmi lény három éve szakad,
a kötélen felmászol, vagy elvágod talán, akasztva rá nyakad.
Alaktalan alap alig virrad, nem csak a hajnal hasad, hasad,
riasztó néma idegen házban, létszükségért lopsz most magad.
Színed már nem hófehér, elején égetett, kukázva barnul a bőr,
szeretteidért küzdesz, ha nem is látszik az ki régen célba tőr...
Már nem lefele nézel, csak kérőn felfelé, elé állsz, megérinted,
barát volt hiszed, szótlanul tova lép, nem ismer fel azt hiszed.
Pedig az első találkozása ez csupán, mikor a nyomor nyomul,
üveges szemmel nézel utána, sorsod megszakad, bealkonyul...
A nincstelenség nem kérdezi tőled vallásod, nemed, színed,
mondhatsz te bármit ha éhhaláltól nem tamtamoz már szíved...
Valóságosság uccán nyomorszakélet egyetem, és gettó főiskola,
csak pótvizsga nincs, vizsgadíj az életed, ezen soha nincs vita...
Én művészi szinten élek, fagyok ki vagyok, így élet-művészkedek,
de önmagad-élete mestere legyen lelked, növelve értékrendedet.
