*Bűnhődés*
Dátum: 2008. április 20. 13:57Műfaj: NovellaCimkék: élet, szerelem, szeretet, boldogság, boldogtalanság, halál, érzelem, érzés, magány |  |
Ez egy fantáziatörténet, ami a középkorban játszódik, de vehetjük úgy is, hogy egy másik világban. Egy nő, egy fiatal asszony élete, ami belecsúszott a sivárságba és ezen próbált elkeseredetten változtatni.Menekülése a Boldogságba.
Raella hallotta a lódobogást. A szíve nehezen dobbant, sóhajaival mintha követ akart volna repeszteni.
Tudta, hogy a férje miért jött vissza. Megtudta. Sejtette, hogy egyszer kiderül, rágta a lelkét a bűntudat, de őszinte volt magához annyira, hogy a sóhajai mögött elrejtett egy kis boldogságot.
Mert boldog volt. Ha csak röpke napokra is, de akkor boldog volt.
Most viszont megtudta. Raella félelme jócskán az űzött vad érzelmei fölé magasodott. Nem bírta nyugtatni magát. Nem volt mivel. Erre nincs mentség senki szemében, még a Mindenhatóéban sem.
De boldog volt. Beleízlelhetett, megcsodálhatta, felemelhette, elringathatta. És a boldogság nem volt félénk, nem riasztgatta jócskán előre. Hagyta, hadd szárnyaljon.
A csizmák kopogása megtörte a kastély monoton, beszédes csendjét. Néha a csend is mesélt; régmúlt időkről, hajdani uralkodókról. Viszont némelykor hallgatott; szégyellendő titkokat sosem tárt fel akárki elé.
Raella lecsukta a szemeit, látni sem akarta a nagyterembe rontó férfit. Szemben állt a két szárnyas ajtóval, háttal a hatalmas asztalnak, kezeivel mégis azon támaszkodott. Térdei meg-megbicsaklottak. Nem akarta elkerülni az ájulást, nem sajátította el azt a divatos szokást, hogy a hölgy lépten-nyomon elájuljon. Ő a kitartást nevezte fő erénynek és most is ezért fohászkodott.
Összerándult, amikor meghallotta a kétszárnyas ajtó csattanását a csupasz kőfalon. Ez volt a legborzalmasabb hang, amit eddig életében hallott.
Nem merte felnyitni a szemeit.
Így is hallotta a férfi csizmájának a csattogását, kardjának csörömpölését és a ruhája suhogását. Még mindig visszhangzott a fülében az ajtó reccsenése, úgy fogta fel, mint egy halálsikolyt.
A léptek tőle alig pár méterre elhaltak, csupán a ruha suhogása nem szűnt meg. Nyitva volt az egyik ablak, a huzat lengette a vászonanyagú csatatéri gúnyát.
Raella reszketett. Az indulattól, a megbánástól, de rázta a bűntudat és a félelem is.
Felnyitotta a szemeit, azokba könny tódult. A férjére nézett és hangosan felzokogott.
Homályosan, elmosódottan látta a gigászi férfit, aki elveszi, ami kell, és mégis; képes volt megőrizni méltóságát, sose nevezték vérengzőnek, csapodárnak, telhetetlennek. Látta a lófarokba fogott sötétbarna haját, fekete zubbonyát, vörös köpenyét, térd alá lelógó kardját, barna csizmáját. Sejtette kígyó zöld szemét, szikla vonásait, erejét.
De nyomát se látta szeretetnek.
Tudta, mennyire apró ő most, a férfihoz képest. Jelentéktelen a fekete haja, a karcsú alakja és a csinos ruhája, de még szelíd vonási sem segíthettek neki.
Erre nincs mentség.
- Félsz? – Üvöltötte Weltom, megrengetve a kastély ötszáz éves falait.
Az asszony összerándult, mint mikor az ajtó csapódott a falnak.
- Válaszolj, asszony!
- Igen. – nyögte és ezzel a szóval, mintha megnyitotta volna a könnyeinek az utat. – Félek.
- Tőlem félsz, asszony?
- Hagyjon békén! – zokogta Raella, már-már önkívületig űzve félelmét. – Kérem!
- Még te kérsz tőlem valamit?! A csalódásom és a léha viselkedésed emberi léptékkel mérhetetlen! Felfogtad!? – Ordította Weltom. – Válaszolj!
- Igen.
- Ehhez tartsd magad az elkövetkezendő percekben. – Ijesztő volt hallani a férfi lecsendesülő hangját. Akár a vihar előtti csend.
- Igenis.
- Hazautaztam. Miattad. Gyűlöltél már embert, Rea?
- Nem. – a férfi minden szava, minden átkos mondata késdöfés volt a szívébe. Amit azután, hogy beledöftek, megcsavarnak, majd kirántják. A szív nem vérzik. Csak egy seb marad utána, ami nem forr be, nem heged össze. Egy luk marad. A döfések számlálhatatlanok, a szív szitává formálódik. Majd ő maga is olyan lesz, mint azok, akik a szívébe döfték a kést.
A gondolattól Raella visszafordíthatatlanul sírni kezdett.
- Engem sem? – A férfi ismét üvöltött. A nő elhűlt.
- Sosem gyűlöltem önt. – mondta halkan, kicsit hangosabban a suttogásnál.
A férfi felüvöltött. Egy lépéssel asszonya előtt termett, megragadta a nyakát és a falhoz tolta. A nő nem sikított, nem könyörgött, hogy engedje el. Elhúzódott a férfitól, a lehető legtávolabb, és csak állt a fal mellett, férje kezével a torkán, csukott szemmel és beharapta a száját. Lezárt szemei alól könny csurrant.
- Tudni akarom: miért?
- Szeretem őt, Weltom. – nem kapott levegőt. Érezte, hogy hiába küzd, képtelen levegőt venni. A férje megöli, tudta, hogy így lesz.
Ennél jobban nem is márthatta volna bele a kést férje szívébe. Talán a markolat is eltűnt benne. Weltom szorosabbra fogta a torka körül a kezét. Egészen közel hajolt asszonya arcához, talán egy szalmaszál, ha befért volna közéjük.
- Égni fogtok, mind a ketten. – mondta halkan, vészjóslóan, ahogy a tigris mondja ki legközelebbi áldozatának a nevét. Nem törődött felesége vöröslő fejével. - Élvezve a másik sikolyát. De ez nem olyan sikoly lesz, mint amit az ágyadban hallatott. Fájni fog neki. Érezni fogod, ahogy elég a húsa, a szaga beteríti majd a levegőt. Végignézed. Azt is, ahogy a csontjait széthajigáljuk. Addig vigyázok, hogy neked ne legyen véged. Ezután te következel. A máglyádat személyesen építem, farönkről farönkre. Betömködöm a réseket szalmával, és a fivéred gyújtja majd meg a máglyád. És tudod mi lesz ezután? – Elengedte felesége nyakát, az pedig hatalmas levegőt vett, mivel eddig erre nem volt lehetősége. – Felelj!
- Nem, uram. – zokogta meggörnyedve, a köhögéstől fuldokolva.
- A húgod lesz a feleségem. Nem érdekel, hogy akarja-e. Elveszem, ami kell, és ő kell. És neki is fájni fog, mert ő küldött téged a halálba. Végignézi a szenvedésedet, azt is, ahogy a csontjaidat széthajigáljuk. Sose lesz békéd. De a húgodnak sem. Nem lesz mersze, hogy felszarvazza a férjét. Jó feleség lesz belőle.
- Dühödben beszélsz.
Megragadta felesége csípőjét, magához rántotta. Végigsimította fenekét, hátát, majd a nyakához nyúlt. Gyengéden simogatta Raella nyakát. Majd megragadta a haját és hátrahúzta, hogy felesége az égre nézett. A nő nem sikított, nem nyögött fel. Arcán sem látszott a fájdalom. Weltom fölé hajolt.
- Én most gyűlöllek, Rea.
-
*
Realla a lakosztályában volt.
Összeesett. Ezt már ő sem bírhatta tovább.
Végiggondolt mindent.
Ő meghal. Ez kétségtelen. A csodálatos Jason és a drága Ferina még megmenekülhet.
Remegett a keze, amikor leült levelet írni. Megszólítás nélkül írta azt meg a szeretőjének, Jasonnak a búcsúlevelét, amiben egyben felszólította őt a menekülésre, amíg nem késő. A levélben vitának helyet nem engedett. Pontos utasításokat adott és csak remélhette, hogy határozottsága célba ér.
Ferina levelét nem részletezte. Ennyit írt; Kiderült. Menekülj. Az Uraság szörnyűségeket tervez. Nem csak velem, veled is. Vidd édesapát is. Velem ne törődj. Ez az én felelősségem. Adok pénzt, hintót bérelni. Oda menjetek, amit megmutattam, ismerem a férfit, hivatkozzatok rám. Szeretlek benneteket. Gondozd édesapát, add át neki forró ölelésemet. Csókollak húgom!
Odaadta a futárnak a levelet. Benne megbízott, régóta ismeri, és sosem árulná el. Tehát a levelek bizton a húga és Jason kezébe kerülnek.
A halálra gondolt. Kezdettől fogva tudta, hogy ezt nem viheti el ép bőrrel. És most itt van. Lehet, valaki úgy látja, hogy neki az Uraság sem volt elég. Ám az Uraság nem volt kíméletes. Nem törődött az asszonya fájdalmaival, soha. A szerelem mellette lehetetlen volt. Félte az estéket, mivel akkor mindig ott feküdt a férfi mellett, aki annyi fájdalmat okozott neki. Nem csak lelkiekben, testiekben is.
Azóta fél urától, mikor a gyermekük halva született. Azelőtt mind a ketten boldogok voltak, ám Weltom képtelen volt megbocsátani, hogy Realla nem és nem szül neki utódot. Aztán teherbe esett végre. Fájdalmai elviselhetetlenek voltak, bár a mostani lelki szenvedéséhez képest az apró tűszúrás volt csupán. Fiú lett volna a kicsi, de halottan jött világra. A bábaasszony mindent megtett, de nem lehetett segíteni.
Weltom a bábát megölette.
Ezek után Realla rettegett. Éjjel s nappal, görcsösen igyekezett, hajtotta a megfelelés utáni vágy. Ám Weltom nem és nem akart megbocsátani. Egyre többször töprengett azon; milyen lehet a rangja béliek házassága; milyen lehet, amikor csupán annak a férfinak akar megfelelni az ember, akit kedvel, de legalább elfogad; milyen lehet a fájdalom nélküli meghitt együttlét a férjével; amikor nem néz rád ferde szemmel egy egész birodalom; s van kire támaszkodni.
Mindezen kérdésekre találta meg a választ Jason mellett. Magával ragadta Jason életöröme, sudár, pajkos termete, huncut tekintete. Megkönnyebbülés volt Realla számára a férfi minden szava, főleg, mikor arról beszélt, mennyire nem féli a halált. Úgy beszélt róla, mint egy régi ismerősről, ami mindenkihez ellátogat. Átragadt rá ez a fruskás felfogás és képes volt minden nehéz akadályt könnyebben felfogni, mivel felnőtt végre hozzájuk. És néha csak felfogás dolga; az akadály métereket csökkenhet, ha felülről nézzük. A férfi megértő volt, mellette kibújhatott az ocsmány, ragacsos és szennyezett álarcból, amit mindig felöltött Weltom mellett, és ami már szinte ráégett a bőrére. Jason vállalta a veszélyt. Ő is kereste az egy cseppnyi boldogságot. A kezdeti csapongó barátság átváltott csapongó szerelemmé. Féltek; egymástól, maguktól, Weltomtól. A végére nem érdekelte őket. Kiéhezettek voltak, mint a háztól elhajtott kutyák.
Weltom háborút indított a környező népek ellen. Neki is ott kell lennie. Az első sorban, hősként. Realla már képtelen volt megvetni magát, amiért férje eleséséért rimánkodott. Minden megvetése a férfi felé irányult. Sose gyűlölte, mindig csak szánni tudta.
És egy napon kiderült. Weltom könnyedén rájött, hiszen lépten-nyomon kereste felesége gyöngéit. Néhány év alatt az ember belefárad, hogy azokat takargassa, s néha fel sem tűnik önmagának, hogy a pléd nem elég hosszú, és volna még mit eltakarni.
Ide jutott.
Szabóasszony és lótenyésztő, vak édesapa gyermekeként elvette az Uraság, és ezért el kellene, hogy öntse a tisztelet és a köszönet. Immáron negyedik éve vár erre a felemelő érzésre. De ő nem érzett semmit, csak ürességet, szánalmat és néhanap magányt, főleg, miután édesanyja (aki nagyritkán meglátogatta őt a kastélyban) meghalt.
Az ágyra dőlt.
Hiszen neki a halál megváltás! Fohászkodott az Égiekhez, hogy azok megmeneküljenek, akiket szeret; Édesapa, Ferina, Jason. Rimánkodott gyerekkori barátaiért, akik talán már el is felejtették őt, és mint minden estén azért, hogy Welton megváltozzon végre.
Ez utóbbit minden éjjel hiába kérte.
*
A máglya tövében állt.
Elégedett volt.
Sem Jason, sem édesapa sem pedig Ferina nem volt sehol.
Mindnyájan eltűnhettek, ahogy kérte őket, hogy menjenek. Reggel Weltom őrjöngött; nem találta a lakásában Jasont és Ferinát sem.
- Akkor helyette is égsz! – súgta felesége fülébe.
Az asszony megkérte férjét, hogy az hajoljon közel a szájához, majd belesúgott, hogy csak ő hallja.
- Úgy legyen. De emlékszel? Négy éve már, hogy megesküdtünk; osztozunk örömünkön, bánatunkon, boldogságon és fájdalmon. A bánaton és fájdalmon réges-rég osztozunk. Legalábbis én jócskán kaptam a tiédből. Ezúttal én is adok. Ebből a fájdalomból végtelen sokat merítesz majd. Mert nem csak nekem fog fájni, ahogy azt híreszteled, hanem neked is! Neked is!
Férje arcon csapta a feleségét.
Realla a megszállott vonásaival vigyorgott férjére.
- Kezdhetjük végre?! – kiáltotta az összesereglett tömegnek Weltom, széttárta karját és arcát kéjsóvár, megszállott mosoly húzta szélesre.
- Nem hiányzik valaki?
A sudár hang a trón felől hallatszott.
Realla és Weltom egyszerre pördült hátra.
Jason feküdt a trónban. Lábait keresztezte, almát rágcsált, bőrcsizmáját egymáshoz csiszolgatta. Nyújtózott, boldogan, majd felállt. Lassú léptekkel indult el Weltom felé, de mielőtt odaérhetett volna az összes őr köré sereglett, lökdösték, verték, mintha nem látták volna, hogy Jason saját lábán indul az Uraság felé.
- No! Van két lábam! Megyek magam is! – üvöltött velük. Az őrök hallgattak rá, holott legfeljebb a tekintete volt jelentékeny.
Jason alig volt magasabb valamivel Reallánál. Arcán nyugodtság tükröződött, az a fajta merev higgadtság, amit az ember vagy megtanul, vagy meg sem ismer. Vonásai nem árulkodtak, pedig legtöbbször pajkosan változtak.
- Nem kaptad meg a levelem?! – sikoltott Rea. Nem számított, hogy elárulta magát, hiszen neki mindegy; így vagy úgy, de ma meghal.
- De. – Jason megvont a vállát, közben néha meg-megrándult, mert a karját hárman fogták le, hogy összekötözzék. Pedig a legkisebb jelét sem mutatta, hogy el akarna szökni. - Nem tetszett. Nagyon parancsoló voltál, szerelmem.
- Ebből elég! – Ordította Weltom, mivel úgy érezte, elvesztette az irányítást.
- Miért jöttél el mégis?! – ordította túl Weltom néphez intézett parancsszavait Rea. Könnycsepp gyűlt a szeme alá. – Mondtam, hogy menekülj! Szeretlek!
- És szerettél volna, ha elfutok? – Jason vonásai megkomolyodtak. – Ne félj, Cseppem! A halálban mindenki egyenlő. A fájdalom, pedig nem büntetés. Szükség van rá ahhoz, hogy megkönnyebbülhess. Hiszen beszéltünk már erről!
Rea lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy szerelme lássa a könnyeit. Mivel Jason kezeit már hátrakötötték, közelebb lépett hozzá, és fejével vízszintig emelte kedvese fejét. Akár egy eb, mikor társát vigasztalja.
Egy szó fúródott még át a földet rázó ordításon, a nép önfeledt tombolásán, a szél visításán. De ezt a szót kétszer is lehetett hallani, alig egy lélegzetvételnyi szünetre egymás után;
- Szeretlek.
