Csönd volt
Dátum: 2008. június 14. 10:13Műfaj: NovellaCimkék: novella |  |
Csönd volt. Amolyan, vihar előtti, vészjósló, mélységes csönd. A madarak riadt hallgatását csak itt-ott törte meg néha egy bátortalan trilla. Vihar készülődött, kelet felől hatalmas fekete fellegek úsztak az égen, vad szélrohamok hajtották őket. Eső szagát lehetett érezni a levegőben, és a félelmet. Az állati, ősi félelmet.
Csönd volt. Amolyan, vihar előtti, vészjósló, mélységes csönd. A madarak riadt hallgatását csak itt-ott törte meg néha egy bátortalan trilla.
Vihar készülődött, kelet felől hatalmas fekete fellegek úsztak az égen, vad szélrohamok hajtották őket. Eső szagát lehetett érezni a levegőben, és a félelmet. Az állati, ősi félelmet.
Kata kint ült a tornácon, onnan figyelte, ahogy egyre sötétedik az ég, valahol a távolban már morajlás hallatszott, a villanást azonban még nem látta.
Buja, érzéki illatokkal és feszültséggel terhes levegő fonta körbe, már várta, hogy kirobbanjon a vihar és elmossa ezt a fülledt, remegő világot, ha csak órákra is. Már nem bírta ezeket a fullasztó nyári napokat, szorította a szíve.
Nemrég végzett a kertben, a lehullott almákat szedte össze, ami már nagyon ütődött volt az ment a moslékos vödörbe, a szomszédja boldogan elfogadta, a disznóknak.
A többit befőzi majd, néhányat elrak a pincébe télire, gondosan elcsomagolva, ne csípje meg a fagy. Korán ért be idén az alma, talán sosem volt még ilyen korai termése az öreg almafának.
Semmi sem volt már olyan, mint régen. Sem a természet, sem az emberek, sem az ő élete.
Tavaly karácsonykor halt meg a férje, tüdőrákban. Még ma is csak a fejét csóválja, ha rá gondol. Pista sosem dohányzott, mégis elvitte a kór. Negyvenkét évig voltak házasok, most meg itt ül a tornácon és magányos, amilyen még sosem volt.
Csak a Gróf maradt meg vele, férje vadászkutyája. Nyögve kinyújtotta a lábait, mire az öreg vizsla morrant egyet.
A gyerekei már rég felnőttek, családosak. Csaba Németországba költözött, ritkán jár haza, odavalósi lányt vett feleségül, aki még magyarul se tud. Az unokákat tavaly nyáron elhozták, hogy a nagyapjuk még láthassa őket, Klaus a nagyobbik, most volt négy éves, Erzsébet pedig kettő, csak németül beszélnek. Olyan idegen volt számára a két gyerek, a menye, sőt még a fia is, hogy elszégyellte magát. Hát milyen anya ő? Pista nem szólt semmit, mutogatta az unokáknak a kertet, kitartóan kérdezgetve a szülőket, mit pityognak a gyerekek.
Kata lánya Amerikában él, valami biztosítási cégnél dolgozik és esze ágában sem áll hazajönni, ahogy ő mondja ebbe a „koszos kis országba”. Se férje, se családja, pedig már a harminckettőt is betöltötte. Megcsóválta a fejét.
Szomorúan gondolt arra, Pista milyen nagy szeretettel olvasta nekik Petőfi verseit, mesélte nekik minden este az ország történelmét, amit ő úgy imádott. Kétkezi ember volt, parasztember, de a könyveket, azokat nagyon szerette. Amikor a gyerekek külföldre mentek sokat ült kint a tornácon és csak pipázgatott, forgatta a kezében a Petőfi kötetet. Nem is volt már más dolga, a gazdaságot eladták, már egyikük sem bírta erővel fent tartani azt a 25 hektárt, az állatok gondozása éppen elég volt.
A kórság gyorsan legyőzte Pistát, alig tudták meg, rá két hónapra el is vitte. Csöndes kis temetés volt csak a barátok jöttek el, meg néhány családtag. A gyerekek helyett két gyásztávirat érkezett. Egész éjjel sírt utána, annyira fájt neki, arra gondolt, hogy az ő sírjához sem jönnek majd el. Nem érnek rá, ez volt az üzenet.
A monoton hétköznapokat semmi sem törte meg, dolgozgatott, az állatokat azonban a szomszédhoz adta gondozásba. Rakoncátlankodott a szíve, napjában többször is le kellett ülnie, annyira szédelgett. Most is úgy érezte menten elájul, ez a fojtó levegő, ez teszi. Még csak délután kettő volt, az ég azonban úgy elfeketült, mintha kora este lenne. Kata eltűnődött, ilyen égboltot a megélt hatvannyolc év alatt nem látott még. A gyorsan mozgó felhőket nézte, valahol a távolban még látszott egy apró fénycsík a horizonton. Bár nem volt jó keresztény, most mégis Jézus keresztre feszítése jutott az eszébe, talán akkor borult el így az ég. A szél ereje dühöngővé vált, a kert bokrait cibálta, ő pedig fázósan húzta össze vállán a nagy kötött kendőt. Bár kezdett kellemetlenné válni az idő, kint akart maradni. Az öreg fenyőfa recsegett a szélrohamok alatt, megjött az eső is, hatalmas cseppekben hullott a földre, majd ismerős kopogás, a jég alatt ropogott a tető.
Ő csak ült ott és nézte a vihart, Pistára gondolt. Milyen szép ember volt, sose beszéltek róla, de nem is jutott eszükbe, ki fog elmenni hamarabb. Nem gondoltak a halálra, a parasztok nem félik a halált csak élik az életet, nem nézik, hogy mikor ér véget. Ők ketten is csak élték az életüket, gondban, olykor haragban, boldogságban. Egyszerűen. Nem szerelem házasság volt az övék, a szülők megegyeztek, a föld gyarapodott, ők meg próbáltak boldogulni, később megjött a szeretet is, meg a tisztelet is. A szerelem mással köszöntött Kata életébe, már házasok voltak akkor, legalább nyolc éve. Megvolt már a fia, ő meg az államosítás után a TSZ-ben dolgozott, fejőnő volt. Miska is ott kapott munkát, tehenészként. Fess, nagydarab, lapátkezű, mosolygós ember volt. A kék szeme. Az fogta meg. A férfi csapta neki a szelet, eleinte csak bohóckodva, később Kata pillantásaitól felbátorodva. Ő meg ostoba fejjel szerelmes lett belé. Fiatal volt még és vitték a vágyai.
Az a nyár volt a legforróbb, aszályos idő, ők ketten meg munka után megbújtak a szalmában. Azok a lapát kezek úgy simogatták, hogy még most is belé sajog az öle… de bármennyire is vigyáztak, szájára vette őket a falu. Kata félt, hogy Pista agyonüti, hirtelen haragú ember volt mindig is, de Pista nem szólt egy szót sem. Változatlanul telt el még pár hónap, Kata újra felbátorodva bújt el Miskával a szalma között.
Egyik este aztán a levest ették éppen, mikor Pista ránézett azokkal a nagy fekete szemeivel és megkérdezte:
- No, elég volt már? Meddig rakod még széjjel a lábaidat, a Miska gyereknek?
Emlékszik, kiesett a kezéből a kanál és csörömpölve landolt a tányérban. Ijedt szemekkel nézett a férjére. Mégis csak tudta. Mit fog most csinálni? Mihez kezd. Nem mert megszólalni se, ült az asztal másik végén és leste Pistát.
- Ne remegjél Kata! – mondta az csendesen – Nem bántlak én, nem vagyok vadállat.
- De én nem… - kezdte, a férje olyan gyorsan pattant fel, hogy ideje sem volt megugrani, a pofon hatalmasat csattant a képén.
- Ne hazudj te én nekem! – a szeme csak úgy szikrázott – Tudom én már régóta, hogy kivel kurválkodsz a szalmában! Azt kérdeztem elég volt-e már?
Kata mukkanni sem mert, a férje még nézett rá egy kis ideig, majd elviharzott, becsapva a konyhaajtót. Másnap kilépett a TSZ-ből, Miskát nem látta többé, azt beszélték, hogy bányásznak állt.
Ő viszont viselős maradt Kata lányával, számolgatott és kétség sem fért hozzá, hogy a gyerek Miskáé, a férje boldogan fogadta, a gólyahírt. Nem szólt neki soha, hogy a lány nem az övé. Felnevelték a gyerekeket, tisztességes szakmát adtak a kezükbe és békés házasságban öregedtek meg.
Pista már az intenzíven volt, tudták, hogy menthetetlen, erősen megszorította Kata kezét.
- Tudom, hogy nem az én lányom… - suttogta – de nem az, az apa, aki megcsinálja, hanem, aki felneveli… kis Katám én nagyon szeretlek, ugye tudod? – kérdezte
Nem tudott válaszolni, ahogy a férje szerelmet vallott, negyvenkét év után a halálos ágyán, az minden szót belefojtott. Ez volt az utolsó, hogy megszólalt, reggelre kómába esett, másnap elaludt örökre.
Ő meg elvegetált, az egyedüllétet nem tudta megszokni. Gróf idegesen nyüszített a lába alatt, a vihar kiteljesedve tombolt, a szél üvöltve tépte a tornácot. Még mindig szédelgett, szorította a szíve, talán be kellene vennie egy Nitropentont, gondolta. Feltápászkodott, hogy beforduljon a konyhába, amikor hangot hallott, ismerős férfihangot, igaz, hogy csak távolról, de hallotta.
Hátra nézett, de nem látott senkit a kerti utacskán, biztos csak a szél fütyült. Lépett egyet, ekkor újra hallotta, most tisztábban.
- Katám, Katicám, gyere! – Pista hangja volt, őt hívta. Olyan hirtelen fordult hátra, hogy
kevés híján felbukott, de nem látott senkit. Nem is gondolt rá, hogy nem hallhatta a férjét, hiszen az már egy éve nem élt. Megindult lefelé a tornácról a kis rozoga fa lépcsőkön, a kutya egyre idegesebb morgásával és ugatásával nem törődve. A szél lekapta válláról a kendőt, nem nyúlt utána csak lépkedett a kis kapu felé.
- Itt vagyok Katicám! – ismét a hang, ahogy hívja – Gyere! Hiányoztál!
Könnyek folytak az arcán, olyan boldogságot érzett, mint még soha, hazajött a férje! Megszaporázta a lépteit, hangos reccsenést hallott, majd elsötétült minden.
Álltak a sír mellett szótlanul, Csaba fogta Kata kezét. Nézték a fekete koporsót, ahogy leengedik a gödörbe. Amikor az első lapát föld dobbant a fedélen Kata felzokogott, a testvére magához ölelte, ő is könnyezett.
Négy napja hívta fel a keresztanyja, hogy azonnal utazzon haza. Kocsiba ült és jött. Nem kérdezett, érezte, hogy nagy baj van.
Amikor megérkezett csak az üres ház várta, meg a keresztanyja.
- Hol van anyu? – kérdezte sután.
- Meghalt, kisfiam.
- Hogy?
- Rázuhant az öreg fenyőfa, vasárnap, abban a nagy viharban. Nem tudni, hogy mit keresett odakint. Az orvos azt mondta, hogy nem szenvedett, elvitte a szíve, az ijedelem.
Haza hívta a húgát és intézni kezdte a temetést.
Még egy lapát föld, meg még egy. A dübörgés, mintha a pokolból jönne. Nem várják meg a végét, összefogódzva indulnak a kapu felé.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
