Dante imája
Dátum: 2008. március 31. 22:21Műfaj: EgyébCimkék: egypercesek, valami |  |
Néha, ha megérint egy zene, ha igazán rá tudok hangolódani, képek jelennek meg. Nem feltétlenül figyelek a szövegre. Csak hagyom, hogy magával sodorjon. Így született meg Loreena McKennitt: Dante's prayer-jére a következő néhány sor.
Dante imája
(Loreena MacKenitt: Dante’s prayer)
A lány felriadt álmából. Csupa izzadság volt. Lerúgta magáról a takarót, odafutott az ablakhoz. A telihold fénye bevilágította a messzeséget. Meglátta a fát az udvar végében és felsikoltott. Feltépte szobája ajtaját, lerohant a kőből épített lépőn. Meztelen talpának csattanása visszahangzott a hideg köveken, míg leért a földszintre. Felrántotta a bejárati ajtót és kirohant a parkba. A szél fújt, s ő majd megfagyott nedves hálóingében. Zokogva üvöltött: „Ne, ne, ne! Kérlek ne!” Örökkévalóságnak tűnt, mire odaért a fához. A férfi ott himbálózott egy kötélen, szemében már nem volt élet. Elkésett. Tudta. A szíve tudta, hogy vége. Csak ésszel nem bírta felfogni. Kibogozta a kötelet és gyengéden leterítette a meztelen, halott férfit a pázsitra. A férfi fejét az ölébe helyezte és a véget nem érő zokogás úrrá lett rajta. Magához szorította az élettelen testet. „Szeretlek!” suttogta a fülbe, amely már nem hallhatta többé édes hangját. Zokogása csendes sírássá szelídült, a szél viszont feltámadt és vadul tépte haját, könnyáztatta arcát és hálóingét. Visszanézett az ódon, romos kastélyra, ahonnan az imént rohant ki. Emlékek törtek fel belőle. Mikor először léptek be együtt a férfival a romok közé. Felrémlett előtte az a hideg kis sarok, ahol egymáséi lettek. Képtelen volt épp ésszel felfogni. Hiszen mikor az éjjel álomra hajtotta fejét, a férfi még ott pihegte mellette a mindent elsöprő orgazmus utolsó leheletét. Felállt és visszasétált a romok közé. Tudta, hogy valahol talál gyufát. Felkapta és visszasietett a férfi holtestéhez. A fa körül letört ágak hevertek. Összeszedegette őket. Már nem sírt. Rezzenéstelen arccal rakta egymásra az ágakat. Már nem érzett fájdalmat, dühöt, nem érzett semmit. Tudta, hogy ennek így kell lennie. Meggyújtott egy gyufaszálat és rádobta az összerakott faágakra. Majd még egyet, és még egyet, amíg el nem fogytak a gyufaszálak. A tűz lassan kezdett pislákolni. Leült és nézte, hogyan élednek föl a lángok és csapnak egyre magasabbra. A máglya készen állt. Hajnalodni kezdett. A nap első sugarai vérvörösre festették az ég alját, utolsó csókot lehelve a földre, ahol összeértek a távolban. A lány felemelte a férfit. Iszonyú nehéz volt az élettelen test, mégis könnyedén a máglyához vitte. Sóhajtott egyet, majd így szólt: „Örökké a tiéd!” Azzal fogta magát és karjaiban a halott férfival belépett a tűzbe, s egyetlen sikoly nélkül átengedte magukat az örökkévalóságnak…
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
