Egy eldobott élet…
Dátum: 2008. március 24. 16:01Műfaj: NovellaCimkék: magány, történet, emberi |  |
A lány egy technika órán gyártott fa tákolmányra firkálta fel: Ríka élt 14 évet. Könnyeivel küszködött éjszakánként és nappal, ha senki sem látta. Teltek az évek, s amikor középiskolás lett, végképp nem találta helyét.
Az iskolában, ahová járt, kevesen voltak lányok, amit egyáltalán nem bánt, hiszen gyerekkorát is fiúk között töltötte és a lányokkal eléggé hadilábon állt. A gyerekkor elmúltával, elkezdődött a felnőttkorba való átmenet, amikor is érzései elkezdtek furcsán kavarogni benne. A fiúk már nem játszótársat kerestek, hanem valami mást, ő pedig benne volt a játékban a maga ügyetlen módján. Szeretett szerelmes lenni. Visszagondolva úgy tudta ezt megfogalmazni, hogy tulajdonképpen magába a szerelembe szerelmes, egy álomba, ami tökéletes, és ami soha nem lép át a valóságba.
Tizenévesen felbolydult körülötte a világ, ráadásul családja is szétesni látszott. Apja ivott, anyja ideges volt, és rideg, nem tudta átölelni a lelkét. A félelem és bizonytalanság sötét árnyként ólálkodott körülötte. Félt az anyjától, aki feszült élete miatt nem magyarázott, hanem odacsapott. Persze tudta, mennyire igyekszik ellátni a családot, mennyit dolgozik értük, de mindez kevésnek bizonyult egy tinédzserlány számára. Nem volt jövője, a jelene, pedig kusza összevisszaság. Egy idő után Ríka már irtózott az érintésektől, hiszen nem volt hozzászokva. Emlékeiben hosszan kellett kutatnia mikor is kapott utoljára egy simogatást, egy puszit az arcára csak úgy spontán, a szeretet megnyilvánulásaként. Soha nem vonta térdére apja, soha nem mesélt neki, nem fejezte ki azt, hogy örül a létezésének, hogy szereti. Átlagos család, átlagos élet, átlagos ház, olyan kocka, gyerekeknek külön szoba, kert, amit műveltek, benne paradicsom, paprika, s minden, ami kellett a konyhába. Autójuk nem volt, hát busszal jártak, faluból be a közeli városba. Veszekedések, és alkohol mindennap…apját biciklije tartotta meg az eleséstől, amikor a kocsmából hazatántorgott, ő pedig szégyellte a falu előtt, a barátok előtt, és sajnálta magát nagyon.
-Mit ér az élete? - tette fel sokszor a kérdést. Minek élek? – kérdezte az égiek válaszát várva. Csend, nem szólt senki. Maradt a valóság. Alkohol, viták, repülő lábas, pénztelenség. Pedig apjának jó szakmája volt, de a pénz a kocsmába vándorolt.
Az iskolában erről hallgatott. Nem fért volna össze a róla kialakult képpel. Eljátszotta a minden rendben állapotot. Észre sem vette, és egy vasálarcban találta magát, ami az egész lényét elzárta a külvilág elől. Bent azonban egyre csak gyűlt minden el nem hullajtott könny. Ahogy a családja nem működött jól, úgy a párkapcsolatai sem. Az első szerelmek elmúltak, megérkeztek a csalódások, s egyre csak azt érezte, nem találja helyét ebben a kavargó világban. Ügyetlenül téblábolt az emberi kapcsolatok sűrűjében, nem tudva, kinek, mennyit engedjen. Szerette volna, ha szeretik, mindennél jobban vágyott rá, de szeretetet ő sem tudott adni. Irányjelző táblák nélkül bukdácsolt, kérdéseire nem jött válasz. Már nyolcadikban nyugtatókat szedett, amit persze otthon jól eldugott. Sokszor elgondolta, hogyan megy el örökre ebből a világból. Nem volt, ami visszatartsa. Egyedül volt, nagyon egyedül. Végül úgy döntött, mielőtt elmegy, megismeri azt a beteljesedést, melyet még soha nem élt át, így hát odaadta magát egy fiúnak, de nem volt az, aminek remélte. Zokogva ugyan és szívében fájdalommal szánra rá magát, hogy kilépjen ebből a világból. Egy tátongó szakadékba készült beleugrani, ami a nagy ismeretlenbe visz. Szerette volna, ha valaki megmenti, de nem volt senki, aki karjaiban átsegítette volna a mélység felett.
Tizenhat éves volt. Még alig élt. Egy emberi élet. Ennyi? Talán egy emberi selejt ő, akit kivetett magából a világ, mert gyenge? Miért nem sikerült, miért nem természetes a boldog élet, miért nem jár alanyi jogon? Gyermekien naiv volt még, s a kérdésre nem tudta a választ. Eldöntötte, mi módon fejezi be.
Az élet még nehezebbé vált, miután a kórházban felébredt. Kábultan nézett körbe, s rettegett a gondolattól, hogy találkoznia kell szüleivel. Elrohanni, ki a világból, elfutni, soha vissza sem nézni, ehelyett azonban párnájába temetkezve sírt az ágyban és nem értette miért élte túl, miért nem hagyták elmenni, miért kell még mindig itt lennie? Fájt ott belül, talán még jobban, mint előtte. Nem akart anyja szemébe nézni, nem akart találkozni vele, mert remény sem volt arra, hogy megváltoznak a dolgok. Egyedül volt, s vele a magány, mely ott belül égetett mélyen. A doktornő nem értette, Ríka pedig azt nem értette, miért nem érti, hiszen ez a szakmája. Egy öngyilkosnak többre van szüksége, mint egy orvosi vizsgálat. Itt nem a test beteg, hanem a lélek, a lélek az, ami nem bírja, ami elfárad, ami feladja. Hogyan folytassa a régi életét, amikor abból akart kiszállni. Minden ugyanaz maradt, vagy még rosszabb. Mert haza kell menni, az emberek szemébe nézni, és elviselni mindent, ami jön, akkor is, ha senki nem érti, ha semmi nem változik, ha minden ugyanaz marad.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
