Egy hamis élet margójára
Dátum: 2008. március 25. 19:37Műfaj: NovellaCimkék: emlék, hazugság, család |  |
A vezető lassan, szinte túl óvatosan állította meg a szerelvényt, mintha azt sugallná: "Még visszaülhetsz, nem muszáj itt leszállnod" Mégis éreztem, meg kell tennem...
Dél… Már csak fél óra a vonat indulásáig én mégis itt ülök, és meg sem moccanok, az utazás vágyának halvány szikráját sem érzem magamban, így lábaim még mindig mozdulatlanok, pedig tudom, ha most nem veszem a kabátom, elkésem. Tulajdonképpen van valami értelme végigcsinálni? Egyre inkább úgy érzem, hogy a válasz: nem, nincs! Hisz legutóbb…
Láttam… Láttam a szélsebesen felbukkanó és azon nyomban el is tűnő fákat, melyeket a kora áprilisi szellő lassú, gyengéd táncra bíztatott. Láttam, ahogyan a messzi távolban az addigi síkságot dombok, hegyek ölelő sokasága váltja fel, tudatván, hamarosan hazaérkezem. Tudtam néhány perc múlva ott leszek, ám mégis abban a pillanatban még olyan elérhetetlennek, olyan távolinak tűnt az otthonomat jelentő táj, s sokkal közelebbi, kézelfoghatóbb volt az az eltorzult kép, mely az esőáztatta vonatablakból nézett vissza rám. Kissé elmosódva, de jól kivehetően látszott a sápadt, beesett arcom tükörképe, mely ma is hűen mutatja a reám tévedő tekinteteknek azt a rengeteg megpróbáltatást, harcot, amit eddigi életem során átvészeltem. Beteges, ráncos bőröm vagy tíz évet csalt el életemből, s a magam 30 évével öregnek tűntem. De akkor, akkor valahogy minden súly, minden fájdalom lehullt rólam, s újra 19 esztendősnek láttam magam. Ugyanazt az arcot láttam magam előtt, aki egyszer gyerekként elhagyta azt a vidéket…
Füttyszó! Füttyszó jelezte, az új megállót, s a kalauz kedves mosolya felém, mellyel tudatta, hogy ez az én megállóm. Emlékszem indulás előtt megkértem, hogy szóljon a megfelelőnél, nem mintha nem tudtam volna, hogy hol kell leszállni, de egyszerűen beszélnem kellett valakivel. Barátok híján unalmas, szürke kis életemet az ilyen apró beszélgetések tarkítják. Az eladó a közértben, a postás, mindennap pontban tízkor és a kalauz a vonaton.
A vezető lassan, szinte túl óvatosan állította meg a szerelvényt, mintha azt sugallná: „Még visszaülhetsz, nem muszáj itt leszállnod!” Mégis éreztem meg kell tennem…
A levegő, a vasúti fenyőfák illata még mindig a régi volt, s magas sarkú cipőm ugyanúgy viaskodott a lerakott sárga kaviccsal, mint mindig.
Mindig eszembe jut, fiatalkoromban milyen nehezemre esett megtenni az utat hazáig. Gyűlöltem a hosszú, órákon át tartó utazás után a gondolatot, hogy a vonat nem a küszöbünk előtt tett le, s nem elég, hogy fáradtan, a cipőtől meggyötört lábakkal hazáig kellett sétálnom az esőben, de az út még macskaköves is volt, nehogy egyben maradjon a bokám.
Akkor, azonban szerettem volna leülni az oly sokszor elátkozott macskaköves útra és egyenként végigsimítani őket, úgy mintha csak rég nem látott rokonok volnának.
Igaz, a séta egyáltalán nem volt kényelmes rajtuk, de nem érdekelt. Lenyűgözött az utca változatlansága , a sarki vendéglő azóta is rendíthetetlen nyugalma, a már düledező templom harangjának érces hangja, az utcánk végében álló boltocska hívogató szavai.
Elgondolkoztam… Vajon ha bementem volna, ugyanaz a kedves néni nyújtotta volna felém a kedvenc csokoládémat, mint 11 évvel azelőtt? Felismert volna és vajon megkérdezte volna, hogy hova is tűntem el azon az éjjelen oly hirtelen? Elmondta volna, hogy a szüleim kerestek-e valaha, hogy hallottnak, vagy élőnek hittek-e?
Vagy 10 percet álltam a boltocska előtt mégsem mentem be. Biztosan nem emlékszik rám, gondoltam akkor. Elfelejtett, úgy ahogy mindenki más is.
Továbbindultam, s ahogy az utcánkba értem emlékek tömege rohanta meg a már amúgy is zavarodott elmémet. Az első bicikli utam, az első karórám, ami pont azon a helyen tört darabokra, az első igazi szerelem, akivel kézen fogva léptem be az üvegajtónkon, s az utolsó éjszaka, amit ott töltöttem. Az este mikor visszapillantás, nélkül hagytam ott mindent és mindenkit. Az este mikor elhatároztam, csak én számítok és senki más…
Csak mentem. Egyik lépés a másik után, ám ahogy gondolataim egyre gyorsabban követték egymást, a lábaim megtorpantak, az agyam megálljt parancsolt, s ők engedelmeskedtek.
„Mi a fenét keresek én itt? Mit mondhatnék nekik? Apa, anya hazajöttem? És ők megölelnek és leülünk vacsorázni, mintha misem történt volna?”Nem hinném! Emlékezz csak mi elől menekültél el! Nem a családod elől, hanem az emberek elől, akikkel kénytelen voltál együtt élni, s akiktől csak keserűséget kaptál, nem mást!” Ezek a gondolatok záporoztak a fejemben, de tovább mentem. Eljutottam addig, már nem fordulhattam vissza. Cipőm, alig hallható, gyengéd kopogása betöltötte az egész utcát, egy teremtett lélek sem járt arra, ami nem volt meglepő. Sosem volt egy forgalmas utca, hiszen a házunkkal szembeni régi temető csak Mindenszentek napján vonzotta a szülőket, testvéreket, unokákat. Olyankor virágba borult minden sírhely, s mikor a sötétség elfedte azok káprázatos színét csak az illatuk szivárgott be a szobám ablakán. Órákon át csak ültem, s gyönyörködtem a gyertyák fényében, ahogy a sok apró lángocska összeolvad, s azt az érzést kelti mintha a csillagos ég lenne alattam. Sokszor elhitettem magammal, hogy az évnek egyetlen napján képes vagyok felülről nézni a csillagokat, elhittem, hogy különleges vagyok, hogy a létem megismételhetetlen, s hogy a lelkem boldog.
Ám a spaletták zárva voltak ablakomon, a szobám terasza ápolatlan volt, mintha azóta nem járt volna ott senki. Talán még a ledobott ruháim, a plüssállataim, s a levél, melyet édesanyámnak hagytam hátra magyarázatként, ugyanott és ugyanúgy vannak, érintetlenek, mintha csak arra várnának, hogy bármelyik pillanatban újra használom őket.
Kapunkon, s a ház utcára néző fala még mindig apa műhelyét hirdette, az ajtó ugyanúgy zárva volt, mint mindig, a kert azonban kissé gondozatlan volt.
Nagy levegőt vettem, benntartottam, kifújtam és beléptem. Pontosabban beléptem volna, ha lett volna elég merszem. „Talán otthon sincsenek, talán elmentek otthonról. Megvárom, míg hazaérnek, s addig meglátogatom a szomszéd nénit”- gondoltam.
Nála kopognom sem kellett, az ajtó már nyitva volt, s ő ott állt. Semmit nem változott az előző április óta, egy percet sem öregedett. Udvarias nőhöz méltán ezt szóvá is tettem és félig könnyes mosoly kíséretében leültem a konyhában, ahol már az asztalon várt a forró kávé és a sütemény, amit mindig is annyira szerettem.
-Egy percet sem késtél leányzó! Milyen újra itthon?- kérdezte kedvesen
-Jó, jó… Reggel érkeztem, eddig a szüleimnél voltam. Megvolt az éves látogatás., s gondoltam mielőtt hazaindulok, megnézem, mi újság Önnel? Jól tetszik lenni? Unokák?
-Unokák? Hisz emlékszel már tavaly sem jöttek. Karácsonykor küldenek egy lapot, de csak Te vagy az aki meglátogat! Ők még csak évente egyszer sem jönnek el… De mesélj! Hogy vagy? Anyukád jól van? Apukádnak még mindig megy az üzlet?
Mindegy egyes szavamra tisztán emlékszem, hiszen nem gyakran hazudtam… De akkor szemrebbenés nélkül ment.
-Igen, igen jól vannak! Anya mintha nem lenne képes idősödni! Ugyanolyan, mint régen! Apa meg, azt hiszem száz éves koráig képes lesz dolgozni. Igaz panaszkodik, hogy egyre kevesebben keresik fel, de a régi kuncsaftok csak csak visszajárnak. Rajta látszik az idő múlása. Az öcsém, ő kész férfi lett, megházasodott az ősszel! A nővérem pedig külföldön él, tudja ő művész!
-Tudom kedveském, tudom! S te?
-Én? Én megvagyok, minden a legnagyobb rendben! De sietnem kell! Lekésem a vonatom, a barátaim pedig meg várnak otthon… Örülök, hogy láttam, köszönöm a kávét! Köszönök mindent!
Sietve kirohantam, pedig a vonatig még több mint fél óra volt. Lassan visszasétáltam a macskaköves úton, s leültem az állomáson. Tudatosult bennem, hogy megint elmentem, újra felültem a vonatra, mint ahogy az elmúlt nyolc évben minden áprilisban tette, de megint csak a szomszédig jutottam!
Nyolc éven keresztül nem volt merszem bemenni, de most már teljesen mindegy, hiszen ma már én is tudom azt, amit a néni nem vallott be nekem oly sok éven át. A szüleim rég nem laktak már abban a házban. A szökésemet követően fél évvel elköltöztek nem tudni hová, ő mégsem szólt. Minden egyes évben végighallgatta a hamis életem történetét, mégis hallgatott. Hiszen nincs is jobb, mint egy jó hazugság. Neki látogató kellett, nekem pedig hit, hogy van családom!
De nincs időm ezen gondolkozni, lekésem a vonatom…
Tóth Lívia
2007-09-05
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
