Egyszer még visszatérünk...
Dátum: 2011. január 13. 21:17Műfaj: EgyébCimkék: nagyapáim, ink emlékére, (ii, rész) |  |
... akik közül sokan maradtak ott a hóborította, véráztatta Don-partján. És akiknek mégis sikerült visszatérni...örök, visszatérő rémálom volt az éjszakai "társuk". Egy verses-eposz...5 részben, a kivonulástól, a kevesek által megért...vagy soha meg nem ért...!
Nem szűnik az eső, ömlik vígasztalan
Ellene küzdeni eleve hasztalan.
Tető alá kerget, majd kisebbre fogja
Széllel páros táncát süvítve forogja.
Elázott már minden, isten igazából,
Csak az dacol véle, mi nem készült fából.
Nagy, komor fellegek, ide-oda szállva,
Úszkálnak az égen, alakot formálva.
Ki-kibukkan köztük szikrázón, gazdájuk,
Mikor marad maga, mi már nagyon várjuk.
Kell az eső néha, de megárt a jóból,
Ha még tovább esik, tenger lesz a tóból.
Ez a sár – iszonyú, féllábszárig érő,
Bármerre kerülnél, sehol nincs kitérő.
Belevész a gép, a fogatról nem szólva,
Menni úgy tud tovább, emberektől tólva.
Olykor nincs más hátra, kézbe a málhával,
Ágyúlőszert, fegyvert, együtt a tárával
Háton kell cipelni, ki a vonalakba.
Isten szerelmére! – csak hagyná már abba!
Csak ritkán kandikál a lusta Nap, néha,
De attól nem szárad meg a kaszált széna.
Pedig van ereje, pirítja az arcot,
Ám percekig bírja felhőkkel a harcot.
Szükségünk volna már egy kis jó időre,
Mert úgy dagonyázunk, mint valami sőre!
Hírlik – nem sokára támadásra megyünk
Ahhoz illene, hogy száraz gúnyát vegyünk.
Folyik a feltöltés, emberrel, anyaggal,
Néha a jó helyett, bizony lagymataggal.
Ígéret van bőven, attól nem szenvedünk,
Pedig kevésből is mindig mi engedünk!
Jöhetne több ember, véknyan csordogálnak
Aztán akik jönnek – lábon alig állnak!
Hosszan gyalogolnak, lábukat nem érzik,
Van olyan közöttük, akinek már vérzik,
Mert bakancs törte, hát a láb engedett
Így annak gazdája végig csak szenvedett.
Megkaptuk a „Planspiel-t”, készülünk a napra
Lecseréljük most már, sapkát, vaskalapra.
Meghánytuk dolgunkat és számot vetettünk
Jövőnk érdekében fogadalmat tettünk:
„Az, aki megússza, Istenre fogadja,
A végtisztességet méltóan megadja,
Annak, vagy azoknak, kiknek nem sikerül,
És becsületes nevük egy fejfára kerül.
Gondoskodik arról, hír menjen hazulra,
Oda a gyönyörű Kárpátokon túlra!
Igazat fog szólni, bármíly nehéz dolga,
Így fog cselekedni az igazságszolga!”
Június huszonnyolc, hajnal negyedhárom
Sok ezred magammal az indulást várom.
Köröttünk németek, Északon és Délen,
Ekkora erővel az Istent se félem!
Tüzérség zendít rá ágyú énekkarral,
Hangos fülrepesztő, messzehangzó dallal.
Úgy fél óráig tart, míg dühüket ontják
S a védők falát tégláira bontják.
Most már rajtunk a sor – Előre legények!
Ne legyünk már többé lenézett szegények!
Bátran csak magyarok, mindig elől járni,
Tüzes sárkányokkal hősként szembeszállni!
Szörnyűbb csapást még nem látott a világ,
Mikor éles fejsze egy ütésre kivág
Száz éves akácot mi a földben termett,
S csak gyökere maradt, mit föld alá rejtett.
Jól haladunk halljuk, főleg lenn ott Délen,
Hát még ha megindul a német majd a szélen!
Aztán nagy hirtelen a semmiből jőve
Visszavág az orosz, erővel-erőre.
Bizony megtorpannak kik Prudokra mennek,
És földhöz szegezve veszteglőn pihennek.
Pedig sok a dolguk és sürgős is lenne
Az, hogy itt csak álljunk, nincs a tervbe benne.
Egy helyben marasztott a „Doberdó” – átok,
És megfektet minket a harckocsi-árok.
Hiába támadjuk ezer magyar árán
Nem hull le az alma, fenn marad a szárán!
Merthogy Tyim lenne az, mit el kell foglalni,
Ezért kell annyinak áldozatul halni.
Nem akad más módja másként hozzájutni,
Rávenni az oroszt, vissza, hátrafutni?
Tudjuk a németek, már előbbre járnak,
S ha mi itt toporgunk, bizony meg nem várnak.
Már csupán karnyújtás, és bent Tyimben vagyunk
Csúnya, ha mögöttünk darázsfészket hagyunk!
Egyre csak támadunk, de minden hiába
Nem száll a bátorság az orosz inába.
Egyhelyben topogunk, nem jutunk előre,
Míg a többi sereg rohan nyakra-főre.
Talán az ellenség ott kevésbé sűrű,
Hamarabb felépül a köré font gyűrű?
Dehogy tétlenségben ne kellessen várni,
Míg a Tyimi-kaput sikerül feltárni,
Gyorscsoport alakul, német segédlettel,
Hogy a Donig törjünk söprő lendülettel!
Délről is megindult a Paulus-sereg,
Előle az orosz a sárban hempereg.
Mert az ott is akad, arra is volt eső
Nem kellett felkérni: ki lesz esőleső?
Oly gyorsan hátrálnak, majdhogy nem szaladnak,
Így a németek is tempósan haladnak.
Aztán öt hadtesttel – nem kunszt könnyen győzni,
És a többieket gyorsan megelőzni!
Istenemre, nem baj, legyünk mi csak hátul,
Álljanak németek elénk védőgátul.
Mert ha jól harcolnak, nem lesz annyi dolgunk
És szekereinket lesz idő kitolnunk,
Hiszen ott ragadnak, tengelyfogó sárba
Toljuk, ahogy télen – a legnagyobb nyárba!
Olykor egész üteg ágyúi megállnak,
Ezzel bizony remek céltárgyakká válnak,
Mivel visszalőni egyikük se tudna
Hátra néző csővel! – hiába is futna,
Csak ócskavas lenne, ha támadás érné
Ágyús, gránátoktól, ugyan merre térné?
Olykor, szemlátomást bizony, de jó volna,
Hogy ne kézifegyver, hanem ágyú szólna!
Nem születünk hősnek, talán azzá válunk,
De ha így fordulna, keveset szolgálunk.
Hiszen a pillanat csak egyszer jön elénk,
Egyszer nyújtja kezét a Mindenség felénk!
Ekkor dől el, gyorsan! – Nem számít, mit tettél,
Csak gyávává váltál, vagy annak születtél!
Ez az egy, pár orosz, ki itt rekedt hátul
Nem parancsra tette, teljesen magátul,
Ezt nem lehet végképp egy parancsba adni,
Hogy nem lehet élve innen elszaladni!
Mindenre elszántan, úgyis, ha nem kérik
Hazájukat védik az utolsó vérig!
Meg mégse állhatunk, lépést kell tartani,
Ami meg még parancs! Végre kell hajtani!
Eddig arcból kapták, és nem bírtunk vélük,
Hiába úgy látszott, sokszor, itt a végük.
Új terv kell ellenük, ez nem vezet jóra
Hallgassunk emberek, hát az okos szóra.
Virtus mellé ész kell, a józanabb fajta:
Ha hangosan nem megy, üssünk csendbe rajta!
Kíméljük mit lehet, fegyvertől emberig
Messze még az idő úgyis szeptemberig!
Ügyesen csak urak – hisz magyarok volnánk,
S könnyebb a szekerünk, hogyha többen tolnánk.
Tyim a birtokunkban, tovább haladhatunk,
S többivel versenyben együtt szaladhatunk
Keletnek csak mindig, egy folyót követünk
Gyors a haladásunk messzire mehetünk.
Nem is nagy a folyó, partján nád telepszik
Néha egy-egy falu mi közelbe fekszik.
Egy tisztáshoz érünk, hol híd vezet túlra
Vékony farönkökből, túlon jól benyúlva,
Hisz ott mocsaras van másként nem járható,
Innen fedezékből szemmel jól látható.
Aztán a híd után tovább ösvény vezet
Be egy kis erdőbe, onnan hová mehet?
Innen nem látható, domb az akadálya,
Szem elől takarja sűrű lombos fája.
Óvatosan megyünk, nyílt terepen járunk
A várható után váratlanra várunk.
Végül az eleje hídra megyen csendben,
El is ér feléig baj nélkül szép rendben.
Ekkor, ahogy vártuk fegyverek dörögnek,
Puskások mellett még géppuskák csörögnek.
„Feküdj, a szentségit, mindahányan hasra!”
S elvágódva mi is rákapunk a vasra
Viszonozva hévvel, mindennel mi tellett
Egy-két cifra szóval golyózápor mellett.
Kúszva visszajönnek ahányan csak mentek,
Szempillantás alatt újra itt teremnek.
Hála van szemükben, hogy visszakerültek
És golyók táncából élve kikerültek.
Int a hadnagy nékünk, kússzunk közelébe,
Aztán súgva mondja mindőnknek fülébe:
„Túloldalt fiaim egy géppuska fészek,
Oldalt kapcsolódva támogató részek.
Ezt kell leküzdeni, majd birtokba venni
A hidat egyben, hogy át lehessen menni,
Várakozás nélkül az egész ezrednek,
Mert a harcok miatt már késést szenvednek.
Régen máshol volna a kijelölt helyünk,
Mégis részleteken fő megint a fejünk.
Most mi segíthetünk, lendítsünk az ügyön
Huszármód, ki lovát sarkantyúzza szügyön!
Őrmester, mehetnek, ha nincs semmi kérdés
Vagy esetlegesen akad külön kérés?”
Haptákba vágja az őrmester úr magát,
Úgy csattan bokája, érezzük a szagát:
„Hadnagy úr alássan, megtesszük, mit tudunk,
Intézzük a dolgot, ha majd oda jutunk.”
Négyen-öten megyünk. Egy nádashoz jutva
Összehúzva magunk sűrűjébe futva.
Csendben lopakodunk, bokáig a vízben,
Bárhogy is vigyázunk, csúszunk egy-egy ízben.
Aztán egyik társunk zsombékot kerülve
Mélyebb részre lépett, állig elmerülve
Kiáltozott szegény hozzánk imádkozva,
De ezzel a bajt is nyakunkba hozva.
Mert még mi bajlódtunk kátyúba kerültel,
Előttünk messzebb, hol szintén nád terült el
Tompa puffanások hallatszanak felénk,
És vijjogva csap az első akna elénk!
Felfedeztek minket, gyerünk, meneküljünk
E csávából sértetlen ki kell, hogy kerüljünk!
Lódulunk is hátra, amíg lehet, tegyük
Nyúlcipőt a lábról addig le ne vegyük.
Repülnénk is széjjel, egypár meg is teszi,
Hanem az őrmester még elejét veszi
Annak, hogy futkossunk, halkan süvít hangja,
Mint templom tornyának legkisebb harangja:
„Megálljatok hékás, hova szaladgáltok
Ha így folytatjátok őrültekké váltok!
Erre - int karjával – tovább, de oldalra
És irányt vesz elől, eddigitől balra.
Míg tétován álltunk, mérlegelve dolgunk,
Azon eltűnődve, érdemes-e szólnunk,
Addig dönt az orosz. Aknát lő helyünkre,
Hú, ha ott maradunk, pont rá a fejünkre!
Nagyot nyelünk némán, hideg fut a háton
Érzem sajátomon, hogyha nem is látom.
Mi rég nem ott járunk, attól távolabbra,
De jó, hogy hallgattunk tőlünk okosabbra!
Lopakodunk tovább, a hidat keresve
Minden lépésünkre alaposan lesve.
Úgy jó tíz perc múlva, végre megtaláltuk,
S az innenső végét rejtve meg is szálltuk.
Azt mondta a hadnagy: birtokba kell venni!
No hiszen, ahhoz még át kellene menni.
Na most, hogy csináljuk, őrmester úr hallja,
Egyszerű lesz ez is, ezt is annak vallja?
„A híd alatt, úgy kell – nincs más lehetőség,
Úgy nem vehet észre túlpartról az őrség.
Kétfelé kell válni, ne üssön ki balul,
Három-négy megy felül, a többi meg alul.
Hárommal a hídon fogunk, lassan kúszni
Ti meg, a többiek vízben fogtok úszni!
Ha nincs más megoldás, elsőnek mi lövünk
Azut rohamozva szabad utat törünk,
Ha ezt meghalljátok alól, csendbe lenni,
Nem kell izgalomban hülyeséget tenni!
Megnézitek gyorsan, honnan jön a válasz,
Majd csak aztán jöjjön tőletek a támasz!
Minden rész világos? Akkor hát – munkára!
Fejezzük a napot jó kedvvel be mára.
Nohát, csak ügyesen, nehogy elrontsátok
És drága véretek fölösleg ontsátok!”
No az anyja szemit! Ez ám tudja, mondom
Eztán bízok benne – ne legyen sok gondom.
Mi elindulunk, hogy a vízbe gázoljunk
A túl partiakkal végleg leszámoljunk.
Már csak én vagyok fenn ideát a parton
A nehézpuskánkat két kezemben tartom,
Hogy majd tovább adjam, kézről-kézre járjon
Nehogy még a víztől ócskavassá váljon.
Fent is megindulnak karfákhoz guggolva,
Mindig a leghátsó előrébb rukkolva.
Derék tájt a hídnak megtörik az íve
Onnan megváltozik az eddigi színe,
Mivel fák árnyéka sötétbe takarja
Szemünk alig látja, bárhogy is akarja.
Kontúrja is halvány, meresztjük a szemünk,
Hogy a Nap ne süsse, elé tartjuk kezünk.
Nincsen semmi mozgás tovább araszolnak
Túlról a dologhoz semmivel se szólnak.
Nincs is már ott senki, messzire ment régen
El a többiekkel, erdőn, bokron, réten?
Túl vannak a felén már sötétbe értek
Üdvözlő muzsikát nemigen reméltek.
Pedig ez jött sorra – koncert sok golyóra
Még nekünk is jutott ide a folyóba,
Szikrázott a fahíd forgácsa hullt széjjel,
Mint a csillaghullás sötét nyári éjjel.
Aljára lapultak, kik odafent mentek
Úgy látszott a dolog, végleg megpihentek!
Felfedezték őket. Dehát honnan lőttek?
Onnan! – hol a bokrok dús sövénnyé nőttek.
Hogyan segíthetnénk? - ez jár a fejünkben,
Ugyan az őrmester mit tenne helyünkben?
„Futás le a hídról!” – halljuk odafentről
Neki iramodnak, látszik idelentről.
Már csak egy-két lépés, és odaát vannak,
Mint a fürge nyulak, derékul szaladnak.
Égtelen dörrenés szívet tépő robaj,
Vakító villanás égbe érő moraj,
Hol a gránát becsap – pont a lábuk elé,
Amint rohantak át a túlsó part felé.
Kettőt vízbe dobott a hirtelen erő,
S hogy a másik mozdul az csupán csak merő
Véletlen, szerencse — ki hogyan is véli,
A túlélés módját minek is ítéli.
Gyorsan fel a parthoz, lőállást foglalni,
Úgy majd nehezebb lesz minket elzavarni.
Hasítja egy másik lövedék az eget,
Hogy pusztítást tegyen, ha nem tett eleget
Az első a hídon, s vizet vet magasba
Mert ezzel a folyót találták el hasba.
Megfürdünk még egyszer, pedig nincs szándékunk
Szívesen mellőznénk nedves ajándékunk.
Nyolcan nekidőlünk a part menti szélnek
Tűzzel válaszolva a hívatlan félnek.
Rákontráz az orosz, egyre hevesebben,
Nem bírnánk a választ ennél kevesebben
Szemből is meg hátra, mindenfelől lövünk,
Jelezve szándékunk — mindenhonnan jövünk.
Nagy csend lesz hirtelen, besült a puskájuk?
Ezen csudálkozva, mi se lövünk rájuk.
Öt perc is eltelik, nem történik semmi
Nem rossz ez a csend, de tovább kéne menni!
Tudjuk már a dolgunk, hogyan kell csinálni,
Futók és fedezők, kétfelé kell válni.
Indulnak is négyen kerülve a sűrűt,
Ha mégis maradtak, alkossunk egy gyűrűt.
Kettő fel a hídra, mi történt, megnézni,
S ha szükséggé válik, rögtön elintézni.
Hol vannak emezek, akik négyen mentek,
A nagy nyugalomba talán lepihentek?
De nem, megjön már egy, felénk int, hogy — gyerünk!
Nem is kérdi tőlünk, akarunk vagy merünk!
Odaérve hozzá csodálkozva mondja:
„Ez a gyáva népség örömünk elrontja!”
Az jut az eszembe — múltba visszaszállok —
Ezek is eltűntek, mint a partizánok!
Mire oda értek lelket sem találtak,
Egy híján mindnyájan már kámforrá váltak.
Egy kis időt nyertek — mást alig tehetett,
Aztán elvonultak, addig, míg lehetett.
Jön a másik kettő, búsan és komoran,
Mint az, aki látta — tekintetük olyan —
Milyen a szörnyűség barátokon esve,
Lassan közelednek, le a földre lesve.
„Mi történt, mondjátok?! — csak ennyire tellett,
Habár látva őket már válasz se kellett.
Elmegyünk hozzájuk, embertelen látvány!
Az emberi tettről ordító kiáltvány:
Felül az őrmester a hídon elterülve,
A többi meg bizony elő se kerülne,
Sehol se találjuk, még látni se lehet
Őket, csak a nagy ég, ki majd számba vehet.
Elesett — az eszünk, könnybe lábad szemem,
Kinek higgyek eztán, ki törődik velem?
Meghalt, de nem méltón. Mit tegyünk! — Hiába!
Deréktól lefelé odalett a lába.
Csupán törzse maradt, fájdalommal arcán
Így esett el büszkén, a férfiak harcán!
Kezében a puskát még úgy szorította
Ahogy a légnyomás hanyatt borította.
És ha nagyon fájt is talán nem szenvedett
Mikor rossz sorsának utolsót engedett.
Sírt ásunk a hídnál egymás mellé hármat
Kell-e még majd ásni? Egyet, avagy százat?
Sztarij-Oszkol csendes, itt-ott rommá lőve,
Házak törmeléke magas dombbá nőve.
Átvonulunk rajta gyorsan, sietséggel
Nem törődve semmi „háborús szépséggel”.
Hisz célunk az tudott: a Donhoz sietni,
És itteni partján lábunkat megvetni,
S ne tudjon elűzni: akármilyen erő,
Míg a derékhadunk nem érkezik elő!
Bizony gyorsan megyünk, amennyire lehet
Elsuhanó gépünk kavarja a szelet,
S ha forrong a világ, le se száll a pora
Állandóan felveri harcigépek sora.
Furcsánál, szörnyűbbek, mit csak kitaláltak,
Csaták sokaságán valósággá váltak,
Legázolnak mindent, mi útjukba kerül,
Megállítani, csak nagy ritkán sikerül.
Nincs szívük, se lelkük, ami fájjon néha,
Jaj! – nélkül megy tovább, bár összetört, béna!
Kilövik kerekét? – újat kap helyette,
Vagy támad egy másik, mi ott lohol, megette!
Minden az emberre, csak arra vadászik
Hozzá, közelébe rossz szándékkal mászik.
Rosszabb is van? —Talán. Folyton menekülni,
És szétlőtt házadnak romjain leülni,
Kezedbe temetni arcod, fájdalmával,
És fel kell, hogy cseréld ágyadat szalmával,
Oda hajtsd le fejed és örülj, hogy élhetsz,
Hisz ép ésszel ennél többet nem remélhetsz!
Mint ott, azaz ember, romos kapualjban
Rongyosan, tépetten, lehet ilyen bajban.
Szemei villódznak, szaporán forogva,
Fogai közt sziszeg hallhatón morogva
Nem értjük a nyelvét, lehet jobb is nékünk,
Mert a hallottaktól nem pirul a képünk.
Meg aztán néki se nyílna többé szája,
Hogyha puskacsöve kacsintana rája.
Nem tudjuk, hogy mit mond, meg odébb is állunk
Sietősen tovább gépkocsira szállunk.
Úgy hírlik az orosz nagy katlanba került,
Rá mondják egyesek: „Ugye, hogy sikerült!”
Pedig ők se voltak még biztosak benne
Egy héttel ezelőtt, hogy ily könnyen menne.
Viszont meg kell hagyni, bizony oda vágtak,
Nem kevés orosznak a nyakára hágtak!
Nem csak élő erő maradt mozdulatlan,
De a technikát se kímélte a katlan.
Kilőtt tank tucatja maradt szanaszéjjel,
Ahogy holdvilágnál láttuk a múlt éjjel.
Vonuló oszlopok, Kelet felé mennek
Nagyon sürgős dolguk, bizony nem pihennek.
Szovjet-orosz csapat, melyk igaz hazája,
Hol várnak remegve szerettei rája?
Nyomukban a Wermacht, puskalövésnyire,
Ők se hitték volna közelnek ennyire!
Lábuk előtt hever Európa java,
És azóta elolvadt már három év hava.
Ők csak mennek tovább, fáradhatatlanul,
Míg erővel győzik — háborítatlanul.
Mi meg vélük megyünk, közös zászló alatt,
Hisz nem jut sehová, aki ülve maradt!
Meg ha nem is vagyunk olyan kiképzettek
És még nem hirdetik nevünk olyan tettek,
Leszünk még majd mi is olyan vitéz fajta,
Hogy az ellenségünk nem nevethet rajta:
„Ugyan már magyarok! Fegyveretek — szátok,
Szaladjatok innét, ne csaphassunk rátok!”
Nem hagyjuk annyiba ezt a pimaszságot,
Fegyverünkkel veszünk örök igazságot.
Mégis, most mi dolgunk épp itt az orosszal,
Hogy torkának estünk, vakmerő porosszal?
Száz-egynéhány éve támadott már rája
Napóleon császár híres armadája.
Moszkvát is bevette — néki még sikerült,
Bár sok száz katona életébe került.
Nem sokáig bírta, visszakozni kellett,
Támadott a tél is az oroszok mellett.
Ők is meghátráltak, mint a német tavaly,
De a Führer legyint: ”Nem sikerült, sebaj!
Elfoglaljuk idén, bírjuk még erővel,
Nem lehet egyenest, megyünk kerülővel.
Emberrel, fegyverrel még sokáig bírjuk,
S ez az év lesz — világ — az oroszok sírjuk!”
Jó, hogy így előre, a jövőbe látnak,
Nem is csoda, hiszen olyan fene bátrak.
De mit lehet tudni! Távol ilyen messze
Azt, hogy ma volt ma, de holnap vajon lesz-e?
Mert szívós az orosz, visszavág keményen,
Aztán meg eltűnik szellemmód serényen!
Talán utolérnénk a túlsó domb mögött,
De a kocsink megáll a gerincek között.
Elfogyott a benzin, egérutat kaptak,
Míg mi cihelődünk — két dombot haladtak.
Bújócskázunk vélük, vajon ki a fogó?
Hej, ha rád találunk, kevés, hogy nyafogó,
Síró gyerek voltál, akár csak a másik
És, hogy azt akarod: ne bántsatok bácsik!
Komoly lett a játék — egyszerű és igaz,
És ha kiszámoltak nem lesz semmi vigasz!
Legalább jól laknánk! Kapunk, mikor hoznak,
Ám éhünknek sűrűn csalódást okoznak,
Ezért nem marad más — helyi rekvirálás,
Koszt éhes gyomornak, ritkán, fedett szállás.
A hadtáp leszakadt, vagy mi gyorsan megyünk?
De kevés az étel, hogy eleget együnk!
Akárhogy is van már Repjevkán az élünk,
Viszont alig vagyunk, bőviben elférünk.
Még egy nagy lendület, közel már a folyó,
Hisz a partján robban hátul kilőtt golyó.
Rögvest odaérünk, nem lehet sok hátra,
Aztán ott felállunk partövező gátra,
Csakhogy megmutassuk: megjöttünk, lássátok!
És a futóárkot jó mélyre ássátok,
Nehogy belelássunk: „Ott lapul a pára!”
Megjöttünk oroszok, a Donotok partjára!
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#22826) | 2011. január 19. 14:42 |
Van benne kakaó, az már bizonyos.:-) Azért karácsony előtt volt annyira hideg, hogy még a doni túlélők is előmásztak fűtött szobájukból, hogy nosztalgiázzanak egyet... | |
| |
