Éhség
Dátum: 2008. április 01. 12:17Műfaj: PrózaCimkék: light, séma, laza, horror |  |
A kín a csontjáig hatolt, minden porcikája reszketett. Keservesen próbált ellenállni a kísértésnek, de az egyre jobban erőt vett rajta. - Ennem kell! - üvöltötte bele a sötétségbe. - Ennem kell...
A kín a csontjáig hatolt, minden porcikája reszketett.
Keservesen próbált ellenállni a kísértésnek, de az egyre jobban erőt vett rajta.
- Ennem kell! - üvöltötte bele a sötétségbe. - Ennem kell...
Egy hete már, hogy ilyen állapotban van. Nem emlékszik már milyen volt azelőtt, hogy milyen volt jóllakottan.
Furcsa éhséget kezdett érezni egyik nap, mely nem a gyomrát, hanem az ereit mardosta.
Eleinte ellent tudott állni, másra gondolt, végezte a dolgát.
Evett, de sosem érzett elégedettséget.
Az éhség napról napra jobban kínozta, végül az elmúlt hét már tébolyult gyötrelmet okozott neki.
A munkahelyén beteget jelentett, mert az éhség mellé mértéktelen düh, harag és erőszakosság párosult a lelkében.
A szagok és a hangok elviselhetetlenné fokozódtak, a tűzőgép hangja az őrületbe kergette.
Alig bírta fékezni magát, nehogy feltörölje valamelyik istenverte ribanccal az iroda padlóját.
Ujjai már a gondolatra is kéjes görcsbe rándultak, hogy valamelyikükkel csillapítsa dühét.....és éhségét...
- Igen... - suttogta maga elé - ...ez az...
Szemei előtt feltűnt egy lidérckép, ahogy épp azt a csinos kis barna titkárnőt tépi szét. Szinte érezte a vér szagát, bőre bizsergett annyira vágyta a friss hús tapintását.
Önkívületben fetrengett a padlón, agyában vad képek peregtek, szájában édes, fémes ízt érzett. Körmeivel a padlót csikorgatta, valahol a tudata legmélyén még próbált ellenállni, de hiába.
Fogalma sem volt, mi történhetett vele, mi lehet ez a féktelen vágy az evésre....és a gyilkolásra. Feltápászkodott a földről, arcán torz vigyor jelent meg.
Kiment a teraszra és beleszimatolt a levegőbe, a nyár illatai mellett most új, eddig ismeretlen szagokat is érzett.
Nőket, férfiakat, gyerekeket...a város hangjai ostromolták dobhártyáját. A közeli parkból hirtelen kacagásra lett figyelmes...
Mégegyszer beleszimatolt a levegőbe, majd átvetette magát az erkélykorláton. Két emeletet zuhant...és a talpára érkezett. Egy pillanatra megdöbbent ezen, tudata egy csöpp tiszta felületén még érzékelte, hogy ez nem normális emberi tulajdonság. A gondolat, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan átvette helyét az ösztön.
Gyors, hangtalan léptekkel futni kezdett az iménti hang irányába. Szeme hozzászokott a sötétséghez, a fák lombkoronái néhol beengedték a hold ezüstös fényét.
És ekkor meghallotta.
Tőle balra ismét felhangzott az a kacaj...édes, gyöngyöző. Egy fa mögé bújva jobban szemügyre vette a lányt.
Szőke és csinos volt. Rövid szoknya, szűk pólócska...egy fiúval ölelkezett a platánfák árnyékában.
- Ennivalóan édes vagy, kislány! - kuncogta, íriszén megvillant a holdfény.
- Mi volt az ott? - kérdezte a fiú, hirtelen felülve
- Micsoda? - felelt a lány.
- Valami megcsillant ott a fa mögött... - mondta - olyan volt...olyan volt, mint a macskák szeme!
- Akkor biztosan csak egy macska volt - nevette a lány - Megijedsz egy macskától? Inkább az apámtól kellene!
- Nem, nem macska volt! - a fiú hangja idegesen csengett, átragadt a lányra.
- Akkor mi volt? - már nem nevetett.
- Nem tudom. Menjünk innen. Gyorsan!
- Jó!
Sietősen felugrottak és elindultak a sétány felé. Ő csak nézte őket. Éhségétől már forrott a vére, dühe vörös felhőt kergetett szemei elé. Hallotta, ahogy ver a szíve.
Azok ott ketten menekülnek. Félnek tőle. Édesé válik a vérük a félelemtől...
Elindult, először bújkálva, majd mikor közelebb ért rájuk rontott. A fiút váratlanul érte a támadás, felbukott. Kihasználva ezt hatalmas erővel tarkón csapta, neki nem ő kellett...
A lány torkán egy hang sem jött ki, botladozva hátrált, arcára torz maszkot festett a rémület. Elindult utána, nem sietett. Tudta, hogy a úgysem menekülhet.
Új vágy ragadta magával, mely ágyékából indult, s minden porcikáját átjárta. Akarta ezt a lányt. Akarta a testét, a vérét, a száját...mindenét!
- Gyere ide! - szólt hozzá - Nem futhatsz el előlem...
- Ne bántson! - könyörgött - Kérem, ne bántson!
Két lépéssel beérte a lányt, az megbabonázva nézte őt, kezeit védekezőn maga elé emelte. Ő már nem volt ura önmagának, csak a lány illatát érezte, ahogy megragata és a földre rántotta. Az folytottan sikoltozott, kétségbeesve próbált szabadulni az erős szorításból.
Belefúrta fejét a selymes szőke hajzuhatagba. Ajkai alatt érezte a lány bőrét, nyelve kitapintotta az őrülten lüktető verőeret.
Vágya már teljesen elkábította, vad erővel tépte le a lány ruháját, puha húsába mélyesztve körmeit.
Fogaival feltépte torkán a bőrt. A langyos vér ízétől egy pillanatra kijózanodott. De a kísértés erősebb volt nála. Távolinak hallotta a lány elfúló sikolyait, amint a saját vérétől fulladozott.
Mohón nyelte a vérét, húsába tépett.
Mennyeien finomnak találta. Testén olyan vad gyönyör suhant át, amilyet még legvadabb szeretkezései sem keltettek benne. Tépte, marcangolta a lányt, éhsége csillapodott, s ezzel együtt vak dühe is.
Amikor feleszmélt kábulatából a lány már nem élt. Üveges kék szemekkel meredt a holdra. Gyorsan hátranézett. A fiú még ott feküdt, ahol hagyta. Bizonyára túl nagy ütést kapott. Talán a koponyája is betört.
Elégedetten kelt fel a földről, levette az ingét, letörölte arcáról a lány vérét, majd megindult hazafelé.
A park csendes volt. Errefelé nem olyan segítőkészek az emberek, ha sikoltozást hallanak. A rendőrség talán reggelig nem is fog tudni a történtekről...
Gonosz mosollyal gondolt arra, hogy ugyan ki gondolná, hogy ezt a szörnyű gyilkosságot egy ember követte el?
Otthon aztán lefürdött és ágybabújt. Hajnalodott, ő pedig elégedetten szemlélte az ablakon túl ébredező várost...
- Talán holnap bemegyek dolgozni! - mondta fennhangon - És mostmár azt is tudom, hogyan csillapíthatom az éhségem....
Másnap az újságok egy brutális gyilkosságról cikkeztek, mely során egy 17 éves diáklányt szétmarcangolt egy eddig ismeretlen állat, egy fiút pedig súlyos koponyasérülésekkel, kómában szállítottak kórházba. A rendőrség szerint az eset egyedi, bár a nyomozást egyenlőre nem zárták le...
Az erkélyen kávézva elolvasta a cikket, majd az újságot félredobva jóízűen felnevetett.
- Még csak most kezdődik! - suttogta
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
