Élettelen csodák
Dátum: 2008. március 26. 12:11Műfaj: NovellaCimkék: novella, remény, élni, akarás, fájdalom |  |
Miért hagyott mindenki magamra?Nem akarok enynire egyedül lenni.Nem akarom a felnőttek problémáit megtapasztalni.De most....Az Ő halálával, mintha végle lezárult volna a gyermekkorom...
Talán ebben az étteremben nem szokás dohányozni, hisz senkinek nem látok cigarettát a kezében. Befelé jövet, azonban nem láttam a „Dohányozni Tilos” vagy a „Nem dohányzó helység” táblát, így előhúzom kabátzsebem mélyéről az ott lapuló cigis dobozt, s vele együtt az öngyújtót.
Kissé ügyetlen mozdulattal helyezek egy szálat a számba, majd remegő kezem próbája a tűzzel életre kelteni a kis nikotin rudat, kevés sikerrel. Az avatottabb szemek már biztosan felfigyeltek suta kísérletemre, ők talán azonnal látták rajtam, hogy ez életem negyedik szál cigarettája.
Nem… Nem dohányzom. Mindig megvetettem a sárga fogakkal mosolygó, korombeli, fiatal nőket, akik a füsttől bűzölgő kézzel nyúlnak az étel után. Egyszerűen hánynom kellett tőlük. De nem ma…
Ma nem érdekel, hogy mit gondolhatnak rólam mások… ma elvesztettem valakit, így bennem is végleg meghalt az élni akarás még megmaradt szikrája, s a füstölgő kis ocsmánysággal a számban, üveges tekintettel bámulok ki az ablakon. De tudomást sem veszek az egymást kerülgető, színes ruhákba burkolózott emberekről, vagy a megengedettnél gyorsabban hajtó autókról.
Lassacskán homályossá válnak, míg teljesen el nem tűnnek, s már csak az elmúlt egy óra történéseit látom magam előtt. Látom magam, amint kisírt szemekkel kullogok közöttük, ahogy sétálok hazafelé azzal a tudattal, hogy Ő már nem szeret. A tudattal, hogy többé nem ölelhetem magamhoz, hogy nem csókolhatom meg… a tudattal, hogy Ő már csak emlék számomra. Kételyeimmel, s a kérdésekkel –Miért nem voltam elég jó? Mi baj volt velem?- harcolva lépek be a nappali ajtaján, ahol anya csendben mosogat, nem szól, nem köszönt, nem kérdez. Csak mered maga elé, s könnyek szöknek a szemébe. Sohasem láttam még sírni, 19 év alatt egyetlen egyszer sem láttam ezt a fájdalmat a szemében.
-Hol voltál eddig? Itthon kellett volna lenned!
Fogalmam sincs, mire gondol, miért kiabál, miért sír.
Legszívesebben visszakiáltottam volna, üvölteni akartam, hogy „Nézz rám, most vesztettem el életem szerelmét”, mikor apu hangját hallom magam mögött.
-A mama ma reggel meghalt.
Nem szóltam semmit, csak kisétáltam az ajtón és vettem egy doboz cigarettát. Nem maradtam, mert a fájdalomtól nem tudtam volna mit mondani.
Miért hagyott mindenki magamra? Nem akarok ennyire egyedül lenni. Nem akarom a felnőttek problémáit megtapasztalni. De most… Az ő halálával, mintha végleg lezárult volna a gyermekkorom. Mindegy hány éves voltam, nála mindig kisiskolásnak éreztem magam. Aki tejet iszik lefekvés előtt, akinek mindennap sütit sütnek, akinek csak a játékkal kell foglalkoznia, míg a mama főz. És ezen túl, hol érezhetem magam kisgyereknek? Hol lehetek megint gondtalan? Kit szólíthatok maminak? Istenem , de fog hiányozni!
-Elnézést, de miért sír? tudok valamiben segíteni?- Fordult hozzám a szomszéd asztaltól egy férfi.
-Elvesztettem valamit az életemből. Valami, pontosabban valaki nagyon fontosat.
-Nagyon sajnálom! Azt hiszem, akkor egy cipőben járunk!
-Hmm… nem hinném!
-Tudom most szomorú, de higgye el, lesz valami az életében, ami eltereli a figyelmét, s ha nem is pótolja, de elnyomja a fájdalmas emlékeket.
-Remek. És magának mi az, ami pótolja a veszteséget, hmm?
-A sport!
Csodás! Egy sportoló. Egy olyan akar nekem életérzésről prédikálni, aki egész nap egy labda után szaladgál!
-Gondolom labdarúgás! Ez a leggyakoribb a férfiak körében!- Vetettem oda gúnyosan.
-Hát… Nem igazán!- mosolyodott el a fiatalember, nem nagyon értettem min.
-Kosarazom, már három éve!- mondta büszkén, talán kicsit büszkébben, mint azt a szerénység engedné.
-Pedig nem tűnik épp magasnak. – válaszoltam erős közönnyel, miközben újabb slukkot szippantottam egyelőre még rózsaszín tüdőmbe.
-Hát valóban nem én vagyok a legmagasabb… De itt nem is igazán ez számít. Bár erre az idényre befejeztem a játékot. Nem válogattak be a nagy csapatba.
Á a nagy csapat. Fogadjunk, most jön az, hogy a Chicago Bulls arany játékosa, és megtisztelve érezhetem magam, ha engedem átcsoszogni az asztalomhoz, és megadhatom a telefonszámom.
-Igazán kár, de nem hinném, hogy a sport begyógyítaná az én sebeimet. ahhoz valami csodának kellene történnie.
-Csodák pedig vannak. Ott van mindjárt hét a világban elszórva, bár most mégsem erről beszélek.
-Ugyan magának fogalma sincs se rólam, sem pedig a csodákról! És semmi kedvem ehhez az üres fecsegéshez, úgyhogy ha lenne kedves…
-Persze, gondolom, nyugodtan akarja befejezni a cigarettáját, nem is zavarom, úgyis mennem kell.
S ekkor ért életem legnagyobb meglepetése. A férfi letette a pénzt az asztalra, de nem állt fel onnan. Kissé lehajolt, bal kezével kioldotta a székén a féket, könnyedén hátrébb gurult vele, megigazította élettelen lábait, s mélyen a szemembe nézett. Akaratlanul is, de minden porcikámmal szerettem volna megkérdezni: Segíthetek?
De nem tettem, hiszen annak ellenére, hogy ő kerekes széken gurult ki az étteremből, nem tudtam eldönteni melyikünk a rokkantabb, s most ki segített kin.
Igaza volt, sokkal többet tud a csodákról, mint én, s emiatt iszonyatosan szégyelltem magam.
Elnyomtam a csikkem és elindultam haza.
Igenis vannak csodák, nem csak a piramisok vagy a világítótorony, itt vannak körülöttünk, bennünk.
Elmenni a két lábamon táncolni, még ha a zenét nem is szeretem, látni a színeket, még ha az életemben gyakori is a fekete, hallani anya hangját még akkor is, mikor kiabál, emlékezni arra, akit szerettünk, még ha fáj is a hiánya, s szeretni, még ha nem is szeretnek viszont.
Tóth Lívia
2007-11-21
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
