_Első fejezet
Dátum: 2008. szeptember 08. 00:10Műfaj: PrózaCimkék: fantasy |  |
Amelyben máris belevágunk a dolgok elejének közepébe, rövid betekintést kapunk a teleport varázslatok működésébe, színre lépnek az első hősök, és nem annyira hősök...
Első fejezet
Amelyben máris belevágunk a dolgok elejének a közepébe, rövid betekintést kapunk a teleport varázslatok működésébe, megismerjük a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett vendéglátó egység nagytermét, ahol színre lépnek az első hősök és a nem annyira hősök, s bár nem tudjuk meg hogy milyen volt a világ 1426317 éve, de egy rövid (törpe) történettel máris megtörténtté tesszük az első fejezetet
1.
Meleg nyári nap délutánja volt. Az erdő élte saját életét, az ég sugározta kékjét, mint jóllakott troll arca az elégedettséget egy épp az imént bezabált állatka combját, kezét, s többek között aromás beleit emésztvén, a fák zöldelltek monoton kitartással mintha-csak előre tudnák, hogy ötven, száz, kétszáz év múlva is tehetik ugyanezt. Ugyanitt. Nyugalom volt, de persze nem mozdulatlan. A növények helyzetváltoztató mozgásukat gyakorolták, már-már tökélyre fejlesztve azt, s mit sem törődve a lengedező széllel, ami bele-belekapott ágaikba, bogaikba, leveleikbe, hajtásaikba, gallyaikba, virágaikba, mikor éppen mit talált tovasuhantában.
Egy kisebb sziklán ülve néztem a tájat, amennyi éppen elém tárult belőle. Valamilyen bogár zúgott el fejem felett, rendíthetetlen haladva távoli célja felé, mint egy ork orgyilkos, amint kitartóan követi leendő áldozatát, nem törődve olyan apróságokkal, mint az időjárás szeszélye, az utak egyre romló minősége, vagy az a pár zsoldos, akit éppen akkor evett arra a fene. Egyre halkulva távolodott, mint idegbajos öngyilkos ordítása ugrás közben, egyenes arányban azzal, amennyi figyelmet fordítottam rá.
A nyári nap lassan közeledett a nyugati irányban elnyúló hegyek felé, szerintem nem sok kedve lehetett lenyugodni, bár lehet, hogy tévedtem, nem éltem bele magam teljesen a helyzetébe. Az ide-oda szorgalmasan futkosó szél is hűlni kezdett, mintha csak bosszantani akarna engem, mint kissé becsiccsentett illuzionista a köré gyűlt kergebalga tanyalakókat, kisebb-nagyobb nem létező szörnyek képét vetítve eléjük.
A szél persze nem csak engem fújt, mint a morcos ork orgyilkos hosszas víz alatti úszás után kiemelkedve, mivel a franc gondolta, hogy még ahhoz is kedvük támad, hogy csónakázzanak egyet. Bele-beletépett a kis tisztás selymes füvébe is, mint az ork orgyilkos a hajába. Mármint azért persze nem a saját hajába, mert az ugyebár mégiscsak az önuralom elvesztésének szemmel látható, s kézzel markolható jele, hanem egy a vízparton az útjába akadó árvalányhaj nevű növénynek kikapaszkodás közben, miközben azon gondolkozott, hogy látott-e már valaha ilyen virágot vízparton.
Az árnyékok egyre jobban megnyúltak, mint az ork orgyilkos ábrázata, mikor egy marék árvalányhajjal a kezében – arra azért vigyázva hogy ne üssön túl nagy zajt – visszacsobbant a tóba.
Felnéztem egy lassan távolodó felhőre, amely majdnem az egész eget uralta, mivel kevés volt belőle, mint sikeres vadászatot ünneplő ork baráti körben a józan ész a nyolcadik söröshordó kiszipolyozása után. Kinyújtóztattam kellemesen elfáradt öreg csontjaimat (no persze hogy mennyire öregek a csontjaim, meg a testemet felépítő többi alkotórész, mint például agyvelő, jobb és bal fülcimpa, vagy éppen a szívem csücske, az eléggé relatív dolog, s így százhuszonhat évesen nem jogos a fenti jelzős szószerkezet, mivel egy elf sok száz évig él, de a kellemes elfáradságot csak azért sem vonom vissza), s elindultam a tisztás közeli széle felé.
A fák ágai úgy borultak egymásra, mint a fent említett troll baráti kör tagjai hajnalhasadtakor a szélrózsa összes irányába.
Pár perc kényelmes gyaloglás árán elértem kis kunyhómat, beléptem az ajtón, mely kissé már nyikorgott, mint torony tetején a szélkakas, ha cudar szél cibálja, ami nem átall gyorsan egymás után több irányból is fújni. Rövid keresgélés után megtaláltam a jegyzeteket, majd már majdnem megfeledkezve róla bereteszeltem a bejárati nyílászárót (a retesz persze nem nyikorgott, csendben végezte dolgát, mint besurranó tolvaj, amint éppen egy íróasztalt vizsgál át a keresett irat után), s belekezdtem a varázslatba.
2.
A teleport varázslatok közé tartozik többek között a fogadói teleport, vagy közismert nevén a kocsmaport. Ezt a varázslatot népes csoport tudja értékelni. A megfáradt vándor, aki az út porát szeretné lemosni magáról, majd kényelmes ágyban aludni. Az űzött tolvaj, aki árkon, bokron, réten, erdőn, legelőn, háztáji veteményesen, kisebb méretű mocsáron, kopár kősivatagon, vagy éppen sűrű erdőn menekül egész álló nap, s már alig várja, hogy beesteledjen. (Ugyanis a varázslat használatának a térbeli mellett időbeni korlátozása is van, csak az est beálltával lesz sikeres.)
De nagyra értékelte ezen varázslatot az az ork is, aki nem sokkal utánam érkezett ide, a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett műintézetbe. Hogy ő mi célból használta a fogadói teleport varázslatot, az érkezése után már fél perccel kiderült, amint becsukott szemmel, arcán üdvözült mosollyal belekortyolt söröskorsójába. Én a megszokott asztalomnál helyezkedtem el, a terem egyik sarkában, s a fogadó messze földön híres specialitását kortyolgatva nyugodtan szemrevételeztem a ma esti összegyűlteket.
A kissé fanyar ízű italnak az összes alkotóelemét csakis a kocsmáros ismerte. Beszélik, egyszer egy varázsló mágia segítségével próbálta analizálni, s az lett a nem várt eredmény, hogy pohara felrobbant, szakálla lángra kapott, s önszántából megfogadta, többé nem teszi lábát e minden kritikán aluli csapszékbe, mivel egy vidám gnóm asztaltársaság megkérte, következő este is próbálja meg az analízist, mert határozottan szórakoztató látványosság.
Megint érkezett valaki. Egyszer-kétszer már láttam itt a Nyakonöntöttben, de sosem maradt sokáig. Általában enni tért be ide, na meg persze némi alkoholt is fogyasztani, ami cselekedet nem számíthatott csodálkozó pillantásokra, értetlen vállvonogatásokra, egyet nem értő fintorokra, tömeges rosszallásra. Első benyomásom róla az volt, magányos utazó lehet, bár tapasztalt kalandor. De nem őt vártam már napok óta. Így hát kényelmesebb testhelyzetbe mocorogtam magam a széken, s italom kortyolgatva belemerültem a feljegyzésekbe.
TELEPORTVARÁZSLATOK
Sokféle teleport varázslat létezik. A legelterjedtebbek azok, amelyek a használójukat elrepítik egy megadott helyre. Egy az érdekesebbek közül az, amelyikkel például ennivalót tudsz varázsolni magadnak. Köztudott dolog, hogy a mágiahasználat veszélyessé is válhat. Egyrészt a használójára nézve, ha a felszabadított varázsenergiát nem tudja kordában tartani, másrészt egy olyan személyre nézve, akit a tökéletesen kordában tartott varázsenergiával, mint támadó varázslattal célba vesznek. Egy az érdekesebbek közül az a veszély, ami a mágiahasználat által megváltoztatott valósággal szembekerülő személyt fenyegeti.
Gondolok itt arra, hogy például megy, mendegél egy próbagoblin az erdő egy kacskaringózó ösvényén, amikor is elér egy keskeny, ámde annál hosszabb függőhídhoz, ami egy gyors sodrású hegyi folyó fölött ível át, miközben játékos tavaszi szél cibálja, mint alkoholos befolyásoltság alatt álló troll a törpe kocsmáros szakállát, amiért nem átallott letagadni a pincében még igenis fellelhető négy hordó bivalyerős manópálinkát. A próbagoblin el sem gondolkozva azon, hogy hogyan a nyüves francba is került az erdő egy kacskaringózó ösvényére, s onnan a fent említett függőhíd elé (sokak által ismert dolog, hogy a próbagoblinok intelligenciája messzemenőleg elmarad négy tucat barlangi pocok szellemi képességétől), mit sem veszítve lendületéből rálép a függőhídra, s elindul a messzebbik vége felé.
Nos, a kísérlethez kell még egy varázsló, aki meglehetősen utálja a próbagoblinokat, s megteszi nekünk azt a szívességet, hogy a függőhíd egy darabkáját egyszerűen eltünteti a mit sem sejtő áldozat lábai alól, már persze akkor, amikor rálépne. Az utolsó előtti momentum, amint a próbagoblin erős fejhangon visítva, s kecsesnek nem mondható mozdulatokkal pörögve erősen közelít a szép nagy sziklákkal kibélelt folyómeder irányába.
Vagy itt van a fent már említett kajateremtő teleport. Elmondod a varázslatot, s máris az öledbe hullik az étek. No ez is potenciális veszélyforrás, sőt többrétű. Gyakorlatlan varázshasználóknak szomorú meglepetést okozhat a kaja megjelenése is, feltéve ha egy egész ökröt kívántak meg, s az mély nyomot hagyva tényleg az ölükbe érkezik. De legtöbbször nem ez a gond...
Ugyanis ha kaját teremtesz, az jön valahonnan. Na már most közvetlen hatással nincs rád, ha a kaját valahonnan messziről teleportálod középhangosan követelőző gyomrodhoz közel, azt minden gond nélkül bekebelezheted. Akkor sincs semmi különös probléma, ha a kaja hiánya (ahonnan jött) nem kelt túlzott feltűnést. A gond akkor nyilvánul meg, ha az eléd teleportált étket valamilyen oknál fogva keresni kezdik, s a kereső illetőnek reális esélye van, hogy rád találjon, miközben épp vígan fogyasztod az ennivalót.
Ez kínos bonyodalmakhoz vezethet. Például kínos lehet annak az illetőnek, aki rád talált, ha te egyáltalán nem akarod visszaadni a szerzett ennivalót, s ráadásul jóval erősebb is vagy nála.
De azért ha kaját akarsz magadnak, javasolt dolog, hogy ne egy a láthatáron belül tartózkodó, épp táplálkozással foglalatoskodó valakinek a kezéből tüntesd el a libacombot, főtt sárgarépát, vagy lekváros palacsintát. Mert ha keresni kezdi, s a szádban találja meg, még olyan gondolatok is megfordulhatnak szürkeállományában, hogy szádonkérje, azaz számon kérje rajtad a dolgot, már persze a számonkérésnek azzal a módozatával, ami igencsak kimeríti az agresszivitás fogalmát.
Egyszer valaki úgy próbálkozott a kajateremtő teleporttal, hogy nem fordított kellő figyelmet a varázslat kivitelezésére, bár az sikerült, de zavaró körülménynek számíthatjuk azt az alkart, ami a rántott marhahússal együtt érkezett. Egy troll, aki nem messze leste a bizonyos varázslót egy bokor mögül, arcán először meglepődés tükrözött (ezt az érkező kaja nem várt tulajdonsága keltette), majd kissé lenéző gúny (mivel a varázstudó arcából kifutott a vér, s összecsuklott), amit felváltott valami kellemesebb érzés, s szépen fejlett agyarait az alkarba mártotta. Később mivel nem csillapította mardosó étvágyát a rögvest utána elfogyasztott rántott marhahús sem, megette a varázslót is. Aki nagyon ízlett neki.
Tulajdonképpen a teleport varázslat a lehetőséget adja meg használójának, s csak rajta múlik, hogy milyen célra fordítja. Persze legtöbben arra, hogy nagy távolságokra kényelmesen, sőt egyik pillanatról a másikra tegyen meg. De ezt a feljegyzést azért készítettem, hogy rávilágítsak olyan felhasználási módokra is, amelyek hogy is mondjam igen egyediek.
Létezik valahol, nem is olyan messze egy sokak által ismert helytől egy labirintus. Ezt a labirintust egy varázsló készítette. No persze ezt nem kell szó szerint értelmezni, nem állt neki ásóval, csákánnyal, lapáttal, kalapáccsal, vésővel földet túrni, sziklát bontani, falakat építeni, mint huszonhat megveszekedett törpe, ő csak a már-már elkészült labirintus biztonsági rendszerét alkotta meg. Mert persze – mint ahogy azt sejteni lehetett – egy földalatti teremben egy láda van elhelyezve, benne… nos hogy mi van benne elrejtve avatatlan szemek elől, az mindezidáig még nem derült ki, mivel a biztonsági rendszer igen jól funkcionál. Ebben különböző teleport varázslatok nagy szerepet játszanak. A leírás számos forrásból táplálkozik, azok elbeszéléséből persze, akik élve, s józan eszüket megőrizve jutottak ki a labirintusból, bár némelyikük eléggé különös, avagy bizarr módon.
3.
Asztalomnál ültem, a helyi specialitást kortyolgattam, s a jegyzeteket tanulmányoztam. A Nyakonöntött Próbagoblin monoton morajlott, a vendégek hangja zsongta be a teret. A fogadó messze földön híres volt. Bár a városban legalább húsz hasonló műintézmény virágzott, voltak olyan utazók, akik csak itt voltak hajlandóak megszállni, vagy azért, mert már máskor is ezt a helyet választották, s ezt nem bánták meg, vagy azért, mert már hírből ismerték e helyet, s nem hagyhatták ki a kínálkozó lehetőséget.
A központi terem egyik sarkában egy színpad állt. No nem volt valami hatalmas tákolmány, de úgy ötven centivel meg volt emelve a padlószinttől. A kocsmáros két embere a rajta lévő négy asztalt cipelte éppen le róla. Pár idegen, akik először jártak itt, nem értették a dolgot, kíváncsian várták, hogy vajon mi fog történni.
Én persze tudtam, hogy mi fog kisülni a dologból, s nem is volt kedvem ellen a nemsokára megkezdődő előadás. A pódium immár üresen leledzett, csak egy kényelmes széket hagytak rajta, ami nem sokáig árválkodott üresen. Egy bárd indult el feléje, mocorogva elhelyezkedett az ülőalkalmatosságon, ölébe vette hangszerét – ami leginkább egy lanthoz hasonlított, bár eléggé egyedi darab volt –, párat pengetett rajta, majd belekezdett a zenélésbe. Kellemes dallam áradt szét a Nyakonöntöttben, messzire elhallatszott, még a konyhában sürgölődők is hallhatták. Mikor már majdnem mindenki őrá figyelt, a bárd énekelni kezdett:
Állok a parton, a hullámot nézem,
hullámok habját és Rád emlékszem.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.
Arrébb megyek lassan csendben,
semmi se moccan, szellő se rebben.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napsugarat.
Állok a parton, a víz mossa lábam,
csobban a hullám, nem erre vágytam.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.
Hűvös szél fúj végig a parton,
dacosan feléje fordítom arcom.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napsugarat.
Hűvös szél fúj végig a parton,
dacosan feléje fordítom arcom.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.
Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok, és már nem nézek feléd!
Lassan halkult a zene, csendesen oszlott el a dal keltette hangulat. A jelenlévők várták a következő számot, de a bárd szó nélkül felállt, s befejezte. Kalliopé Bendegúz – így hívták a bárdot – kezében hangszerével felém indult el, majd megállt előttem, s megkérdezte, helyet foglalhat-e. Természetesen vállaltam, hogy titkos megfigyelők egy asztalnál lássanak egy eléggé híres művészlélekkel, ő le is ült velem szembe, s azonnal írni kezdett valamit.
Elnézegettem egy ihletett ember arcvonásait. A külvilág mintha megszűnt volna számára. A helyiség tompa moraja mindinkább eltompult, perifériára szorult, csak az előtte fekvő papír létezett. S az írószerszáma, amin keresztül gondolatait tolmácsolta, mintha csak egy közvetítő varázslat útján jelennének meg a betűk, szavak, sorok. Tanúja lehettem egy vers születésének, s megtisztelve éreztem magam, amint művébe belepillantást engedett:
nem messze őrült angyalok
járják az éjszaka táncát
én itt mégsem várhatok
lelkem szelek cibálják
nem messze őrült ördögök
hiszik, hogy szép az élet
nem hallják csituló zajait
szomorú éji zenének
nem is nekik zenélek
De értékelő hümmögésemre már igazán oda sem figyelt, mivel elindult a színpad felé, s ismét a húrok közé csapott…
4.
Hátradőlve hallgattam egy ideig, majd körbenéztem a helyiségben. A Nyakonöntött Próbagoblin nagytermében jelen pillanatban tizennégy asztal állt, ami a legnagyobb teret foglalta. A terem jobb sarkát foglalta el a színpad, balra a bárpult helyezkedett el, a kettő között félúton volt az emeletre vezető lépcsősor, ami alatt egy apró helyiség volt kialakítva, amolyan portajelleggel.
A jobbra eső első asztalnál három törpe poharazgatott, ők már végeztek vacsorájukkal. Az esti italozást szemmel láthatóan többre tartották, mint a szilárd táplálékot, s úgy gondolom, jóval hosszabb időintervallumot is szántak rá. A bárd játékát valószínűleg csak háttérnek tekintették, kortyolgatás közben igencsak belemerültek valamilyen témába.
Most éppen a vörös szakállú vitte a szót, a másik kettő – nekik dús fekete szőrzet borította koponyájukat, szinte csak az orruk, szemük és fülük képezett kivételt ez alól – figyelmesen hallgatta őt. Mindhárman úgy 140 centi magasak lehettek, határozottan törpés törpék benyomását keltették.
Egy elf ismerősöm egyszer úgy jellemezte a szakállas mokány teremtményeket, mint egy öreg tölgyfát, ami sziklás talajon kapaszkodik, s egyedi tulajdonsága, hogyha olyan vadállat próbál megtelepedni árnyékában, amit nem szívlel, zokszó nélkül fél kiló makkal dobálja meg, utána vastag ágakkal, majd a jobb hatásfok elérése miatt baltákkal, harci kalapácsokkal és pörölyökkel. No igen, egy törpe sziklaszilárd és temperamentumos jelenség.
Ha egy láthatatlan illető kicsit belehallgatott volna beszélgetésükbe, ezeket a szavakat csípte volna el:
– Szerintem nem olyan hatalmas probléma az a pár nap kitérő. Egyébként is tartozunk neki egy szívességgel, ami ezzel le is tudhatunk. S ki tudja, talán még szórakoztató is lesz ez a kis összeesküvés. Úgy gondolom, nem árt kicsit megmozgatni öreg csontjainkat. No meg azt ígérte, hogy lesz egy kis csihipuhi is. Szerintem ne tétovázzatok, vagy talán olyannyira nyámnyilák vagytok, hogy már egy kis kalandtól is megrettentek?
– Hogy mi nyámnyilák lennénk? Na idefigyelj, te parafafejű bányarém, akit egészen pici korában számottevő alkalommal a fejére ejtettek több tárnaszint magasból! Mit képzelsz te rólunk? Azt hiszed, valami elpuhult emberek volnánk, akik a mamájuk szoknyája mögé bujdosnak, ha, mondjuk, feltámad a szél, vagy esetleg hasonló veszélyes dolog közelít, mint például egy sebesült hegyi patkány?
– Kit neveztél te bányarémnek? Mindjárt leszaggatom azokat az elálló füleidet!
– Mi bajod van a füleimmel? Irigykedsz, mert sokkal szebb vagyok nálad? Ne is csodálkozz, ha minden tisztességes törpelány neked esik egy baltával, mert hirtelen összetéveszt egy hegyi trollal. S csak miután már feldarabolt, fogja felfedezni, hogy tévedett, mert úgy cafatokban még sokkal rondább leszel, mint egy hegyi troll, aki szépségkirálynői alkat hozzád viszonyítva! Beléd csak az igavonó állatok szeretnek első pillantásra. De csak azért, mert ők meg maguk közé valónak gondolnak, amivel nem is tévednek olyannyira óriásit!
– Igavonó?!! Szálanként tépkedem ki a szakálladat, te nyomoronc próbagoblin – ordította erre válaszként a vörös szakállú, s neki akart rontani beszélgető (azaz jelenleg éppen ordító) partnerének, mire a harmadik törpének kellett beavatkoznia. Persze ezt nem azért tette, mert szomorú lett volna, ha a másik kettő verni kezdi egymást, hanem mert észrevette Gyökketest, aki felfigyelt a hangoskodásra.
Gyökketes volt a Nyakonöntött Próbagoblin hivatásos kidobó embere, azaz mit is beszélek, trollja. Hivatásos volt, bár senki se hívta. Főleg nem azok, akik bizonyos félreértéseiket tettlegességgel szerették volna megoldani a fogadó falai között. Nem tudom, Nyakonöntő hol találhatott rá, de mióta ide került, ritkaságnak számított, ha akár csak egy-egy pofon elcsattant, persze ebbe nem számítva bele Gyökkettes pofonjait, ha be kellett avatkoznia.
A törpékkel átellenben lévő oldalamon két ember fogyasztotta jóízűen vacsoráját, egy fiatal férfi és egy hasonló korú nő. Szemmel láthatóan közben egymással voltak elfoglalva, a külvilág igencsak perifériára szorult számukra. Szemükben utánozhatatlan fény csillogott, amihez az szükségeltetik, hogy két valaki igencsak jól érezze magát egymás társaságában. Ha egy láthatatlan illető, akinek különösebb dolga nem lévén, kicsit belehallgatott volna beszélgetésükbe, az alábbiakat hallotta volna:
– És a múltkor is lehoztam neked egy csillagot az égről.
– Attól eltekintve, hogy nem volt valódi csillag, igenis értékelem próbálkozásodat.
– Mi az, hogy nem volt valódi? És mi az, hogy próbálkozás? Én itt az életemet kockáztatom érted, na jó, nem az életemet, de akár veszélyben is lehettem volna. És igenis fáradságos dolog olyan sokáig egy helyben ülni, s csak összpontosítani, összpontosítani…
– Most ezt úgy mondod, mintha nem lettem volna végig veled.
– Persze, hogy velem voltál, de valld be, nem egyszerű dolog egy csillagot lehozni az égről!
– Aha.
– Egy kicsi segítséget kellett kérnem attól az istentől is, tudod, akitől már egyszer-kétszer kértem.
– Nem érzed úgy, azért furcsa dolog, hogy minden egyes alkalommal elvárja tőled az áldozatbemutatást?
– Hiszen ő isten, és pont az áldozatbemutatásból tudja, hogy általa jónak ítélt dolgot cselekszem. No meg persze én is úgy tartom, hogy az az áldozatbemutatás jó dolog. És amint megfigyeltelek közben, neked sem volt ellenedre e cselekedetsor végrehajtása…
Még egy asztallal arrébb, az első sorban legszélen, legközelebb az italpulthoz, s legtávolabb a színpadon zenélő Kalliopé Bendegúztól, négy gnóm foglalt helyet. Mikor odapillantottam, nagyban vitatkoztak valamin. Hárman próbálták meggyőzni társukat, akinek széles mozdulatai tiltakozást fejeztek ki. Egyikük talán a meddő vitát megelégelve sóhajtva felállt az asztaltól, a pulthoz sétált, s nem sokkal később már négy pohárral a kezében csatlakozott újra társaihoz. Ha egy láthatatlan illető, akit esetleg egy gonosz varázsló kényszerítene arra, hogy a láthatatlanságát kihasználva szerezzen neki információkat, az alábbi párbeszéddel gazdagodott volna:
– Egy nyavalyát van igazatok! Nem! – mondta az első gnóm.
– De igen! – felelte a második.
– De nem! – kötötte a házőrzőt a karóhoz az első.
– De igen! – vágta rá a második.
– De igen! – kapcsolódott be a párbeszédbe a harmadik gnóm is.
– Akkor sem! – fejezte ki magát más szavakkal is az első, jelezve ezzel, hogy megtántoríthatatlan, és hogy a vitában ő győzzön, képes gazdag szókincsét is bevetni, mint titkosfegyvert.
– De igen! – tajtékzott viszonylag szelíden a második gnóm.
– De igen! – értett egyet vele a harmadik.
– Igen, hogy igen! – csatlakozott társaihoz a negyedik gnóm is, aki visszaért az italokkal, s mivel pár percre kimaradt a vitából, e felszólalásával álcázta, hogy tulajdonképpen elvesztette a fonalat, de ossza társai véleményét.
– Nagyon-nagyon nem! – cifrázta az első, s ezen elmés megjegyzésével lélegzetnyi időhöz jutott, ami arra használt ki, hogy felhörpintse az egyik pohár tartalmát.
– De igen! – folytatta eddig bevált taktikáját a második gnóm, miután ő is megitta poharából az italt.
– De igen! – jelezte tántoríthatatlanságát a harmadik gnóm is, akinek az volt fő életfilozófiája, hogy ne lógjon ki soha a sorból, mert az csak kellemetlenségek sorozatát indíthatja el.
– De igen! – sóhajtott a negyedik, aki még ezen kívül azért engedte ki közepesen halk huuu-t hangoztatva tüdejéből a levegőt, mert látta, hogy társai annyira belemelegedtek az első gnóm meggyőzésébe, hogy ismét neki kell perceken belül italért mennie, amire nagy szükség volt, hogy az állandó beszédtől ne száradjon ki a torkuk. De mivel hirtelen elege lett belőle, hogy csak őt ugráltatják, elhatározta, hogy drasztikus eszközhöz fog folyamodni, és a pultostól az eddigi kimért huszonnyolc pohár gyümölcslé helyett legközelebb manópálinkát fog kérni! Vagy ha nem is rögtön azt, de valami olyasfélét, ami képes változást elindítani a monotóniában, mivel már kezd fájdulni a feje. Leleményességén felvillanyozódva azonnal neki is fogott terve végrehajtásának, s elkacsázott a pult felé.
A törpék mögött a teleport varázslattal érkezett ork itta szinte számlálatlanul a korsó söröket, de ez nem okozott viselkedésében szemmel látható változást. Éppen most végzett egy újabb adag kellemesen hűs, habzó itallal, majd az asztalra könyökölve, állát öklén megtámasztva merengve szemlélte a színpadon játszó bárd produkcióját, aki egy hosszabb dalba fogott bele, ami furcsamód szerelemről és harcról szólt.
Ha csak a bizonyos láthatatlan illető nem rendelkezne még olyan képességgel is, ami felruházná azzal, hogy bizonyos közelségben képes legyen a gondolatokat is meghallani, hiába ácsorogna az ork mellett. A sörét kitartóan kortyolgató megtermett, első ránézésre, sőt másodikra is határozottan fegyverforgatásban jártasnak tűnő barátunk ugyanis nem szenvedett a monológ nevezetű betegségben, ami ha rátör valakire, abban nyilvánul meg, hogy az illető hangosan beszélni kezd, rosszabb esetben egy csak általa valósnak vélt személyhez intézve szavait.
Az ork mögötti sarokasztalnál egy szürke köpenyt viselő alak hintázott székén, aki szintén Kalliopé előadását kísérte figyelemmel. Arcát a fejére húzott kámzsa takarása miatt nem tudtam kivenni, de nem akartam sokáig bámulni, gondolom, nem véletlenül választotta azt a sarokasztalt. Néha-néha belekortyolt poharába, de szemmel láthatóan nem annak alkoholtartalma miatt. Ellőttem rá egy egyszerű kutatóvarázst, de – valójában számítottam is rá – pár méterre asztalától már elenyészett. Viszont – kisebb meglepetésemre – a sarokban hintázó észlelte próbálkozásomat, mivel hirtelen felém fordult, megcsóválta fejét, kezében tartott poharát üdvözlésre emelte, majd visszafordult a színpad felé, s nem szentelt nekem több figyelmet. A láthatatlan kém, akit még gondolatolvasással is megspékeltek, szerintem csak akkor járhatott volna nála sikerrel, ha jó sok álcázó, és védő varázslattal szerelik fel, de akkor is igencsak kétesélyes a dolog.
Közvetlen mögöttem két elf ült, s amint feléjük fordultam, egyikük elegáns mozdulattal emelte meg a kezében tartott poharat, melyben szépen csillogó vörösbor talált átmeneti tartózkodási helyet, útban vérkeringése felé. Viszonoztam köszöntését, s én is belekortyoltam poharamba. Velük pár napja már elbeszélgettem. Nagyjából egy heti járóföld távolságból érkeztek a városba, azzal a céllal, hogy itt beszerezzenek néhány egzotikus virágot, amit ajándéknak szántak egy köztiszteletnek örvendő druidának, kinek szinte már szenvedélyévé vált újabb és újabb növények megismerése, felkutatása, amelyekből egy-két darabot saját kertjében is elhelyezett. Ez a kert messze földön híres volt. Már persze csak azoknak, akiknek hírértékkel szolgált e fenti információ. A láthatatlan hallgatózónak velük könnyű dolga lett volna, hiszen szándékukból nem csináltak titkot, most is éppen azt vitatták meg, hogy mely virágokat, cserjéket, vagy éppen kúszónövényeket, folyondárokat vegyék meg. Délután ugyanis a város messze földön híres piacán nézelődve igencsak bő választékra leltek.
Az elfek mögötti asztalnál négy ember egy kockajátékkal volt elfoglalva, melyet a múlt héten magyarázott el nekem egyikük, sőt még arra is rá tudott venni, hogy beszálljak a partiba. Ezt utóbb négy pohár pálinkám bánta, de nem vettem szívemre az esetet. A városi őrség tagjai voltak, persze szolgálaton kívül, mivel a rend védelmekor az italozás nem volt megengedett. Most viszont pótolni igyekeztek abbéli mulasztásukat, hogy a fogadó italfogyásából például tegnap és tegnapelőtt sem vehették ki részüket.
A hallgatózó illető, amennyiben nem lenne tisztában a játékszabályokkal, egy ideig valószínűleg nem mindent értene az asztalnál elhangzottakból. No persze kivétel ez alól a káromkodás, az ujjongás, a csalódott szavak zöme, a szitkok özöne, valamint az egyszerűbb hangutánzó és hangulatfestő szavak.
A játékban elmerült társaságtól balra lévő két asztal üres volt. Ha most azt feltételezzük, hogy a láthatatlanná varázsolt hallgatózó valakit, aki elvarázsolta egy láthatatlanná tévő varázslattal, ezt csak úgy tudta megoldani, hogy fellépett egy nem várt mellékhatás is, vagyis az, hogy a valaki ugyan láthatatlanná vált, de egyúttal ideiglenesen elvesztette látóképességét, no, ha ez az est állna fenn, akkor a hallgatózó illető mindkét asztalnál csak a néma csendet regisztrálhatná. Esetleg ha hallgatózás közben nekimenne egy széknek és felborítaná, akkor hallana egy olyan zajt, ami határozottan egy felboruló szék által okozott zörejre emlékeztetné.
A hátsó sorban a legszélső asztalnál négyen ültek. Egy ember, egy törpe, és két ork. Figyelmüket ők sem a színpadon zenélő bárdnak szentelték, hanem egymáshoz közel hajolva suttogva beszélgettek. Az asztalon középen egy határozottan kopott benyomást keltő papír feküdt, ami furcsa írásjelekkel volt teleróva. A sípcsontját tapogató (1. vagy azért, mert a feltételezett mellékhatás miatt tényleg elvesztette egy időre két szép kék szeme világát, s ezen asztal felé lopakodva felborított egy széket, amely hirtelen kölcsönhatásba került bal sípcsontjával, 2. vagy azért, mert ugyan nem vakult meg, hiszen az elvarázsolója nem sorolható a mágiatudók azon részéhez, amely legélethűbben a pancser szóval írható körül, de miközben az asztal felé settenkedett, elhaladt a kockázók mellett, s egy szakállas zsoldos, aki éppen veszített, csalódottságát azzal is kifejezésre juttatta, hogy gazdagon díszített sisakját széles, ámbátor kissé koordinálatlan mozdulattal földhöz vágta, s nem figyelve fel arra a furcsaságra, hogy a gazdagon díszített kedvenc sisakja puffanva gellert kap a semmin, éppen nagy hangon azt ecseteli, hogy hirtelen támadt álomképében az szerepel, miszerint e két kockát, ami már megint nem arra az oldalára fordulva állapodott meg, ami számára kedvező lett volna, megfogja szépen, belehelyezi a szerinte igenis gúnyosan önelégedett nyertes szájába, s addig nyomja lefelé, amíg a két kocka szépen utat nem tör egészen a gyomra közepéig, már persze nem hagyva ki a légvonalban közbeeső szerveket, dolgokat, belsőségeket, ahol is segítséget nyújt annak megemésztésében, hogy vajon miért nincsen neki szerencséje ma este. A hallgatózó megállapítja, hogy szerinte viszont nem ott van a probléma, hogy a kocka rosszul fordult, hanem hogy a gazdagon díszített sisak a bal sípcsontján kapott gellert) közben odasettenkedett illető e szavakat hallaná:
– Biztos vagy benne, hogy az a kelekótya ismerősöd hibátlanul fordította le ezt az ősi szöveget? – a kérdést a törpe tette fel, miközben inge egyik rejtekéből előhúzott egy összehajtogatott lapot, valószínűleg azt a bizonyos fordítást.
– Azért a kelekótya kicsit túlzás, de nem vennék mérget rá, hogy nem lett hibátlan – válaszolta rá az ember, miközben a két ork reakcióját figyelte, akik mindezidáig nem merültek bele a társalgásba, csak bólintásokra és fejrázásokra szorítkoztak.
– Csak azért kérdezem, mert egy-két kifejezésnek nem értem a jelentését. Szerinted például mi az, hogy együttálló teliholdkor lehet csak kinyitni a belső kaput? – kérdezte szemöldökét összehúzva a törpe, aki a papírlapon apró ikszekkel jelölte meg a szerinte problémás részeket.
– Valószínűleg valamilyen csillagászati kifejezés lehet, utána tudok nézni neki – volt kész a válasszal beszélgetőpartnere. Erre a megjegyzésre az egyik ork határozott bólintással reagált.
– No és ez a rész, hogy halálon túli kreatúrák jelennek meg, ha elvéted lépésedet a forgószél átka alatt? – vetette fel újabb kétségét a kisebb termetű kalandozó.
– Szerintem egy része lesz a föld alatti járatnak, amit talán valamilyen díszítés fog jelezni – ez inkább már csak találgatásnak hangzott.
– Na jó, de milyen halálon túli kreatúrák? Egyszerű csontvázharcosok, zombik vagy lidércek, netán lícsek? – tett fel egyszerre több kérdést is a másik, s közben mintha a szemében megcsillanó fény apró félelemre utalt volna. Ekkor a másik ork is bekapcsolódott a társalgásba, de csak egy, „hát aztán nem tökmindegy? szétaprítjuk őket!” jelentésű kézlegyintéssel.
– Ezt meg honnan a fenéből tudjam? Ha be vagy ijedve, nem kell velünk jönni, de persze akkor jóval kisebb lesz a részesedésed a kincsekből. – kezdett elege lenni az embernek a folyamatos akadékoskodásból.
– Oké, ne kapd már fel a vizet! Inkább nézzük tovább… – dörmögte a törpe, s pillantása már a következő jelre ugrott a kezében tartott lapon, melyen még szép számmal sorakoztak hasonlóak alább.
A balra mögöttem lévő asztalnál egy rettenetesen kövér ember ült, s vacsorájával birkózott. Ugyan már jó félórája tartott küzdelme, mégis a különböző finomabbnál finomabb falatok álltak vesztésre. A feltálalt ételek nem kerülhették el sorsukat, mind-mind bekebelezésre kerültek.
Ha a láthatatlan hallgatózó itt is elidőzött volna, a következő hanghatásokat tapasztalta volna:
– Csamcsamcsamcsamcsamcsam – ezt a hangot a sült tyúkhús adta ki, amint találkozva az emésztés első lépcsőfokával a csámcsogó szájában (melyben tekintélyes mennyiség fért el bárminemű ételből) nyállal keveredve őrlődött.
– Tylupphakkhörff – e következő észlelt zaj már a nyelőcső felől érkezett, ahol a többé-kevésbé megrágott hús szinte olyan lendülettel csusszant le, amilyen lendületet egy szépen kivitelezett jobbegyenes biztosít egy nyomoronc próbagoblinnak, amit arra a kísérletre használnak fel, hogy megfigyeljék, milyen nem kívánt elváltozásokat tud okozni egy feldühödött barlangi troll.
– Gluglugluglugszörts – volt a következő, amit egy teli pohár bor keltett. Ha hasonlatot keresnék, jó lenne például egy olyan, ami egy teli vizes tömlővel, egy kegyetlen sivatagi rablóval, egy igen éles karddal, annak megsuhintásával, és a kiömlő víz szempillantások alatt történő porba szivárgásával kapcsolatos. Vagy egy olyan is megfelelne, amiben egy tikkadt tengeri szivacs, egy szokatlanul eltérő apály, a trópusi napkorong gyilkos sugarai és egy életmentő zápor szilajul hulló esőcseppjei szerepelnek. Netán egy olyan hasonlat, hogy és akkor a félelmetes tengeri szörnyeteg mivel rosszul ébredt reggel, elhatározta, hogy aznapi első jócselekedete az lesz, hogy elveszejt egy halászcsónakot. Persze ez csak azért jócselekedet, mert a szörnyeteg eredendően egoista, így mindent a maga saját kényelmes szemszögéből ítél meg, melyben nem zavarja, hogy több mint tizenhét szeme van, szemszöge akkor is csak egy. Esetleg az is megfelelne a fenti tizenkilenc betű szemléltetésére, hogy és a következő pillanatban hirtelen viharos szél támadt fel és rá az alant mit sem sejdítő próbagoblinokra. A nyomorult kis teremtményekbe belefagyott még a segélykiáltás is, riadtan nézték, amint az események szoros egymásutánban lerohanják őket. Tehetetlenül sodródtak a viharban, mintha akár csak szalmabábok lennének, persze azzal a nem is leheletnyi különbséggel, hogy amikor egy-egy testrészük a szikláknak vágódott, nem szalmaszálak görbültek, hanem csontok roppantak ketté, hárommá, avagy szilánkosra törtek. Koponyák reccsentek, mint érett dinnyék, s mint dinnyemagok, apró agyvelődarabkák fröccsentek szerte-széjjel, akárha pajkos álomtündérek hintenének kecses csuklómozdulattal kellemes képeket keltő álomport a tavaszi szellő szárnyaira, ami elrepíti hátán a rendeltetési cél felé, ami mondjuk egy nyitott ablaknál békésen szendergő fiatal lány lehunyt szempillája, aki azzal a kívánsággal aludt el, hogy de jó lenne, ha folytatódna tegnapi álma, ami igencsak erotikus és akciódús volt.
Az utolsó asztalnál pedig (a középső sorban balra legszélen) egy szomorú tekintetű huszonhét év körüli fiatal férfi foglalt helyet, aki már megint annyira szerencsétlennek érezte magát. Ezt az érzést pedig az okozta, hogy neki is, mint minden értelmesnek mondott faj egyedeinek, még a ködbe vesző időkben kifejlődött az emlékezőkészsége. Ez nem vitatott dolog. Ami vitatott, az az, hogy ha már a ködbe vesző időket említettük, hogy is nézett ki a világ mondjuk egymillió-négyszázhuszonhatezer-háromszáztizenhét évvel ezelőtt.
Hogy milyen volt akkor, szerintem ezt senki se tudhatja igazán. S mivel szerény tudomásom szerint az időben nem lehet előre-hátra lépkedni, mint mondjuk egy egyszerű teleport varázslattal a térben, senki sem tudja bizonyítani feltevése helyességét. Ez természetesen azt eredményezi, hogy mindezidáig rengeteg elképzelés keletkezett. Vannak ismertebbek, kevésbé ismertek. Vannak elterjedtek, kevésbé elterjedtek. Általában ezek a kevésbé ismertek, s kevésbé elterjedtek a legizgalmasabbak.
Él valamerre egy kicsi törpe közösség, nekik határozott elképzelésük van a témát tekintve. Szerintük a világ réges-régen pont ugyanolyan volt, mint most. A világmindenség maga egy hatalmas sziklatömb. Szikla jobbra. Szikla balra. Szikla előre. Szikla hátra. Szikla le. És szikla fel. Ezenkívül szikla hétfőn. Szikla kedden. Szikla szerdán. Szikla csütörtökön. Szikla pénteken. Szikla szombaton. Szikla vasárnap. És szikla a nyolc nyolcadik napján is, ami általában a semmittevésé, hiszen pihenni is kell valamikor.
Hiszen ez egy kemény világ.
Változtatni éppen lehet rajta, csak fölösleges, mivel bármit csinálsz, igazán nem is változik. Hiszen érvényes rá az anyagmegmaradás törvénye. Ha fogod magad, no meg egy csákányt, csinálhatsz például egy új tárnát. Csak nem érsz vele sokat, mivel a sziklát, amit kifejtesz, egy régebbi tárnába kell elcipelned.
Vagy csinálhatsz egy új aknát. Csak nem érsz vele sokat, hiszen a kitermelt köveket el kell helyezned egy régebbi aknába. S e dolog független attól, hogy az aknát lefele, avagy felfele kezded-e ásni. Csak az a különbség, hogy felfele elkezdeni életveszélyesebb.
E törpe közösség világképe egy a kevésbé elterjedtek közül, sőt sose került napvilágra, mivel ezen törpék még életük folyamán sohasem jártak a felszínen.
Egy másik elmélet szerint viszont a világ réges-régen igenis más volt, mint most. Sőt most is más! Egy ifjú törpe ugyanis kőkemény kobakjába vette, hogy a világ nem lehet ilyen kegyetlen. Nem lehet szikla jobbra, szikla balra, szikla előre, szikla hátra, szikla le, és szikla fel. Nem lehet szikla hétfőn, szikla kedden, szikla szerdán, szikla csütörtökön, szikla pénteken, szikla szombaton, szikla vasárnap és szikla a nyolc nyolcadik napján is, ami általában a szórakozásé, hiszen szórakozni is kell valamikor.
Elhatározta, hogy ezt be is bizonyítja ezeknek a besziklásodott gondolkodású csökött törpéknek. Összehívta őket, s bejelentette, hogy expedíciót indít a sziklán túli világ felfedezésére. Hiszen csak annyit kell tenni, valaki kutató alagutat ás, mindig csak ugyanabba, ugyanabba az irányba.
Elmondott még egy hosszabb beszédet a sziklán túli világ fontosságáról, majd elbúcsúzott. Többé nem látták.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
