Emberség
Dátum: 2008. március 21. 10:52Műfaj: PrózaCimkék: magyarország, emberség |  |
Sokszor sétálgatok az utcán és figyelem az embereket, azt, ahogyan az életterükre, a környezetükre reagálnak. Érdektelenség, könyörtelenség és gőg. Sokszor látom ezeket az arcokon.
Emberség.
Ízlelgetem a szót. Próbálok rá példákat találni. No nem könnyű, de azért van. Loppal nézegetem minden nap az embereket, mindenki tartozni akar a nagy egészhez, a társadalomhoz, de csak addig, amíg úgy nem ítéli: valaki megsértette az ő személyes szuverenitását.
Valahogy olyan ez, mint államnak lenni az államon belül. Nagyon jó, amíg a többi állam és az egység véd, magábafoglal, ad, tesz érte. De, amint neki kell tennie, adnia, befogadnia már egyből kikiáltja az önállóságát.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Elmegyünk a hajléktalan mellett, szánjuk, undorkodunk. Magunkban szidjuk a politikát, vagy épp hangosan mundjuk neki: "nesze hát kellett ez neked, erre szavaztál", de eszünkbe sem jut elmenni a pékségig és vinni neki egy - azaz egy darab zsemlét. Ha látjuk, hogy valakit az utcán molesztálnak némán elfordítjuk a fejünket. Ha síró gyerekkel tömegben ácsorgó anyát látunk, dohogunk magunkban, hogy miért nyávog még az a kölyök, hallgasson már el, miközben kényelmesen elfészkelődünk az ülésben.
Akkor sem szólunk, ha valaki veri a barátnőjét, ha egy iszákos anya bántja a gyerekét.
Tovább megyünk. Közben szeretjük azt hinni magunkról emberségesek vagyunk. Persze, persze, mindenkit nem lehet megvédeni, megmenteni, támogatni. De olykor-olykor egyet tudnánk. Le tudnánk mondani havonta egyszer a forró kávé 80 forintjáról, vagy a 150 forintos csokiról, esetleg a sokadik új pólóról. Tudnánk, ha akarnánk. De nem tesszük. Pedig azzal a 80 forinttal, de akár már eggyel is ez a 10 milliós kis ország, akár napi 5 millió forintot is fel tudna ajánlani. Gondolj csak bele. Napi egy forint. Az havonta 30 forint.
Ha akarnánk. Ha akarnánk játszva összekapnánk beteg és éhező gyermekeknek a hiányzó pénzeket, ha akarnánk.
Helyette szidjuk a kormányt, számolgatjuk a fizetést, közben elfészkelődünk a kocsiban, a buszon, elzárkózva mindentől és mindenkitől. Hazamegyünk a meleg lakásba, a dolgaink közé, az egészséges és szép gyerekünk mellé, a társunk mellé.
És eszünkbe sem jut, hogy egy másik lény esetleg éhezik, fázik, haldoklik, míg minket elnyom az átlagpolgárok átlagos álma.
Az átlagpolgároké, akik azt hisszük önálló kis szuverén állam vagyunk...
Hol az emberség?
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
